A Vértes, vagy ritkábban Vértes hegység, gyakran és helytelenül Vértes-hegység szűken vett területe, amely a Dunántúli-középhegység 314 négyzetkilométer nagyságú része a Bakony és a Gerecse között terül el a Velencei-hegység és a Velencei-tó szomszédságában, két megyeszékhely, Székesfehérvár és Tatabánya közötti területen. A Vértes mint tájegység 300–400 méter magas hegységet és az azt körülvevő pusztákat, réteket foglal magába.
A síkság és a hegység találkozásában rendkívül változatos domborzati viszonyok és klímahatások eredményeként ritka, gazdag élővilág figyelhető meg. A hófehér dolomittömbök tagolta hegyoldalak déli peremét szubmediterrán klímaviszonyok mellett sziklagyepek és karsztbokorerdők borítják, míg a völgyek északi oldalán magashegységet idéző, alhavasi jellegű növényritkaságok rejtőznek.
Ősszel a déli Vértesben a kivillanó fehér sziklákat díszítő, sokak szerint a kanadai indián nyarat idéző színpompában, a cserszömörce sokszínű lombszíneződésében gyönyörködhet az idelátogató.
Neve
A Vértes a nevét egy történelmi esemény következtében kapta.
III. Henrik német-római császár1051-ben nagy hadjáratot indított Magyarország ellen. Hadai a Dunával párhuzamosan haladtak a szárazföldön, a folyón pedig hadi gépekkel, katonákkal, élelmiszerrel megrakott hatalmas hajóhad követte. I. András, a magyar király ravasz hadicsellel a hódítók előtt haladva az egész vidéket kiürítette, a lakosságnak megparancsolta, hogy jószágával, minden ingóságával a hegyekbe vonuljon és mindent fölégetett. Az ellenség sem a katonaság, sem a lovai számára nem talált élelmet. A német császár lóhalálban futárt küldött a dunai hajóhadhoz, hogy sürgősen küldjenek élelmet seregének. A küldöncöt a magyarok elfogták és még egy ravasz hadicsellel egy német paraszttal a császár nevében azt az utasítást adták a hajóhadnak, térjen vissza a Németországba, mert ő is visszavonul, mivel az országot ellenség támadta meg. A hajóhad vissza is vonult, Henrik császár így hiába várta a segítséget, éhező seregét meg váratlan rajtaütésekkel, főleg éjszakánként állandóan zaklatták, nyilazták a magyarok. A német császár kénytelen volt békéért könyörögni. A magyar király ötven óriási vizát küldött a császárnak, és ezenfelül kétezer szalonnát, ezer ökröt, több kenyeret, mint amennyit elbírtak, juhot és még rengeteg bort is. A katonák nagy örömükben, hogy megmenekültek a halál torkából, futottak haza, elhagyva felszerelésüket, elhajigálva pajzsaikat, fegyvereiket, vértjeiket. Vértjeik szinte beborították a hegyoldalakat. Éppen ezért a hegységet mind a mai napig Vértesnek hívják.[1]
Földrajza
A Vértes-hegység térképe
Elhelyezkedése
A Vértes a Dunántúli-középhegység része, annak délnyugat-északkelet irányú vonulatai közé illeszkedik. Délnyugaton a hegység futására merőleges (északnyugat-délkelet irányú) Móri-árok, északkeleten a Tatai-árok választja el a Dunántúli-középhegység szomszédos tagjaitól (előbbi a Bakonytól, utóbbi a Gerecsétől). A hegység hossza kb. 30 km, szélessége 10–15 km.[2]
Kialakulása
A Vértes kőzeteinek legnagyobb része a földtörténeti középidőtriász időszakának végén keletkezett fődolomit. A kőzet sekély, trópusi tengerekben lerakódott üledékekből jött létre. Fehéres színű, merev és tömött, rosszul oldódik, de jó vízvezető és víztároló. Az egykori tengeri élővilág nyomai (pl. Megalodus-kagylók) Csákányospuszta közelében lévő leletek őrizték meg, ahol a gyöngyképződés legkorábbi bizonyítéka is megtalálható. A szintén felső-triász korú, jól karsztosodó dachsteini mészkő a Vértesnek csak egy keskeny, nyugati sávjában fordul elő.[3]
A jura időszakban keletkezett vöröses mészkövek ("piszkei márvány", "tatai márvány") a Gerecsével ellentétben a Vértesben csak kisebb területen fordulnak elő (Csóka-hegy, Vértessomló környéke), ám többfelé megtalálható görgetegeik arra utalnak, hogy valaha nagyobb mennyiségben bukkantak a felszínre, de mára nagyrészt lepusztultak.
