A szereket itt többnyire szegeknek nevezik. Szegei:
Cséplak
Asszonyfa
Kógyár(Kolgyárszeg, Kolgyári fordulat)
Kisszeg
Tiborszeg
Domjánszeg
Cilinkó
Csekeszer
Farkasi (Alsó- és Felsőfarkasi)
A mai faluközpont három szeg: Kisszeg, Tiborszeg és Domjánszeg összeépülésével alakult ki.
A 16. századból fennmaradt szegnevek – Bakacsszeg, Benedekszeg, Göndörszeg stb. – többnyire az adott épületegyüttesben élt családok neveit őrzik.
Az erdők közelsége miatt a házakat fából építették: a szentgyörgyvölgyi házak 80 százaléka még a huszadik század elején is faépület volt. Az erdők fogyásával változott az építőanyag: egyre többen építkeztek téglából és kőből. Már csak ritkán látható egy-egy kisebb, hagyományos boronaépület. A kisnemesi származású Cseresnyés Vilma Kisszegen fennmaradt több száz éves, zsúptetős boronaházát, aminek eredeti berendezése is megmaradt, lebontották, és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban állították fel újra.
Természeti viszonyok
Éghajlatát jellemzően befolyásolja az Alpok közelsége és kisebb mértékben, de jóformán ellentétesen a közeli Mediterráneum hatása is: a hőmérséklet járása kiegyenlített, ám a napsütéses órák száma az országos átlagnál kevesebb, a csapadék pedig több.
Története, gazdasága
Határában a régészek három, honfoglalás előtti lelőhelyet találtak:
A jelentős újkőkori falu nyomaira a Szentgyörgyvölgy és Márokföld között emelkedő Pityer-dombon bukkantak (az ásatást Bánffy Eszter vezette). Itt főként a kerámia-leletek jelentettek szenzációt; közülük leghíresebb a vöröses árnyalatú tehénszobor.
Hat további pontról középkori leletanyag került elő.
A honfoglalás után az Őrség része lett. Oklevélben, bizonyítottan először 1326-ból említik; neve (Scentgurgy) után ítélve ekkor már temploma is volt. Sőt, valószínű, hogy ezt a falut nevezték egy 1257-ben kelt jegyzőkönyvben Szentgyörgyegyházának, illetve egy 1275-ös oklevélben Őriszentgyörgyvölgynek. 1441-ben már Zenthgywrgwelge néven fordul elő egy oklevélben.
Hagyományosan szegény kisnemesek lakták, az egykori őrállók utódai. Közülük a mohácsi csatát túlélt Bakacs Sándor emelkedett ki jutalmul kapott birtokával. Utódai híres törökverők, várkapitányok lettek; Bakas Ferenc 1630-ban báróságot kapott.
A falu népessége a 18. században szinte robbanásszerűen gyarapodott. Maximumát, 1241 lelket 1900-ban érte el. 1949-ben 1235-en laktak itt. A következő nem egész fél évszázadba a népesség kevesebb mintafelére csökkent: 1990-ben 530-an éltek itt, 2011-ben 502-en.
A falu hagyományosan mezőgazdasági jellegű település volt annak ellenére, hogy földjei nem túl jók. A 20. század első felében a falu határában nem volt nagybirtok; a gazdák többnyire 10–50 hold földet műveltek. Sok családnak volt erdőbirtoka is, amit szálaló vágással műveltek.
A 20. század első felében csak néhány egyedül dolgozó kézműves – asztalos, cipész, kádár és kovács – élt a faluban. Működött még két szeszfőzde, két vízimalom, egy gőzfűrésztelep, illetve voltak kocsmák és boltok is. A legnagyobb helyi vállalkozássá az 1919-ben alapított Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet nőtt.
A trianoni békeszerződés után a határ kijelölése mintegy két évre bizonytalanná tette az itt élők helyzetét. 1922-ben végül eldőlt, hogy a község Magyarország része marad, de több lakos földje, illetve földjeinek egy része a Szlovén–Horvát–Szerb Államhoz került.
A második világháborúban a front sokáig – 1945 márciusától, körülbelül 1945. április 10-ig – ezen a környéken húzódott.
1948 után a jugoszláv határt teljesen lezárták, így sok család elveszítette a túloldalon maradt birtokát. A határvonal szigorítása, a széles határsávok kialakítása tovább nehezítette az életet. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a „társadalmi tulajdonba” vett üzletek sorra visszafejlődtek, majd eltűntek.
1949 közepén több mint ötven birtokot kulákgazdasággá nyilvánítottak, és ezek földjeiből 1950. január 16-án megalakították az Új Élet termelőszövetkezeti csoportot. 1950-ben telepítették ide a Zalalövői Állami Gazdaság egyik egységét és a Zalai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egyik erdészetét. Ugyanebben az évben a megbízhatatlannak és ellenségesnek ítélt személyeket, családokat hortobágyi és más munkatáborokba telepítették ki; vagyonukat széthordták vagy államosították. 1957-ben a vagyonuktól megfosztott, részben visszatért kitelepítettek 230 kártérítési igényt nyújtottak be, de csak részleges kárpótlást kaptak. 1957-ben ismét megkezdték a termelőszövetkezet szervezését, ez azonban csak 1961-től tudott maradéktalanul megfelelni a szocialista mezőgazdálkodás céljainak. Az ismét Új Élet névre „keresztelt” tsz 1964-ben magába olvasztotta a magyarföldi „Béke” és a márokföldi „Haladás” Mgtsz-t 1969-ben a nemesnépi „Hajnal” Mgtsz-t is, igazi sikereket azonban sosem tudott elérni, és 1990-ben végleg megszűnt. Eközben sikeres lett a tsz melléküzemágaként 1960-tól működő kerámiaüzem – ezt 1998 óta szlovén tulajdonos működteti.
2000-ben, egy nemzetközi zsűri döntése alapján európai falufelújítási különdíjat kapott.
A 2011-es népszámlálás idején a nemzetiségi megoszlás a következő volt: magyar 94,2%, német 3,36%, román 0,72%. A lakosok 38,6%-a római katolikusnak, 42,86% reformátusnak, 1,25% felekezeten kívülinek vallotta magát (16,5% nem nyilatkozott).[11]
Nevezetességei
Katolikus templomátszent György tiszteletére építették a falu középkori templomának helyére. (A korai templomot a hagyomány 1202-ből származtatja.)
1995-ben a szentgyörgyvölgyi Pityer-dombon tárta fel egy 7500 éves neolitikus falu maradványait Bánffy Eszter régész. A leletek között a szentgyörgyvölgyi tehénszobrot. A tehénszobor hiteles másolatát a veleméri Sindümúzeumban lehet megtekinteni.
Márkus Mihály: Szentgyörgyvölgyi levelek, 1966–1970; Dunántúli Református Egyházkerület, Pápa, 2016
Boncz Ödön: A Szentgyörgyvölgyi Bakacs-család; Franklin Ny., Bp., 1899
Szentgyörgyvölgy; szöveg Bíró Friderika et al.; Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Bp., 2002 (Száz magyar falu könyvesháza)
Szentgyörgyvölgytől Kehidáig. A zalai falvak történetének levéltári forrásai. A 2001. október 10-én rendezett levéltári nap előadásai; szerk. Molnár András; Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2001