Magyar katonák az Isonzó-fronton
1917 szeptemberében

A Magyar Királyság az első világháborúban a központi hatalmak oldalán és az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vett részt, nem külügyeiben független hatalomként. Az első világháború 1914-től 1918-ig tartó hadműveletei néhány alkalommal a történelmi Magyarország területét is érintették: először az 1914-es orosz offenzíva során, és az év őszén egy rövid szerémségi szerb támadással, majd a román hadsereg 1916-os erdélyi betörésekor. Az antant országaihoz képest csekélyebb gazdasági potenciállal rendelkező, több fronton lekötött, nemzetiségi problémákkal terhelt, a háború során egyre inkább a Német Birodalom alá rendelődő kettős monarchia az első világháború végére szétesett, átadva helyét több (önmagát nemzetállamnak minősítő, de heterogén összetételű) utódállamnak.

A front és a hátország összeomlása 1918 októberében következett be. Az osztrák–magyar küldöttség 1918. november 3-án írta alá a padovai fegyverszünetet, amely azonban nem tartalmazott Magyarországra vonatkozó katonai és területi rendelkezéseket. Károlyi Mihály miniszterelnök Magyarország Ausztriától való függetlenségét kihangsúlyozandó magyar részről külön fegyverszünetet kötött, az ország déli és keleti határait rögzítő belgrádi katonai konvenciót, melynek folytán a szerbek, a románok, majd az egyezményben nem említett csehek Magyarország területének nagy részén bevezették a saját közigazgatásukat.

Az 1918 őszén létrejött polgári demokratikus rendszer és az azt felváltó, rövid életű kommün képtelen volt feltartóztatni az antant túlerejét. Magyarország teljes területét megszállták, és a román erők 1920-ban, a szerb csapatok pedig csak 1921-ben hagyták el a megcsonkított Magyarországot. A Párizs környéki békeszerződések (ezeken belül a Magyar Királyság számára súlyos feltételeket megfogalmazó trianoni diktátum) a második világháború kitöréséhez vezettek. Magyarország 1918–1920 közötti külpolitikai és védelmi lehetőségei és az egyes politikai erők felelőssége mindmáig közéleti- és történészviták tárgya.

A fegyverszünet aláírását megörökítő francia képeslap
(Maurice Pillard Verneuil alkotása)

Az compiègne-i fegyverszüneti egyezményt (németül Waffenstillstand von Compiègne) 1918. november 11-én írták alá a franciaországi Compiègne közelében található erdőben álló vasúti kocsiban az antanthatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország), valamint a Német Birodalom képviselői. Az egyezmény aláírásával beszüntették a harccselekményeket a nyugati fronton, amely egyben az első világháború befejeződését is jelentette. Az antant részéről a fő szerződő fél Ferdinand Foch marsall volt, míg Németországot Matthias Erzberger államminiszter képviselte, akit később a szerződés aláírása miatt meggyilkoltak.

A fegyverszünet aláírásának napja ma is sok országban ünnepnapnak számít, amelyet rendszerint különböző állami megemlékezések is kísérnek. Az Egyesült Királyságban és a Nemzetközösség országaiban ez a nap az Emlékezés napja (Remembrance Day), amely napon 1919-től kezdve hagyományosan az háborúban elesettek katonákra, a külföldi frontokon harcolt veteránokra, a béketeremtő és békefenntartó műveletekben részt vettekre emlékeznek. Az emléknap egyik legismertebb szimbóluma a vörös pipacs (red poppy), amelyet kitűző formájában az említett országokban ilyenkor sokezren mellükre tűznek, ezzel egyrészt az elesettekre emlékének adózva, másrészt pedig a veteránok támogatásának jeléül (a jelkép eredete John McCrae kanadai katonaorvos In Flanders Fields című költeményéig vezethető vissza, aki versében megörökítette az elesett katonák sírjai között kinövő pipacsok képét).