A gánti bauxitbánya
A kréta időszakban a Tethys-óceán medencéjének bezáródásaként megindult az alpi hegységképződés. E folyamattal együtt a Vértes kőzetei is kiemelkedtek, szárazfölddé váltak. Ekkor alakult ki a hegység rögös szerkezete is, az egyes rögök kisebb-nagyobb szigeteket alkotva sorakoztak az óceán partján. Homokkő és márga keletkezett ekkor. A terület éghajlata továbbra is trópusi volt, így a kőzetekbe szivárgó meleg, szén-dioxidban gazdag víz leszivárgása miatt megindult a karsztosodás. Trópusi kúpkarsztok alakultak ki a mállás maradéka pedig karsztos üregekben, töbrökben halmozódott fel. Ebben a maradékban feldúsult az alumínium mennyisége, vagyis kialakult a gibbsit és böhmit ásványok keverékéből álló karsztbauxit. A Vértes bauxitját vasvegyületek színezik vörösesre, a málladék áthalmozódása miatt pedig kisebb-nagyobb gömbhéjas szerkezetű képződmények is előfordulnak benne.[4] Bányásznak mangánt és barnakőszenet is.
Az újidőharmadidőszakában folytatódott a kőzetek összetöredezése a változó irányú nyomóerőknek köszönhetően. A területet többször tengerelöntés érte, (ilyenkor újabb üledékes kőzetek keletkeztek) illetve újra kiemelkedett (ilyenkor megindult az üledékek lepusztulása). A lesüllyedő területek felszínét a rájuk rakodó újabb üledékek megvédték és megőrizték, de kiemelkedésükkor a takarórétegek lepusztulásával az eredeti térszín újra felszínre kerülhetett. Ennek köszönhetően őrződött meg a gánti bauxitkészlet.
Az eocén kor gazdag tengeri élővilágának emléke a "formai rétegekben" lerakódott mészkövek miatt maradt fenn. Ezekben 165 csiga és 35 kagylófajt találtak, köztük partközeli és mélytengeri fajok (pl. Nummulitesek) egyaránt előfordulnak. A tengerpartok mocsárerdőinek fái adták az oroszlányi és a tatabányai szénmedence barnakőszenének alapanyagát. Ezeket a később rájuk települt agyagos-márgás sekélytengeri üledékek óvtak meg a lepusztulástól. Az oligocénben a terület már a mérsékelt övezetbe tartozott. A Vértessomló környéki barnakőszén alapanyagát már fenyő-, dió-, tölgy-, éger-, gyertyán- vagy platánerdők adták. Vas- és kovaoldatok cementálták össze azt a homokot és kavicsot, ami a hárshegyi homokkövet alkotja.
A tenger fokozatos visszahúzódása a miocén végéig tartott. Ebben az időben a Vértes tönkösödő központi része még mindig szigetként emelkedett ki a vízből, a folyamatosan változó futású partok mentén pedig lajtamészkő és szarmata mészkő, márga és agyag alakult ki. A miocén végén a Pannon-tenger visszahúzódott, vize fokozatosan kiédesedett. Homokos, agyagos üledékek képződtek benne, melyek élővilágát például a balatoni kecskekörömként ismert Congeria kagyló jellemezte.[4]
A pliocénben és a pleisztocénben a Kárpátok nyugati hegyeinek vizeit még a Móri-árok vezette le, Így itt vastag folyami üledékek gyűltek össze. A Duna megjelenésével a terület szárazzá vált, homokját a szél halmozta át. A melegebb és szárazabb pliocén élővilágának (pikermi fauna) nyomai a Csákvári-barlang üledékeiben maradtak fenn. A pleisztocén hűvösebb időszakában az északról a szél által ideszállított lösz halmozódott fel a hegység medencéiben, akár 350 méteres tengerszint feletti magasságig. A löszben vízmosások, később emberi hatásra löszmélyutak keletkeztek. A szőlőművelés megjelenésével a borospincék nagy részét is löszfalba vájták. Az ember tájalakító munkáját jelzik még a bányagödrök, a mélyszinti bányák feletti terepsüllyedések és a meddőhányók.[5]
Felszíne
A Vértes alacsony középhegység. Legmagasabb pontja a Nagy-Csákány (487 m) sem éri el az 500 métert. Kialakulása, kőzetei, valamint a környezetéhez képest jelentős kiemelkedése miatt mégis hegységnek tekinthetjük. Hullámos, fennsíkszerű tetőszintje kb. 400 méteres magasságban húzódik, ebből emelkednek ki magasabb csúcsai (Nagy-Csákány, Körtvélyes, Csóka-hegy). A hegység legnagyobb részét dolomit építi fel, így lejtői meredekek, helyenként szinte függőleges falakat alkotnak. Völgyei mélyek, szűkek, de vízben szegények.
