A geopolitikai okok miatt az államalapító I. István király uralkodása alatt felvette a kereszténységet, és az országba hittérítőket hívatott, azóta a magyarok nagy többsége keresztény. A történelmi Magyarország területén a kereszténységen kívül a zsidó és az iszlám vallás játszott jelentősebb szerepet. Ma – kis létszámban – minden jelentősebb vallásnak élnek hívei az országban.
Magyarország vallási térképe a népesség arányában, 2001
A magyarság a Kazár Birodalom peremén élt a 9. század elején. A kazárok már a 8. század folyamán az iszlám hitre tértek, ám a vezető rétegük a zsidó vallást vette fel.[1] Az egyistenhittel egybefonódott, a tízparancsolatban kikristályosodott erkölcsi tanítás közösségi méreténél fogva kisugárzott a kazárokkal érintkező sztyeppei népekre, így a magyarokra is.[1] Az iszlám istenképe és a kazárok kétféle monoteista vallása befolyásolta a magyarokat, az ábrahámi vallásokistenképe irányába.
A fejedelmek idején, Taksony és Géza korában erős geopolitikai nyomás nehezedett a magyarságra, hogy hagyjanak fel az ősvallásukkal és a kényszer hatására Géza felvette a kereszténységet, pontosabban, keresztény szertartásokat vegyített az ősvallás közé;[2] továbbra is azt vallotta, hogy elég nagy úr ahhoz, hogy „két istent” szolgáljon.[2][3]Querfurti Brúnó megkeresztelte Gézát, s fiát a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar főurat.[1] Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passauvédőszentje volt.[1] Bár Géza és környezetének kereszténysége felszínes volt, a fejedelem támogatásával kezdték meg nyugati szerzetesek a Szt. Márton tiszteletére emelt pannonhalmi monostor építését.[1]
I. István apja halála után megszilárdította a trónját Koppány legyőzésével (997), amit Szent Márton égi közbenjárásának tulajdonított.[1][5] (Szt. Mártonnak ebben a korban a nyugati kereszténységben hatalmas kultusza volt.)
A király kötelező vallássá tette és erőszakkal terjesztette a kereszténységet.[6]Bajor származású felesége révén főleg bajor papokat hozatott az országba, de a lakosság zöme csak a kényszernek engedve hajtotta a fejét a keresztvíz alá.[6][7] István a római egyházat juttatta diadalra, bár még hosszú ideig a keleti kereszténység is terjeszkedett.[6] Egyházszervezői tevékenységére tekintettel lett az ország "Szent" Istvánja.[8] A keresztény hit terjesztésével párhuzamosan honosította meg a Boldogasszony-kultuszt, amikor a hagyomány szerint Máriának ajánlotta fel örökségül az országot. Még uralkodása alatt ünneppé avatta a Nagyboldogasszonyt (Assumptio Beatae Mariae Virginis) a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe napját. (A katolikus magyarság néphimnusza a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű, valószínűleg 18. századi eredetű ének lett.)[9][10][11]
Szerzetesek
Szt. Adalbert és társai voltak az első szerzetesek, akik nem csak ideiglenesen, hanem véglegesen megtelepedtek hazánkban.[1] Ők is, mint akkor a nyugati egyházban majd minden szerzetesi közösség, Benedek szabályzatát követték (bencések). A királyok mellett a főurak is alapítottak számukra monostorokat.[1]
A 12. század elejére Magyarország vallásilag felzárkózott a keresztény Nyugathoz, ennek egyik példája az új szerzetesrendek hazánkba érkezése (premontreiek, ciszterciek stb.).[1]
Papság
A 14. század során az Anjou-királyok alatt megteremtődött békében jól kiépült plébániai hálózat fogta egybe a legkisebb településeket is. Ekkortájt például a veszprémi egyházmegye 487 plébániával rendelkezett, a csanádi területen 218, a váradi püspökségben 228 plébánia volt.[1]
A gazdagabb városokban a papság megoszlott gazdagokra és szegényekre. Egyre több plébános helyettest alkalmazott, s arra bízta a lelkipásztori munkát gyenge bér ellenében, míg ő maga gyakran távol volt a plébániától. Ez a papság erkölcsi színvonalára is károsan hatott.[1]
Egy-egy püspöki székvárosban a népes kanonoki testületet karpapok serege egészítette ki. Esztergomban ezenfelül királyi káplánok is voltak, s e városban az Anjou-korban legalább hetven egyházi személy ténykedett a világi papság körében. Ehhez jött még a szerzetesek serege.[1]
A főpapság és a gazdagabb papság inkább világi, mint egyházi életet élt a középkor vége felé,[1] de az alsópapságra és a szerzetesekre is jellemző volt, hogy nem minden esetben tartották be vallásuk előírásait; a barátnők és éjszakai hálótársak tartása sem volt ritka jelenség.[12]
A bogumil mozgalomnak a 12. században Bosznia lett a központja, de egészen a magyar Dunántúl déli részéig terjedt a nép körében.[13] Baranya egy része, Barcs központtal többnyire bogumil vidék lett.[14]
A valdens mozgalom a 12. század végén jelent meg Nyugaton, majd a 14-15. századi Magyarországon is jelentősen el volt terjedve.[15] Az inkvizíció üldözte őket.
