Alapkőzetei a Tethys-óceán észak-afrikai szegélyén keletkeztek a késő karbon és a középső jurakorok között, ahol csaknem 160 millió éven keresztül rakódott le az üledék, meszes, agyagos, illetve kisebbrészt dolomit és homokkő rétegeket létrehozva. A középső és a késő triászban az ekkori vulkánkitörések következtében riolit, andezit és bazalt rétegek rakódtak le, a juraidőszakban pedig gabbró.
A jura végén bezárult a Tethys-óceán. A késő jura és az eocén között redős, pikkelyes szerkezet alakult ki, amikor az elvékonyodott kontinentális lemezre óceáni kéregdarabok tolódtak rá, az agyag palává vált, majd a paleogén időszak elején a hegység kiemelkedett és lepusztult. Az eocén elején szárazföldi felszínalakulás, erős lepusztulás volt jellemző, ennek következtében tönkfelszínek alakultak ki (például a Nagy- és Kis-fennsík). A késő eocén idején ismét előrenyomult a tenger, üledékeinek nyoma ma is megtalálható. Az oligocén végén, 20-25 millió évvel ezelőtt paleozoikumi eredetű rétegek tolódtak a területre. A miocén elején felerősödött a vulkáni tevékenység és riolit-riodácit tűzárkővel borította be a területet. A Bükk-vidék déli szegélyén a miocén kori Pannon-tenger üledékei is megtalálhatók.
A miocén végére a Bükk-vidék központi része 300-400 métert emelkedett, így számottevő magasságú, mélyülő völgyekkel tagolt hegységgé alakult, elkezdődött a máig tartó karsztosodás és a vízhálózat kialakulása. A pliocén első felében a félsivatagi éghajlat volt jellemző, hegylábfelszín-képződés kezdődött, majd a pliocén második felében hűvösebbé és nedvesebbé vált az éghajlat, az emelkedés pedig tovább folytatódott.
I. e. 3200–1900 között egy rézkor végi nép hagyta hátra a Baden-péceli kultúra leleteit. A bronzkor végén meginduló nagy népmozgások elleni védelem céljából az i. e. 13–12. században a pilinyi kultúra népe kezdte meg a földvárak építését. A hegység őskori földvárainak és sáncainak többségét azonban a Kyjatice-kultúra képviselői építették.
I. e. a 4. században megjelentek a kelták a területen. Központjuk a Délkeleti-Bükkben (a mai Bükkszentlászló fölött) emelkedő Nagysánc volt. A szkíták csak a peremvidéken szálltak meg, a hegységbe csak vadászni jártak. A szarmaták és jazigok a déli sík vidékeket lakták. Szállásterületük északi határa Cserépfalu–Eger közelében volt.
A népvándorlás idején megérkeztek a hunok és a szlávok is. A 7. század végén a területre avarok érkeztek. A mai Felsőtárkány környéke minden bizonnyal a honfoglaló Tárkány törzs szállásterületei közé tartozott. Szent István korában kezdődött a lakosságának keresztény hitre térítése. A hegyek között még jó ideig éltek a pogány szokások, melyeket bizonyos elnevezések is őriznek: Oltár-kő, Imó-kő, Bálvány, Pogányoltár.[4]
A tatárjárás előttről csak Cserépfaluról van említés, amely Crispinus fia Egyed birtoka volt. A felsőtárkányi Barát-réten kolostorromok találhatóak. A törökök elpusztították Tárkányt, míg Cserépfalut az 1552-es egri ostrom sem viselte meg különösebben.
1766-ban létrejött egy szlovák erdőmunkások által lakott telep a mai Répáshuta helyén. Ők 10 év után elhagyták a helyet, ahol 1790-től üvegkészítő munkások telepedtek meg, Répáshutának nevezve lakhelyüket.[5]
Földrajza
Éghajlata
Magyarország egyik legcsapadékosabb területe, amelyre évi átlag 700–850 mm csapadék hullik.