A Vértes egységes tömegétől csak a tatai Kálvária-domb és az Alcsút környéki rögök különültek el. Belső tömbjét csak kisebb medencét tagolják (pl. Gánti-medence), a hegységen átvezető néhány út merev szerkezeti völgyben fut. Nyugati részén a rögök megsüllyedtek, ezekre telepedett az eocénben a barnakőszén.[6]
104 barlang vált ismertté a hegységből. A leginkább triászfődolomitból felépülő Vértesben a kőzetanyag karsztosodásra kevésbé alkalmas. Ezért a magyarországi, földrajzi kistájakkal összehasonlítva, általában csak kisméretű barlangok találhatók a területen. Többségük hasadékképződés, hévizes oldások vagy a dolomit aprózódása miatt alakult ki.
A Csákvári-barlang az őslénytani leletei miatt lett híres. A hegység harmadik leghosszabb barlangja. Fokozottan védett barlang.
A Gánti-barlang 149 méter hosszú. A hegység második leghosszabb barlangja. Megkülönböztetetten védett barlang.
A Vértessomlói-barlang egy fokozottan védett barlang. A Vértes leghosszabb és harmadik legmélyebb barlangja. Az előző két barlangtól eltérően, dachsteini mészkőben jött létre.
A Hamar-barlang a legmélyebb, a Dűlt-kúti-víznyelőbarlang a második legmélyebb barlang. A Dűlt-kúti-víznyelőbarlang egyik, dachsteini mészkőben kialakult járata eléri a karsztvízszintet, ahol nyolc méter mélynek tudták megmérni a víz függőleges kiterjedését. A Nagy-tisztai-gödör volt az első olyan barlang a hegységben, amelyről meg lett állapítva, hogy víznyelőbarlangként működik, bár a kialakulásáról eltérnek a vélemények.
Éghajlata
Az évi középhőmérséklet a hegységben 9-10 °C. A Vértes nyugati oldalán a csapadék 600–700 mm évente, maximuma májusban van. Télen a környező területeknél gyakrabban fordul elő vastag, tartós hótakaró. Kis területe ellenére éghajlata nagy eltéréseket mutat a domborzat miatt. Északi oldalán, főleg a szűk szurdokvölgyekben hűvös, nedves, szinte magashegységi, míg a napos déli lejtőkön meleg, száraz, szinte mediterrán hatásokat mutató éghajlat alakult ki.[6]
Vízrajza
A Vértes felszíni vízfolyásokban és forrásokban szegény, mert a karsztos kőzetekben mélyre szivárgó vizet csak a karsztvíz szintje alá nyúló völgyek tudják megcsapolni. A hegység csapadékát kisebb vízfolyások vezetik le: észak felé ömlik a Dunába az Által-ér, délkelet felé pedig a Gaja-patakba ömlő Móri-víz. A Császár-víz a Velencei-tó egyik fő táplálója.
A Vértesben csak mesterséges tavak találhatóak, melyeket a környező ipari üzemek vízigényének kielégítésére alakították ki. Legnagyobbak a Bokodi-hűtőtó (170 hektár) a tatabányai Erőmű-tó (37 hektár), a Környei-tó (30 hektár), a Bokodi-(Öreg-)tó (4,5 hektár) és az Oroszlányi-tó (2 hektár).[9]
Növényzete
A hegység élővilága gazdag, mely elsősorban a dolomit és mészkő változatos formáinak, a tagolt domborzat miatt kialakult mikroklímáknak és a viszonylagos természetközeli állapotának köszönhető.
A fokozottan védett Fáni-völgy[11] szikláin nyílik a cifra kankalin.[12] Ez a növényfaj igen kényes. Alhavasi faj, a sziklás környezetet és a napfényt kedveli, de egyben hűs, páradús levegőre is szüksége van.
