Az óészaki nyelv a skandináv germánok által a Kr. u. kb. 800 és kb. 1350 között beszélt^[1] közös, csupán dialektikus különbségeket mutató nyelv, amely a mai svéd, dán, norvég, izlandi és feröeri nyelvek őse.

A szakirodalomban a „rúnasvéd” (runsvenska) kifejezéssel is illetik (→ld. Elias Wessén-nél), amely tulajdonképpen azt az északi nyelvet takarja, melyet a 16 karakteres rúnaábécével írtak le.

Az óészaki nyelv állapotára egyfelől a középkor óta elszigetelt nyelvek állapotából (azaz az izlandi és feröeri nyelvekből), valamint a csekély írásos emléket felhasználva lehet következtetni.

Az óészaki nyelvet a mai Dánia északi részén, valamint a mai Svédország és Norvégia déli területein beszélték.

Bővebben: Rúnaírás

A germán nyelvek Kr. u. VI. századi állapotáról alapvetően két forrás alapján tudunk tájékozódni. Egyfelől a gót Bibliafordításból, másfelől a skandináv területeken fellelhető rúnaírásokból. Utóbbi nyelvezete a gót Bibliában használt nyelvtől eltérő, mely arra enged következtetni, hogy a Kr. e. 500 körül a többi indoeurópai nyelvtől elkülönülni kezdő germán nyelvcsaládon belül erre az időre már kialakultak a regionális nyelvjárások.^[2]

A rúnaemlékek közül kb. 100-105 íródott az északi germán nyelvjárásban. Ezen feliratok datálásában nehézséget okoz, hogy nem tartalmaznak ismert eseményre, vagy személyre való utalást. A régi futhark írást a Kr. u. II. században felváltotta az új futhark, helyenként a latinbetűs írás.^[2]

Az óészaki írásbeliségének periódusában számos felirat mindennapi tárgyakon jelenik meg, például dárdahelyeken, nyílvesszőkön, pajzsokon, fésűkön, esetleg ékszereken. A köveken, elsősorban sírköveken a rúnaírás a IV. század után jelenik meg. Ez a szokás feltehetőleg Norvégiából indulhatott ki, onnan terjedt a többi skandináv területre. A skandináv területeken kívül nem találtak ilyen felirattal ellátott sírköveket.^[2]

Az egyik leghíresebb rúnaemlék az Ingvar-féle expedíció (1036-1041) emlékére felállított mintegy 60 kőfelirat, az ún. Ingvar-kövek (svédül Ingvarstenarna). Ezen kövek közül a gripsholmi kő a leghíresebb. A szövegük Ingvarról, Harald nevű testvéréről valamint az útról szól, a követ (mármint a gripsholmit) Tula (Tola) nevű anyjuk állította (a kezdő sor: Tula lit raisi stain dinsat sun sin Haralþur, bruþur Inkuars – azaz: Tula állította ezt a követ az ő fiának, Haraldnak, Ingvar bátyjának). A kő szövege tovább így folytatódik, emléket állítva a keletre és délre menő expedíciónak:

Ezek a feliratok rövidek, terjedelmük egy karakter és öt sor (tizenöt szó) között változik. Sokszor a felirat a tulajdonos nevét tartalmazza.

A feliratok közül számos nem értelmezhető.^[2]

A rúnákkal leírt óészaki nyelv öt magánhangzót tartalmazott, az i, u, e, o, a hangokat, melyeknek az e kivételével voltak hosszú és rövid párjaik. A hosszúságot azonban a rúnaírás nem jelölte, ez azonban a környezetből kikövetkeztethető. Az óészaki magánhangzók rendszere ez alapján a következők szerint ábrázolható:^[2]

              i   i:  u   u:  e   o   o:  a   a:
________________________________________________
magas       | +   +   +   +   –   –   –   –   –
mély        | –   –   –   –   –   –   –   +   +
kerekítéses | –   –   +   +   –   +   +   –   -
hosszú      | –   +   –   +   –   –   +   –   +

A fentieken kívül az óészaki használt még négy kettőshangzót, ezek: /ai/, /au/, /iu/, valamint /eu/, mely azonban valószínűleg az /iu/ egyik variánsa lehetett.^[2]

Az óészakiban már megjelent a tipikus germán hangsúlyozás, azaz a hangsúly a szó tövére esett. A ragok és előtagok hangsúlytalanok maradtak. Ez a hangsúlyozási rendszer befolyásolta a magánhangzók használatát is. Ezen szabályok eredményeként az óészaki a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokban más-más magánhangzókat használ. Az /i/ és az /e/ összeolvadt és i-ként íródott,, hangsúlytalan szótagban pedig nem fordul elő rövid /o/. (A rövid /o/ jelenléte a hangsúlyos szótagban egyébként az a-umlaut (ä) eredményeként jött létre.^[2]

A hangsúlytalan hosszú szótagok között az /o/ és /u/ jól elkülönülnek, azonban az /a/ kiejtése előre tolódott és e-ként íródott, akárcsak a kiejtésbeni /au/ kettőshangzó.

Hangsúlytalan, nyílt szóvégi szótagokban eredeti, kétszótagú indogermán szavak esetén a rövid mássalhangzók az /u/ kivételével már az óészaki megjelenése előtt lekoptak.^[2]

Az óészakiban félhangzók voltak a /j/ (némely írásmódban ij), valamint a /w/.^[2]

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Az óészaki tipikus archaikus indoeurópai nyelv, melynek morfológiája ragozásokban gazdag. A nyelvtani kategóriákat a nyelv ragok segítségével fejezte ki. Az óészaki utódjainál egyértelműen több agglutinatív tulajdonsággal bírt.^[2]

Az óészaki főneveket nemük, számuk és az eset szerint ragozzuk. Számos ragozási csoportot különböztetünk meg, melyeket a ragok határoznak meg.^[2]

Határozatlan A tövű névszóragozás^[3]

Határozott A tövű névszóragozás

Az óészaki nyelvben még megvolt a kettes szám, így ez látható a személyes névmások esetében is. A következő táblázatban a személyes névmások ragozása látható:^[1]

Alább a Gripsholm-kő első mondata látható óészakiul, valamint szókészletileg a neki megfelelő svéd, angol és német nyelvű rokon változatok. Így látható egyben az is, mennyit változtak a szavak.

Mint fentebb is látható, az óészaki nyelv szórendje nem tért el különösen a mai leánynyelveinek és rokonnyelveinek szórendjétől. Tehát:

Birtokos formák esetén a birtok megelőzte a birtokost, akin egy -s szuffixum látható.

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

• Óészaki irodalom

• Indo-Európai nyelvi források
• Óészaki nyelv kezdőknek
• Old Norse Online