Itt dőlt meg Jávorkúton a Magyarországon valaha mért legnagyobb csapadék rekordja 2010-ben, ahol 1550 mm-t regisztráltak.[6]
Az évi középhőmérséklet a Bükkaljától a Nagyfennsíkig 10 °C-ról 7,5-4,5 °C-ra csökken. A Kárpát-medence alföldjeihez és dombságaihoz képest – a Bükkalját a Bükkhátat kivéve – a hegységben a tél hosszú és hideg. Fagyokra október 10-től már gyakorta kell számítani. Hosszú, havas telek után a Bánkút melletti északi lejtőkön április első heteiben is lehet síelni. Fagyos napok még májusban, júniusban is előfordulhatnak, a Nagy-fennsík 800 m-es tengerszint feletti magasság fölött mélyülő töbreiben hajnalonként akár július–augusztusban is. A januári napfénytartam a Sajó-völgyben mindössze 50-55, a hegység javán 55-70, a Nagy-fennsíkon 70-75 óra. Mindezek következtében a legnagyobb hidegeket nem a Bükk-fennsíkon (−17 °C), hanem a Sajó-völgyben (−21 °C) mérik (fordított léghőrétegzettség). A szomszédos alföldi és dombvidékekhez képest a tavasz késik, a mogyoró virágzása csak március derekán kezdődik. A nyár hűvös.[7]
Legmagasabb pont
A Bükk-vidék legmagasabb csúcsának sokáig az Istállós-kő csúcsot tekintették (959 m). 2014-es nem hivatalos mérések szerint azonban a Kettős-bérc déli csúcsa magasabb: 960,715 méter, és az északi csúcs is 10 centiméterrel meghaladja a korábban legmagasabbnak vélt csúcsot. A mérést GPS alapú technológiával hajtották végre, így nagyon minimális a hibalehetőség, ellentétben a régi háromszögeléses módszerrel[forrás?]. Ezután a Kettős-bérc déli csúcsát Szilvási-kőnek nevezték át.[8][9]
További csúcsok: a Bálvány (956 m) és a Tar-kő (Sablon:Szém), de még további kb. 50 csúcs emelkedik 900 méter fölé, közülük 11-é 950–959 m fölé.[10] Ezek közül 20 csúcson van elhelyezve pecsételő a Bükk 900-as csúcsai nevezetű teljesítménytúra állomásaiként.[11]A legmagasabb magyar hegyek 100-as listáján a Bükk-vidék abszolút többséggel rendelkezik, ugyanis 59 csúcsa szerepel a listán.
Vízrajza
A Bükk-vidék teljes területe a Tisza vízrendszeréhez tartozik. Nyugati, délnyugati és déli vidékeiről a felszínen futó patakok vizét az Eger–Laskó–Csincse-vízrendszer gyűjti össze. Északi-északnyugati részén a Szilvás-patak, majd a Bán-patak fogadja magába a hegységből érkező vízfolyásokat, melyek a hegység keleti részén folyó Sajóba torkollanak. A Bükk-vidéket a Mátrától elválasztó Tarna gyűjti össze a terület legnyugatabbra eső vidékeinek felszíni vizeit. A középtájon számos karsztforrás ered. Ezek közül is a legjelentősebbek a Vöröskő-forrás, az Imó-forrás, a Szikla-forrás és a Fekete-len-forrás.[12]
A hegységet hatalmas erdőségek uralják, melyekben jól megfigyelhető az észak-déli és a magassági elrendeződés, az ún. zonalitás. Az Alföld-peremi részektől a magasság növekedésével a hegység közepe felé haladva egymás felett alakultak ki az alföldi erdős-sztyepp erdők, a középhegységi száraz, melegkedvelő tölgyesek, a hűvösebb gyertyános tölgyesek és a hűvös bükkösök övei. A délies, nyugatias kitettségű meredek mészkő-sziklás lejtők legnevezetesebb növénytársulása a hárs-kőris sziklaerdő, amely a jégkor utáni felmelegedés, a mogyorókor kevert erdeinek az emlékét őrzi és azokra a termőhelyekre szorult vissza, ahol már a bükk nem versenyképes.