Állatvilága szintén nagyon gazdag, mert a sokféle növénytársulás változatos élőhelyeket biztosít. A hegység belső területein lévő összefüggő erdőségek a zavarást nehezen tűrő fajoknak is menedéket nyújtanak.
A hegység déli lejtőinek ritkasága az öves szkolopendra nevű százlábú. Ez a vöröses páncélba öltözött ízeltlábú 10-15 centiméterre is megnő, rágókarmának mérge fájó és elhúzódó gyulladást okoz. Érdekes tulajdonsága, hogy petéit egy hónapon át magához szorítva dajkálja, közben nem mozdul, nem is táplálkozik.
A tölgyerdők gyakori ízeltlábúi a mérgező szőröket hullató búcsújáró pille, a gyapjas pille és nagy téli araszoló, melynek hernyója az erdők lombjaiban nagy károkat okoz. Utóbbi a fürkészdarazsaknak, bábrablóknak és kakukkoknak nyújt táplálékot. Gyakoriak a gubacsdarazsak által készített gubacsok. Meleg, füves területeken él Magyarország legnagyobb pókja, a cselőpók. A Vértesben melegkedvelő pontusi és balkáni gyíkfajok is élnek. A Vértesben mintegy 70 madárfaj fordul elő, ragadozó- és vízimadár-állománya Európa-hírű. A szurdokvölgyek és a hegylábi vidék ürgés legelői felett gyakran kering a parlagi sas, a kerecsensólyom, vagy a kígyászölyv. A vadászható nagytestű emlősöket a gímszarvas, az őz, a vaddisznó és a betelepített dámvad képviselik.[10]
Történelme
A honfoglalás előtt
Mivel a Vértes szomszédaihoz, a Bakonyhoz és a Gerecséhez képest jóval szegényebb emberi megtelepedésre alkalmas barlangokban, így őskori történetétől is kevesebb emlék maradt fenn. (A 350000 éves előember telepének otthont adó Vértesszőlős - nevével ellentéteben a Gerecse peremén fekszik.) A Csákvári-barlangból (Báraczházi-barlang) a Szeleta-kultúrához tartozó kőeszközök kerültek elő.
A bronzkori leletek Csákvár környékén pásztornépek megtelepedésére utalnak. Csókakőnél a vonaldíszes kultúra emlékei és egy ismeretlen korú földvár maradványai kerültek elő. A Vaskorbankelták jelentek meg a területen, nyomaik Csákvár, Csákberény-Orondpuszta és Mór Vajai-dülőjében láthatóak. A kelták az I. században római uralom alá kerültek. a Vértes Pannonia provincia belső területe lett, mely a határvidék ellátásában töltött be fontos gazdasági és közlekedési szerepet. A mai Csákvár területén épült fel Floriana fallal körülvett városa, mely fontos közlekedési csomópont volt. Eddig egy lakóházat, egy fürdőt és kb. 2000, a 2-5. századra keltezhető sírt tártak fel itt a régészek. A Csákvári-barlangban (Báraczházi-barlang) Diana-szentély épült, innen latin nyelvű feliratok is fennmaradtak. Csákberény területén a Villa Rustica nevű villagazdaság működött, ennek 6 épületét és fürdőjét tárták fel. Temetőjéből as helyi kelta lakosságot ábrázoló, feliratos sírkövek kerültek elő. Szintén villagazdaság működött a csókakői Bödön-kúti-dülőben, Vértessomlón pedig padlófűtéses házak és fűtőpincéik maradtak fenn. A népvándorlás korából leginkább avar temetők ismertek (Oroszlány, Vértessomló, Orondpuszta). Utóbbiból 420 sír ismert, a leletek között ezüstveretes kard, kopja, íj és bronzcsatok találhatóak.[15]
A gesztesi vár a vértesi várrendszer legnagyobb és legjelentősebb tagja volt. Első okleveles említésekor, 1332-ben is már királyi várként szerepelt. A belső vár szabályos téglalap alaprajzú, melynek külső falai nagyrészt a második emelet ablakkönyöklőinek magasságában állnak. A vár északi homlokzatán van a kapubejárat – mely félköríves záródású és egyszerű élszedéssel díszített.
