Kétnyári, néha egynyári, néha pedig a gyökérhajtások járulékos rügyei segítségével évelő növény. 20–100 cm magasra nő, kétnyáriként az első évben a talaj közelében télen is zölden maradó tőrózsát növeszt, ami csak a következő évben fejleszt nagyobb szárat. Levelei nyelesek, a tőlevelek fogazottak, vese alakúak, a szárlevelek szívesen tojásdadok, szabálytalanul öblösen fogasak, a felső levelek kisebbek. A zsenge levelek megdörzsölve fokhagymaszagúak. Április-júniusban virágzik. Rövid, végálló fürtvirágzatban nyíló hímnős, fehér virágai négyszirmúak. A 2,5–3 mm hosszú csészelevelek keskeny-tojásdadok, a sziromlevelek 5–7 mm hosszúak, visszás-tojásdadok. A virágokat rövid szájszervű méhek, legyek, lepkékporozzák – a méhek egy növényről csak 1-1 virágot látogatnak meg, így biztosított a keresztbeporzás, de megporzó rovarok hiányában a kányazsombor képes önbeporzásra is.[1] A pollenszemek 33 µm átmérőjűek, enyhén tojásdadok. Kezdetben zöld, megérve szürkésbarna termése felálló vagy elálló, 4–6 mm-es kocsányon növő hosszúkás, négyélű becőtermés; vastagsága 1–2 mm, hosszúsága 3,5–7 cm. A feketésbarna, csaknem hengeres (3 mm hosszú, 1-1,5 mm széles) magok a kétrekeszű becőben 1-1 sorban helyezkednek el. Egy növény több ezer magot termel, melyek több méteres körzetben szóródnak szét, a talajban akár öt évig is termékenyek maradhatnak. Terjedésüket valószínűleg állatok is segítik.
Hatóanyagai
Glukozinolátokat (mustárolaj-glikozidok: szinigrin, glukotropeolin, allil-mustárolaj, benzil-mustárolaj), kis mennyiségű a szívre ható glikozidokat, nagy mennyiségű A-provitamint és C-vitamint tartalmaz.
Felhasználása
Friss, növényi részeit használják fel. Fokhagymára és mustárra emlékeztető aromája miatt fűszerként használják, salátát vagy pesztót ízesítenek vele. Enyhe emésztésjavító hatással és gyenge antibiotikus jellemzőkkel is rendelkezik. A népi gyógyászat a légutak megbetegedéseire, „vértisztítóként”, sebek borogatására, fogínygyulladás elleni szájvíz készítésére használta fel.
Az 1860-as években a telepesek élelmiszernövényként hurcolták be Észak-Amerikába (New York, Long Island), ahol az azt fogyasztó rovarok, rajta élősködő gombák hiányában[2] szinte háborítatlanul terjedt, jelenleg több államban is gyomnövényként kezelik.[3] Egy 2006-os tanulmány szerint pedig a kányazsombor károsítja az egyes növények, köztük Észak-Amerikában őshonos fák megfelelő növekedéséhez szükséges mikorrhizás együttélést.[4]
Ez a szócikk részben vagy egészben az Alliaria petiolata című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
Ingrid Schönfelder – Peter Schönfelder: Gyógynövényhatározó. 2001. ISBN 963 684 124 1
Neil Fletcher: Vadvirágok: Északnyugat- és Közép-Európa vadvirágainak képes határozókönyve. Budapest: Grafo Könyvkiadó; (hely nélkül): Panemex Kiadó. 2005. ISBN 963 9491 349