A Bükk növényzeti képét elsősorban a kontinentális, valamint az Erdély és a Kárpátok közelségére utaló növényfajok és társulások megjelenése határozza meg. A védett sziklazugokban két melegigényes harmadkori faj vészelte át az utolsó eljegesedést, a Bélkő napsütéses mészkőszikláin, a szirti pereszlény - amely ma legközelebb a Balkán-félsziget szubmediterrán mészkővidékén található -, és a pannóniai bennszülött magyarföldi husáng(Ferula sadleriana). Igazi alhavasi reliktumnövényei a Bükknek a sárga ibolya(Viola biflora), mely hazánkban csak itt található meg, a havasi ikravirág, a hegyi kőtörőfű(Saxifraga adscendens), a tarka nyúlfarkfű, a havasi iszalag(Clematis alpina) és a korai szegfű(Dianthus plumarius subsp. praecox). A jégkorszak utáni hideg, kontinentális idők tanúi - ún. posztglacialis reliktumai, hasonlóan a többi reliktumnövényhez, szigorúan védett ritkaságok. Ezek közé tartozik a poloskavész és a fennsík fagyzugos töbreinek, sziklás oldalain virágzó északi sárkányfű(Dracocephalum ruyschiana), amely csak itt fordul elő hazánkban. A Bükknek két sajátos bennszülött faja ismeretes: a Vrabélyi-estike(Hesperis matronalis subsp. vrabelyiana) és a meredek dolomit- és mészkősziklák gyepalkotója a magyar nyúlfarkfű(Sesleria hungarica).
A hárs-kőris sziklaerdők(Tilio-Fraxinetum) növényvilága a következő fajokból áll: mérges sás(Carex brevicollis), hölgyestike(Hesperis matronalis), erdei békaszem(Omphalodes scorpioides), őzsaláta(Smyrnium perfoliatum), Waldstein-pimpó(Waldsteinia geoides).
A hársas törmeléklejtő-erdők(Mercuriali-Tilietum) növényvilága a következő fajokból áll: podagrafű (Aegopodium podagraria), erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), borostyán (Hedera helix), erdei szélfű (Mercurialis perennis).
A hegyi rétek növényvilágát a következő fajok alkotják: (Alchemilla acutangula), (Alchemilla gracilis), közönséges palástfű(Alchemilla monticola), kis holdruta(Botrychium lunaria), kockásliliom(Fritillaria meleagris), Szent László tárnics(Gentiana cruciata), kövi pimpó(Potentilla rupestris).
250-400 méteres tengerszint feletti magasságban a cseres-tölgyesek jellemzőek. Itt csertölgy(Quercus cerris) és kocsánytalan tölgy(Quercus petraea) alkotta erdők húzódnak meg. A 300 méteres magasság feletti mészkővidékeken mészkedvelő tölgyesek vannak. Cserjeszintjét a húsos som(Cornus mas), a galagonya és a mezei juhar (Acer campestre) alkotja.[15]
A Bükk-fennsíkon, 700-850 méter tengerszint feletti magasságban, hatalmas összefüggő montán bükkösök (Aconito-Fagetum silvaticae) - hazánkban a bükkös zóna a legmagasabban előforduló vegetációs öv, a lucfenyvesek a Bükkben mind ültetettek - vannak. Aljnövényzetükben jellemző a kárpáti flóraelemek, például a társulás névadó növényeinek, a kárpáti sisakvirág(Aconitum moldavicum) és a karcsú sisakvirág(Aconitum variegatum subsp. gracile) megjelenése. Magashegyvidéki képet nyújt a bükkösöknek, a gyepszint néhány jellemző faja, mint például a pávafarkú salamonpecsét(Polygonatum verticillatum), a berki aggófű alfaja (Senecio nemorensis ssp. fuchsii), vagy a nyúlsaláta. A montán bükkösök irtása nyomán alakultak ki a nyár elején színpompás hegyi kaszálórétek, szőrfüves gyepek - melyek számos növényritkaságnak adnak otthont. A szőrfű(Nardus stricta) sűrű, rugalmas gyepje a töbrök fenekét borítja, ahol a nyáron is fellépő fagyhatás miatt a bükkösök már sohasem újulhatnak fel. Egyik legnevezetesebb páfránya e szőrfüveseknek az Európa szerte ritka sokcimpájú holdruta(Botrychium multifidum).[16]
A Bükki Nemzeti Park, illetve a hegységet övező Bükk-vidék gerinces-faunája a hazai átlagnál gazdagabb, sok veszélyeztetett természetvédelmi státuszú faj jelentős populációja él itt. Értékes színezőelemek a csak a Bükkben élő endemikus fajok, pl. Gebhardt-vakfutrinka, ill. szubendemikus alfajok, mint pl. a bükki szerecsenboglárka lepkefajok. A halak köréből a Kárpát-medencei endemikus petényi-márna a patakok ritka lakója.