Az 1960-ban megindult régészeti kutatás alapul szolgált a vázlattervek elkészítésére, melyek szerint a helyreállítást végezték. A sokféle igény – kőtár, raktár, konyha, étterem, turistaszálló, gondnoki lakás – kielégítésére törekedtek, de előtérbe helyezték a helyreállítási szempontokat, melyek közül a nyíláskiegészítések jelentették a legnagyobb problémát.
A Vértes hegység északi lejtőjén, Körtvélyespuszta fölött, a 417 m magas Nyerges-hegy közelében egy erdővel borított kisebb kúp tetején találjuk a szabálytalan, megközelítően ötszög alaprajzú, belsőtornyos, „háromsejtes” elrendezésű, kis területű vár romjait.
A várnak egy-egy 2,5 m falvastagságú tornya és a kettő között egy udvara volt, melynek külső falai mintegy 6 m magasan épültek. A lakó- és egyéb épületek a védőfalak mellett helyezkedtek el. Mindkét torony kb. 15 m magasan ma is áll, tetején a védőoromzat maradványaival. Nagyméretű ablaknyílásaiban kőkeretes, gótikus ablakok láthatók. Ma is megfigyelhetők az emeleteket elválasztó fafödémek helyei és a boltozat nyomai. A várat mintegy 4,5 m átlagszélességű falszoros vette körül, a védőfalat kívül árok és sánc övezte, majd 15-20 méterre újabb árok húzódott, ezzel is erősítve a vár védelmét.
A vár keletkezésének idejét és építőjének nevét nem ismerjük. Feltehetően az itt birtokos Csák nemzetség egyik tagja építhette a tatárjárás után. Várnagyként a Gutkeled nemzetségből származó II. Mihályt 1319-1324-ben említik okleveleink, és mint királyi vár „Castrum Vitam, Vytam, Wyttam” alakban 1379-ben szerepel iratainkban.
A török először 1529-ben ostromolta, majd 1543-ban el is foglalta. Később magyar kézre került, de 1559-ben újra a töröké, akiktől 1566-ban sikerült ugyan visszafoglalni, a következő évben azonban már újra a török birtokolta. Véglegesen Pálffy Miklós szabadította fel 1597-ben, és a következő évben felrobbantották, megakadályozva ezzel, hogy a török a vár falai közé befészkelhesse magát.
Egy monda is fűződik a várhoz, amely természetesen igazságos Mátyás királyunkhoz kapcsolódik. A történet Gerencsérvár jóságos és szépséges várkisasszonyának, Ujlaki Klárának és a szomszédos Vitányvár délceg kapitányának, Héderváry Imrének szerelméről szól. Amikor apja, Újlaki Miklós – a király hatalmával is dacoló főúr – egy német grófhoz akarta hozzáadni a lányt, Klára a szökést választotta jegyeséhez Imréhez, a Vértes északi lejtőjén épült Vitányvárába. A vár körül ma is fellelhetők a várárok nyomai. Ezek a várárkok is sokat segítettek abban, hogy ellenállhasson az ostromnak, amelyet Újlaki Miklós a lányáért indított. Nem is tudott volna bejutni, ha nem akad egy áruló, aki felfedi a titkos folyosót, amely közvetlenül a várkapitány szobájába vezetett. A bősz apa elvakult dühében az ifjút leütötte, a lányát pedig magával hurcolta és szörnyű büntetésként vára pincéjébe élve befalazta. A jószívű szolgák egy titokban hagyott résen keresztül élelemmel és meleg holmival látták el, törődésükkel segítve szeretett úrnőjük életben maradását. Ők hozták a hírt arról is, hogy Héderváry Imre felgyógyult, és az igazságos Mátyás támogatásával menyasszonya kiszabadítására készül. Újlaki Miklósnak tehát kegyetlen tette következményeként legnagyobb ellenségével, magával a királlyal kellett szembe néznie. A „saját vérét pusztító keselyű”, a fékezhetetlen, gőgös gerencséri várúr erre az időre már megtört annyira, hogy a király színe előtt elismerte: „minden vagyonát odaadná lánya egyetlen mosolyáért”. Ekkor lépett elő Klára és Imre. A történet apa és lánya boldog kibékülésével, a fiatal pár egybekelésével valamint Mátyás király és Ujlaki Miklós békekötésével zárult. Gerencsérvár és Vitányvár romjai ma békésen pihennek a Vértesben. Tanulsága: „A szerelem mindent legyőz!”
