PROFILPELAJAR.COM

	Kántor Péter
	2013-ban (Szilágyi Lenke felvétele)
	Élete
Született	1949. november 5.; Budapest
Elhunyt	2021. július 21. (71 évesen); Budapest
Nemzetiség	magyar
	Pályafutása
Első műve	Kavics (1976)
Kitüntetései	Magyarország Babérkoszorúja díj (2007); Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980); Déry Tibor-díj (1991); Füst Milán-jutalom (1992); József Attila-díj (1994); Palládium-díj (2009); Radnóti-díj (2012); Wessely László-díj (1990);
Irodalmi díjai	Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980); Wessely László-díj (1990); Fulbright-ösztöndíj (1991); Déry Tibor-díj (1991); Füst Milán-díj (1992); József Attila-díj (1994); Soros alkotói-ösztöndíj (1999/2000); Vas István-díj (2004); Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (2007); Palládium díj (2009); Radnóti-díj (költői fődíj) (2012); Artisjus Irodalmi Nagydíj (2013)
	A Wikimédia Commons tartalmaz Kántor Péter témájú médiaállományokat.

Kántor Péter (Budapest, 1949. november 5. – Budapest, 2021. július 21.) József Attila-díjjal (1994) és Magyarország Babérkoszorúja díjjal (2007) kitüntetett magyar költő, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia (2015) és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (2017) tagja.

Életpályája

A Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban érettségizett 1968-ban, az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát angol–orosz szakon, később magyar nyelv és irodalomból. Különböző gimnáziumokban tanított kisegítő tanárként, külső lektorálásokat végzett az Európa Könyvkiadó számára. Az 1980-as években irodalmi szerkesztőként dolgozott a Kortárs folyóiratnál, az 1990-es években (2000-ig) az Élet és Irodalom versrovatát gondozta, azóta szabadfoglalkozású. Az 1970-es évek óta publikál verseket. Angolból és oroszból fordít verset és prózát. 1990–91-ben Fulbright ösztöndíjas volt New Yorkban. Részt vett több nagy nemzetközi költészeti fesztiválon, versei több nyelven megjelentek különböző folyóiratokban, antológiákban, 2010-ben önálló verseskötete jelent meg New Yorkban Michael Blumenthal költő fordításában. A Digitális Irodalmi Akadémia, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Szépírók Társaságának tagja.^[1]

Kántor Péter összetéveszthetetlen költői világa, mint a legtöbb jelentős költő esetében, nem a tárggyal vagy a formával függ össze (Kántor költészete mindkét tekintetben nagyon változatos) – sokkal inkább a hangnemmel és a szemlélettel. Ez a költészet a megszólalást tekintve hangsúlyozottan köznapi, és a megszólítást, az olvasó bevonását vagy a közös töprengést állítja a középpontba: nem a beszélő én magánbeszéde (amely elszigetelt, befelé forduló, nehezen megközelíthető volna), hanem éppen a kérdésekkel (és válaszokkal) operáló, megvitató jellegű, a kérdéseket hangos gondolkodással körbejáró líra ez. Kántor költészete „beszélgetős líra” (Darvasi László), olyan dialogikus beszéd az alapja, ahol „a kérdés szervezőerő”. A megszólaló önmagát is, olvasóját is minduntalan váratlan felvetésekkel szembesíti – olykor látszólag kézenfekvő, máskor nagyon is bonyolult, megint máskor megoldhatatlannak tetsző dilemmákkal, problémákkal, bonyodalmakkal. Egyszerre van jelen benne „a gyermeki csodálkozás és a rezignált ámulat” (Radnóti Sándor a Mentafűről, 1994), meg a komorság, a veszteség és elmúlás tudata, a tragikum.^[1]