A madarakat a nemzeti park területén körülbelül 100 fészkelő faj képviseli. A hegység legnagyobb értékei a veszélyeztetett fajok jelentős állományából álló nappali ragadozómadarak (Accipitriformes, Falconiformes). Kiemelkedő a hazai állomány 10%-át kitevő, globálisan veszélyeztetett parlagi sas és a többi Európában veszélyeztetett faj itteni állománya: békászó sas, kígyászölyv, kerecsensólyom, vándorsólyom. A számos veszélyeztetett fajt őrző baglyok képviselői az uráli bagoly és a gatyáskuvik. A hegységből a '70-es években kipusztult uhu jelen időszakban foglalja vissza egykori költőhelyeit. A harkályok közül a legnagyobb hazai állománnyal és természetvédelmi státussal rendelkező fehérhátú fakopáncs emelendő ki. Az erdei énekesek egyik legritkább, az erdő természetességét jelző madara a kis légykapó. Egyik legveszélyeztetettebb faj a nemzeti parkban a császármadár rendkívül lecsökkent állománnyal.
Az emlősök köréből a szinte összes hazai fajt magában foglaló denevérek emelendők ki. A fajgazdagság és a másutt ritka fajok jelentős állománya a nagy, idős erdőtömböknek és sok száz barlangnak köszönhető. Különös jelentősége van azon barlangok védelmének, ahol tömegesen telelnek és szaporodnak az egész Európában veszélyeztetett fajok (Miniopterus schreibersi, Rhinolophus euryale).
Fontos természetvédelmi probléma a hegységben a túltartott patás nagyvadlétszám, melynek szabályozásában fontos szerepe lehetne a visszatelepülő nagyragadozóknak, a farkasnak, medvének, hiúznak.[20]
Résztájai
Déli-Bükk
A Déli-Bükk szerkezetét dél felé átbuktatott redőboltozatok és redőteknők alkotják. Változatos kőzettani felépítés jellemzi, található itt pala, mészkő, diabáz, gabbró, porfirit, valamint a déli szegélyén eocén tarkaagyagok, márgák, mészkövek, szétszórtan miocén üledék- és tufafoszlányok is. Jellemző hogy a Délkeleti-Bükkben a karsztos és nem karsztos területek váltakoznak, míg a Délnyugati-Bükkben már a nem karsztosodó kőzetek vannak többségben jelen (pl: jura kovapala, pala, diabáz és gabbró).
Szintén a Bükk-vidék csúcsrégiójának északi hegylábfelszíne volt, leginkább középső miocén kavicsrétegek, karbon agyagpalák, homokkövek, mészkövek, kréta időszaki homokkő alkotja, valamint a felszínét egy andezit-agglomerátum takaró borítja.
Legérdekesebb része a Bükk-fennsík, egy meredek sziklafalakkal és lejtőkkel körülzárt, majdnem vízszintes terület, a Bükk-vidék központi, magas részén helyezkedik el. Hosszúkás alakú, nyugaton a Bél-kőnél kezdődik, majd keleti-északkeleti irányt felvéve húzódik a Bükkszentkereszt-Hámor képzeletbeli vonalig. A déli határa meglehetősen egyenes vonalat vesz fel, míg az északi Bánkútnál éri el legészakibb kinyúlását. Hossza 18–20 km, szélessége 5–7 km.
A fennsík egésze karsztfennsík, uralkodó kőzetei a mészkő és a dolomit. A Garadna-patak két részre osztja, a magasabb, nagyobb területű Nagy-fennsíkra és a kisebb, alacsonyabb fekvésű Kis-fennsíkra. A fennsík szélén sorakoznak a híres bükk-vidéki „kövek”: Istállós-kő, Tar-kő, Pes-kő, Három-kő, Őr-kő, Cserepes-kő Bálvány, Bél-kő. Minden oldalról hirtelen emelkedik ki környezetéből, de a magas hegycsúcsok miatt a völgyekből, az alföldről nem lehet rálátni.