Itt emelkedett korai Árpád korban a település nevében szereplő Csák nemzetség vára. A honfoglalást regényes geszta formájában elmondó Anonymus tesz említést Csákvárról: Árpád vezér (Bodajk hegyétől) kelet felé Elődnek, Szabolcs apjának erdőt adott, melyet most Vértesnek hívnak. Ez alatt az erdő alatt a Fero-mocsár (Velencei-tó) mellett Szabolcs unokája, Csák sok idő múltával várat emelt. Kézai Simon is erre a vidékre helyezte a Szabolcstól eredő Csákok ősi, még honfoglalás kori szállásterületét. A község nevének legkorábbi írásos előfordulásai: Saac Castrum, Chakvara (1228, 1237, 1460). A XV. században már piacos hely. II. Lajos1519-ben Gesztes várával együtt Török Imrének adományozta. 1543-ban a török hadak elfoglalták és elpusztították a Csákvárt és térségét.
A Vértes két fő ásványkincse a barnakőszén és a bauxit. A barnakőszenet a tatabányai és az oroszlányi szénmedence területén, a bauxitot Gánt környékén termelték ki. Napjainkra a bányászat teljesen megszűnt a hegység területén.
A tatabányai szénmedencében a nagyipari kitermelés 1896 decemberében indult meg, amikor a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) megnyitotta első aknáját. A kutatásokat még az előző évben kezdte meg Zsigmondy Béla vállalata, de csak 1896 márciusában, a negyedik fúrás alkalmával bukkantak 118 méteres mélységben egy 6,8 méter vastagságú eocén korú barnakőszén rétegre. Augusztusban elkezdték kialakítani az első aknát, mely december 24-én érte le a szénréteget. A további kutatások is eredményesek voltak, így már a következő évben megindult a második és a harmadik akna mélyítése.[16]
A kitermelés a gazdaságosan kibányászható készletek elfogyásával 1987 augusztusában fejeződött be. Az addig kiépült, összesen 26 aknából 166,6 millió tonna szenet hoztak a felszínre, további 4 millió tonnát pedig külszíni fejtéssel termeltek ki.[17]
Az oroszlányi szénmedence területén az 1900-as évek elején indultak meg a kutatások, de a kitermelés csak 1937. szeptember 1-jével kezdődött meg. A kitermelés 1965-ben érte el a csúcsát, ebben az évben 3,55 millió tonna szenet hoztak felszínre. A régi aknák kimerülésével a bányászat nyugatra, Pusztavám felé tolódott el. 1981-ben itt nyitották meg az eocén program keretében létesült márkushegyi bányát, mely az ország legkorszerűbb bányaüzeme volt. A szén kitermelése itt 2014. december 31-ig zajlott, vagyis ez volt Magyarország utolsó működő barnakőszénbányája. Az oroszlányi szénmedencéből a bányászat 77 éve alatt 139 millió tonna szenet termeltek ki.[18]
Energiatermelés
A Vértes borai
Chardonnay szőlőszemek
A régi bortermő vidék a Móri-árokban, a Vértes hegység déli lejtőin terül el. Hírnevét az 1700-as évek után betelepített németeknek köszönheti. A szőlőkultúrához tartozik a kopaszmetszéses fejművelés, a gyomlálás. A Vértes hegységet karbon alkotja, előterébe pannonagyag, lösz, homok kavics található. Szellős huzatos klímájú ami nem kedvez a gombabetegségeknek. Csak fehérbort termesztenek. Eleinte kizárólag Ezerjót, későbbiekben Leanykát, Zöld veltelinit, Irsai Olivért és Chardonnayt. A móri borok kellemes illatúak, testesek, tüzesek.
Természetvédelem
A Vértes Natúrpark
A Vértes Natúrpark kialakítását az elsők között kezdte meg a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány 13 települési önkormányzat és több civil szervezet összefogásával. A natúrpark északi kapuja Majk, a déli pedig Csákvár.
A Vértes Natúrpark avatásán az érintett települések polgármesterei és a szervezetek képviselői hintón vonultak be az ünnepség helyszínére, elhelyezték jelképes „hozományukat”, amely a Vértesi Natúrparkba bevitt értékeiket képviseli. A részt vevők facsemetét ültettek, összeállították a natúrpark „ízlenyomatát”, azaz szabad tűzön készítették el a vidékre jellemző hagyományos ételeket.