A 16. században a Luther által megindított reformációnak komoly visszhangja támadt Magyarországon is. Az "új hit" hirdetői között az 1530-as évektől kezdődően szép számban akadtak papok és szerzetesek.[1] Az ország lakóinak zöme protestánssá,[17] főként kálvinistává (reformátussá) vált a században.[18][6]
A Habsburgok aztán minden eszközzel támogatták az ellenreformációt és anyagi kiváltságban részesítették a katolikus egyházat.[6] A jezsuiták és más szerzetesrendek tagjai járták az országot és arra törekedtek hogy a földesurakat újra katolikusokká tegyék és ezzel szabad kezet kapjanak a jobbágyfalvakban is.[19]Pázmány Péter életének a végére a magyar földbirtokos arisztokrácia túlnyomó része ismét katolikussá lett, és velük együtt jobbágyaik hatalmas tömege.[1] A közoktatás jórészt a jezsuiták kezébe került, de felvirágoztak a piaristák iskolái is.
Az 1848-as törvényhozás megszüntette a katolikus vallás addigi államegyház jellegét, és törvénybe iktatta a felekezeti egyenjogúságot.[6] Ez azonban csak a "bevett vallások"ra vonatkozott, és az eddigi egy államegyház helyett a "bevett vallások" (katolikus, református, evangélikus, görögkeleti, unitárius, és 1895-től az izraelita), együttesen élvezték az állam kiváltságait, támogatását.[6]
20. század
A század első fele
Míg az egyház és az állam szétválasztása (szekularizmus) sok államban már már a 19. század folyamán megvalósult, Magyarországon erre csak a Tanácsköztársaság idején (1919. június) került sor. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormány fontos feladatának tartotta az állam és az egyház régi kapcsolatának felújítását. Az állam és a nagy egyházak között szorossá fonódtak a szálak és magyarországi nagy egyházak a Horthy-rendszerrel szorosan együttműködtek.[6] A katolikus egyház e korszakban sokkal inkább jelen volt a törvényhozásban és a közigazgatásban, mint a dualizmus éveiben.[20]
A második világháború után
A második világháború után a kommunista kormányok célja ismét az állam és az egyházak szétválasztása volt, de tovább lépve egyházellenes intézkedéseket hoztak, vallási szervezeteket és egyesületeket számoltak fel, az egyházi iskolákat államosították, eltörölték a papoknak és a papnövendékeknek addig adott hadkötelezettségi kedvezményeket, majd akadályozták az egyházak lelkészképzését is. Számos egyházi vezetőt menesztettek posztjáról, helyüket pedig az államhatalomhoz hű személyekkel töltötték be.[21]
A Magyar Népköztársaság a társadalom felé az állam és az egyház szétválasztását hangoztatta, a gyakorlatban azonban az egyházak alapos ellenőrzését, befolyásolását és gúzsba kötését valósította meg.
A legnagyobb keresztény egyházak Magyarországon
2022-es népszámlálási adatok alapján a legnagyobb egyházak az országban (zárójelben a hívek számával):
Magyarországon a katolikus egyház a legelterjedtebb, de híveinek száma és aránya gyorsan csökken.
Az egyház szerint az üdvösség forrása a Szentírás és a Szenthagyomány. Templomba igen kevesen járnak. Egy alapítvány felmérései alapján a híveknek csak 7-9 %-a vesz részt heti rendszerességgel szertartáson, további 10 % havonta.[31]
A magyarországi evangélikusok a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjai, melyet 264 gyülekezet, tizenhét egyházmegye és három egyházkerület alkot. A történelmi Magyarország másik evangélikus egyháza az erdélyi országos szász egyház volt. A Magyarországi Evangélikus Egyház keretein belül is jelentős számban éltek német és szlovák nemzetiségű evangélikusok, ma már a hazai evangélikus egyház tagjai között a magyarok vannak többségben. Magyar evangélikusok jelentősebb számban élnek külön magyar egyházban Romániában és Szerbiában, a helyi egyház tagjaiként Szlovákiában és az Amerikai Egyesült Államokban. A magyar evangélikusok világszervezete a Magyar Evangélikus Konferencia.
Egyházak és egyházpolitika Magyarországon és Erdélyben a 18-19. században. A Carolina Resolutiótól az 1848. évi XX. törvénycikkig; szerk. Gáborjáni Szabó Botond; Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2016 (A Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények kiadványai)
Viszály és együttélés. Vallások és felekezetek a török hódoltság korában; szerk. Ittzés Gábor; Universitas, Budapest, 2017
A Tanácsköztársaság és az egyházak. Egyházpolitika, keresztényüldözés, egyházi útkeresés; szerk. Fejérdy András; Szt. István Társulat, Budapest, 2020