A rajta lévő víznyelők gondoskodnak a hegységben és környezetében élő közel félmillió ember ivóvízkészletéről. A víznyelő többféle is lehet: dolina, töbör vagy zsomboly. Ezek a mészkőfennsík kiemelkedése után fokozatosan alakultak ki. A barlang- és hasadékrendszerekbe vezetik el a csapadékvizet. Az elnyelt víz a Bükk-vidék bonyolult vízáramlási rendszerén keresztül jut el a szélén lévő forrásokba, majd onnan a vízvezetékekbe: a tökéletesen tiszta és jóízű víz kezelés (tisztítás) nélkül kerülhet el a fogyasztóhoz.[21] Különösen mellékízmentes az ivóvíz a déli oldalon, mert útja a föld alatt légvonalban 20–30 km, a valóságban pedig ennek többszöröse, így hatalmas méretű szűrőrendszeren keresztül érkezik meg a forrásvíz a felszínre, ahol vízházakban felfogják és továbbítják az ivóvízvezetékbe.
A Bükk-vidék központi területe az ország tüdeje, védett és gondozott, nagy kiterjedésű vadon, amelynek tájképi szépsége és élővilága felejthetetlen élményeket nyújt a kirándulóknak. A hegységben sok jelzett turistaút található, melyek turistatérkép segítségével jól követhetők. Gyalogosan a látnivalók többsége felkereshető, míg motoros járművel a behajtás csak a kijelölt pihenőhelyek parkolójáig engedélyezett. A környező településeken sok turistaegyesület működik, amelyek meghirdetett túráikon vendégeket is szívesen látnak.
↑A természet különösen jelentős, egyedi élettelen képződményei közül a barlangok 1961 óta, a források, víznyelők, kunhalmok és földvárak pedig a természet védelméről szóló 1996. évi LIII tv (Tvt.) hatályba lépése (1997) óta ún. ex lege védelem alatt állnak.
↑Figyelmeztető jel azonban, hogy 2006 júniusában a területen végzett szabálytalan állattartás illetve trágyakezelés miatt Miskolc ivóvize már egyszer átmenetileg szennyeződött.
Szilágyi Gábor – Böcker Tivadar – Schmieder Antal: A Bükk hegység regionális hidrodinamikai képe és karsztvízforgalma. Hidrológiai Közlöny, 1980. (60. évf.) 2. sz. 49–55. oldal
Szlabóczky Pál: A Bükk-hegység hasznosítható karsztvízkészlete. Hidrológiai Közlöny, 1978. (58. évf.) 4. sz. 145–153. oldal
Erdey Gyula – Hubay József – Vigyázó János: Bükk. Budapest, 1932. Turistaság és Alpinizmus RT.
Wallacher László: A Bükk- és rudabányai hegységek eocén kori képződményeinek üledékföldtani vizsgálata. 1962–1967, Budapest.
Pelikán Pál – Less György: A Bükk hegység földtana = Geology of the Bükk mountains. Budapest, MÁFI, 2005. ISBN 963-671-253-0
Vojtkó András: A Bükk hegység flórája. Sorbus, 2001, Eger. ISBN 963-00-6629-7 és Kitaibelia, 2002. (7. évf.) 2. sz. 274–275. oldal
Csontos László: A Bükk hegység szerkezetének főbb vonásai. Földtani Közlöny, 1999. (129. köt.) 4. sz. 611–651. oldal
Sásdi László: A Bükk-hegység karsztvidéke. Természet, 1997. (4. évf.) 3. sz. 90–91. oldal
Hevesi Attila: Adatok a Bükk hegység negyedidőszaki ősföldrajzi képéhez. Földtani Közlöny, 1980. (110. évf.) 3–4. sz. 540–550. oldal
Szilágyi Gábor – Böcker Tivadar – Schmieder Antal: A Bükk hegység regionális hidrodinamikai képe és karsztvízforgalma. Hidrológiai Közlöny, 1980. (60. évf.) 2. sz. 49–55. oldal
Szlabóczky Pál: A Bükk-hegység hasznosítható karsztvízkészlete. Hidrológiai Közlöny, 1978. (58. évf.) 4. sz. 145–153. oldal
_(Hungary).jpg)
.png)