A natúrpark természeti és kulturális kincseit is megtekinthetik az érdeklődők a Vértesi Múzeumban, amely nemrégiben költözött régi helyéről a Geszner-házba. A Vértes Natúrparkba látogatók az évszaktól függően kirándulhatnak a környéken: megtekinthetik a Csíkvarsai rétet, a Báraczházy barlangot, az Esterházy-kastély parkját. Szakvezetéssel bejárhatják a környék tanösvényeit is.
Tanösvények
Vidrafű tanösvény
Vidrafű tanösvény
A Vidrafű tanösvény a Csíkvarsai-rét kiveszőben lévő lápvilágának titkaiba enged bepillantást.
A túra során végigjárhatjuk a hajdani tó és lápvilág feltöltődésének valamennyi állomását, felfedezhetjük ritka növényeit, fészkelő, illetve táplálkozó madarait, valamint találkozhatunk a területet fenntartó szilaj szürkemarha gulyával is.
A túra hossza 13 és fél kilométer, s mivel az útvonal fokozottan védett területen halad keresztül, csak szakvezetővel látogatható. A kirándulás egészen estig tart, utolsó programja az esti békakoncert, amikor is az éjszaka rejtelmes hangjainak megismerésében a vezetőnk segít bennünket.
A Haraszt-hegyi botanikai-geológiai tanösvény
Pusztabusz
A Haraszt-hegyi botanikai-geológiai tanösvény (Csákvár mellett) a kevésbé edzett kirándulók számára is kellemes program. Az útvonalat végigjárva megismerkedhetünk hazánk egyik „szubmediterrán szigetével”, annak jellegzetes délvidéki növény- és állatvilágával. A tanösvény változatos élőhelyek között kanyarogva ér fel a hegytetőre, ahonnét csodás kilátás nyílik Csákvárra, a Zámolyi-medencére és a Velencei-hegységre. A túra hossza három és fél kilométer. A tanösvény szakvezető nélkül is szabadon látogatható, bejárata a faluból Gánt felé vezető úton, a falu határában, jobb oldalon található.
A Síkvölgyi maradvány forrásláprét
Láprét
A síkvölgyi maradvány forrásláprét a valamikor a Síkvölgy térségére jellemző forrásláp-láprét-rétláp-láperdő növénytársulás-komplex utolsó képviselője. Ezen élőhelyek egykori kiterjedését már csak becsülni tudjuk. Valószínű, hogy a Síkvölgy valamennyi mélyebb térségét, így a jelenlegi összes horgásztó helyét is ez a növénytársulás-együttes uralta. Ez több mint 10 hektárnyi terület!
A horgásztavak kialakításával azonban még mindig maradt egy kb. 2,5 hektárnyi vizes élőhely-együttes, amely a forrásláprét felett foglalt helyet. Ezt a területet 1981-ben még a máshol, hasonló élőhelyeken veszélybe került növénypopulációk áttelepítésének célterületeként határozták meg. Sajnos ez a terület sem kerülhette el a többi síkvölgyi vizes élőhely sorsát: a 2,5 hektárból mintegy 1,5 hektárt feltöltöttek, így a vizes élőhely-komplex területe a mai 80 m2-nyi igen értékes forrásláprétre és a tőle északra lévő, közel egy hektár másodlagos égeres láperdőre korlátozódott.
A terület elnevezése – maradvány forrásláprét – sugallja, hogy az átalakulásban előrehaladott, átmeneti állapotú, kiszáradó és minimálisra csökkentett területű társulások együtteséről van szó. A forrásláprét szó jelöli, hogy a lápot a területén fakadó források is táplálják, így meszes forrásláprét jellege van. Valamikor ez a társulás uralkodó típus lehetett itt, de a feltöltés során ennek döntő része megsemmisült. Ugyanakkor a láp kiszáradóban van, aminek legfőbb oka a területről éveken át a szomszédos tavakba elvezetett lápvíz, és kisebb részben az elmúlt évek szárazabb időjárása. A feltöltődés előrehaladtával és a szárazodással párhuzamosan jelenleg a láprét, majd végül a láperdő lesz jellemző a területre.
