A faliszkuszi, faliscusi vagy faliszk nyelv (latinul lingua Falerica) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágának latin–faliszkuszi csoportjába tartozó ókori nyelv, amelyet Itália középső részén, a mai Toszkána déli felén beszéltek a latinok közvetlen szomszédságában. Legközelebbi rokona a latin nyelv, sőt gyakran nem is tekintik külön nyelvnek, hanem lényegében felfogható úgy is, mint a latin egyik változata.^[1] Saját írást használtak, amely – az oszk és az umber íráshoz hasonlóan – az etruszk közvetítéssel a görögből származott, és nagyon közel állt a latin íráshoz.

A latinhoz képest hangrendszerében régi indoeurópai vonásokat őrzött meg. Ilyen például az indoeurópai [bh], amely [f]-ként folytatódott a faliszkusziban, a latinban [b]-vé alakult, szintén [f]-ként valósult meg az indoeurópai [gh], amely a latinban h lett, majd később eltűnt. A latinhoz képest újító sajátosság, hogy eltűnt a szóvégi -s (akárcsak az olaszban és keleti újlatin nyelvekben).

Összehasonlításképpen egy rövid mondat faliszkuszi és latin nyelven:

• Latin nyelv
• Italikus nyelvek