A forrásláprét sajátos hideg mikroklímával rendelkezik, melynek köszönhetően a 15 ezer évvel ezelőtti utolsó jégkorszak idején hazánkba érkező széleslevelű gyapjúsás is előfordul itt. Az érdekesebb, értékesebb növényfajok közül megemlíthető még a tarka zsurló igen jelentős állománya. Két orchideafaj is előfordul a területen, ezek a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári nőszőfű. Nagy mennyiségben található itt a kereklevelű körtike, amely jelenlétét a magasabb pontokon jelenlévő fenyők talajsavanyító hatásának köszönheti. Ambrus András húsz évvel ezelőtti, főként szitakötőkkel foglalkozó munkássága során öt olyan védett növényfajt talált meg itt, amely már kihaltnak tekinthető. Ezek a fehérmájvirág, és négy orchideafaj: a fehér madársisak, a kardos madársisak, a békakonty és a vitéz kosbor.
A forrásláprét állapota az utóbbi időben tíz év alatt is sokat romlott. A valamikor kiemelkedő értéket képviselő tócsa szitakötő szinte eltűnt, pedig ez utóbbi faj kiemelkedő faunisztikai érték volt. A forrásláprét fennmaradásának feltétele a folyamatos kezelés. A területet rendszeresen kaszálni kell és vissza kell szorítani az előretörő láperdőt. A vizet elvezetni nem szabad, a vízelvezető árkok betemetése ezt a célt szolgálta. A kiszáradás hatására megjelent a medvefül kankalin.
↑ADATOK A VÉRTES ÉSZAKI ELŐTERÉNEK FLÓRÁJÁHOZ. RIEZING NORBERT. [2013. augusztus 12-i dátummal az [file:///C:/Users/user/Downloads/riesing.pdf eredetiből] archiválva]. (Hozzáférés: 2017. március 15.)
Ercsey Dániel - Farkas Zsuzsanna: A Vértes erdeiben: az eltűnt idő nyomában, A Földgömb : a Magyar Földrajzi Társaság folyóirata, 2010. (12. évf.) 8. sz. 86-92. old.
Kiszely Márta: 200 éve volt a móri földrengés - A Vértes rázkódásai, Élet és tudomány, 2010. (65. évf.) 10. sz. 304-307. old.
Barina Zoltán: A Vértes és környéke florisztikai kutatásának eredményei I., Kitaibelia, 2007. (12. évf.) 1. sz. 30-40. old.
Barina Zoltán - Németh Csaba: A Vértes és környéke florisztikai kutatásának eredményei II., Flora Pannonica, 2009. 7. évf. 33-42. old.
Szili István: A Vértes látnivalói: Megszentelt és megszenvedett helyek, Természet világa, 2009. (140. évf.) 7. sz. 321-323. old.
Riezing Norbert: Égerligetek és láprétek a Vértes északi előterében, Kitaibelia, 2006. (11. évf.) 1. sz. 75. old.
Peregi Zsolt - Korpás László: Felső-kréta forráskúpok a Vértes hegységben, Földtani közlöny, 2002. (132. vol.) 3-4. sz. 477-480. old.
Isépy István: Az ezerarcú Vértes, Természetbúvár, 2002. (57. évf.) 2. sz. 20-23. old.
Császár Géza - Peregi Zsolt: Középső-jura korszakbeli mega-hasadékkitöltés a Vértes DNy-i peremén, Földtani közlöny, 2001. (131. vol.) 3-4. sz 581-584. old.
Adatok a Nagy-Vásár-hegy (Vértes) védett növényeihez, Kitaibelia, 1998. (3. évf.) 1. sz. 154. old.
Vaskóné Dávid Klára: A Tési Agyagmárga Formáció genetikai problémáinak vizsgálata a Vértes előterében, Földtani közlöny, 1991. (121. évf.) 1-4 sz. 65-88. old.
Gergely Péter: Néhány adat a Vértes madárvilágához (1978-79), Madártani tájékoztató, 1980. júl-szept 23-24. old.
Isépy István: A Vértes-hegység természeti értékei, Búvár (1960-1989), 1975. (30. évf.) 7. sz. 296-301. old.
Pápa Miklós: A Vértes barlangjairól, Búvár (1960-1989), 1975. (30. évf.) 11. sz. 520. old.
Kácsa Irén: Kora-középkori lelet a Vértes hegységből, A tatai Herman Ottó Kör (= Természettudományi Studió) munkái, 1974. 4. sz. 201-203. old.
Knauer József: Új jura feltárások a Vértes-hegységben, Földtani közlöny, 1973. (103. évf.) 2. sz. 145-155. old.
Szőcs Zoltán: A Vértes-hegység bükkösei, Botanikai közlemények, 1971. (58. évf.) 1. sz. 47-52. old.
.jpg)