Kántor líraszemléletének egyik összetevője a “nagy” és az “apró” viszonylagosságának állandó tudata, s az ebből fakadó humor. Ahogyan az élet legkomolyabb kérdéseire egyszerűen és mindennapi módon kérdez rá, úgy a legkisebb, leghétköznapibb eseményekben, tényekben, kapcsolatokban és emlékekben is meg tudja mutatni a súlyos, egzisztenciális érdekű, filozofikus mélységű összefüggéseket. Bármi lényegtelennek tetsző semmiség váratlanul jelentőségteljessé válhat ebben a költészetben – és a legkomolyabb gondok, aggodalmak, érzelmek egy-egy látszólagos semmiségben mutatkoznak meg. Mindvégig egyszerre van jelen Kántornál a naivság látszata és az odaérthető, a hétköznapin túlmutató, rendkívül rétegzett jelentéstöbblet (s e kettő együttállásából: az irónia). Egyszerre groteszk és tragikus, vegyül benne a kisszerű, mulatságos és a nagyszabású, súlyos; a játék és a halálosan komoly döntések világa. Ezt a sajátos villózást több értelmezője Szép Ernő lírájához vezeti vissza – a rokonság nem annyira poétikai, mint inkább a magatartás, a világlátás, a megszólalásmód rokonsága. Joggal gondolhat az olvasó Kosztolányi játékosságára és közvetlenségére is – amibe a súlyos, olykor halálos tárgy öltözik. Nem kibújik vagy előkerül a banálisból és magánérdekűből a komoly (olykor: komor) közlendő, hanem együtt van e kettő. Az ironikus, kételkedő rákérdezés a dolgok értelmére, jelentőségére, a kicsinységek felemelése és a nagyszabású dolgok aprósággá formálása egyben olyan bensőséges megfogalmazással párosul, amely bevonja az olvasót ebbe a világba; ahol a halál (s ezzel együtt, emellett: az élet, hogy hogyan kell – kéne, lehetne – élni) alapvető és kétségbevonhatatlan erejű kérdések maradnak.^[1]

Ennek a szemléletnek a része a múlthoz – a nagybetűs történelemhez, vagy a családi és magántörténelemhez, de akár a hétköznapok közelebbi és távoli múltjához – fűződő viszony: ez a múlt Kántor verseiben soha nem lezárt, befejezett idő, amelyen túl lehet lenni, el lehet könyvelni egyszer s mindenkorra: megmarad elevennek, fájdalmaival és szépségével együtt. Kántor nemcsak az apró élettényekkel, a groteszk iránti vonzódásával, a kérdező jelleggel vagy a játékos világlátással provokálja az értelmezést, hanem magához az irodalomhoz, a művészethez fűződő viszonyával is – mintha kerülné a csiszolt, lekerekített, túlságosan is befejezett és egységes költemény régebbi eszményét, valami fanyar, ironikus vagy a hangulatot megtörő elemmel igyekszik kizökkenteni olvasóját. Bár olykor megidézi a költői hagyományt, legtöbbször szeretetteljes iróniával, játékossággal – ahogyan a költészet tradicionális toposzait (a hitet, a halált, a szerelmet is) ekként közelíti meg. Bámulattal és elismeréssel fogadja a nagy költészetet, de – talán éppen ezért – sok-sok kérdést is szegez neki. Izgatja a megszokások mibenléte, a közvetlen szólás lehetősége és lehetetlensége, az, hogy mi „megy át” a szövegben megképződött szerzőtől a mindig ismeretlen és nehezen kiszámítható (megbízhatatlan, értetlen, okoskodó) olvasóig – és hogy vajon hogyan kerülhet minél közelebb (vagy minél távolabb?) az, aki valóságosan megszólal, ahhoz, aki a versből hallatszik. És nemcsak maga az irodalom, hanem a festészet is gyakori tárgya ennek a lírának – Kántor festmény-leírásai (-megidézései, reflexiói) egészen különösek: soha nem csupán a felület, a puszta látvány maga érdekli, legtöbbször nem is az adott képet magyarázza, bár ilyen is előfordul, hanem sokkal inkább a képek által a saját világába vezet be, vagyis a saját világképének megfogalmazásához talál bennük tükröt.^[1]

Igazi elismertségét a rendszerváltás utáni időszak hozta meg (a Fönt lomb, lent avar c. kötete után); s azóta tart legjelentősebb pályaszakasza, amely (számos nagy presztízsű díjon kívül) a versolvasók körében is komoly figyelmet váltott ki. Kántor Péter költészetének három emblematikus darabja a három “Megtanulni élni” című vers: az első 1990-ben íródott, közvetlenül a rendszerváltás után, tíz évvel később, 2000-ben a második, és újabb tíz év elteltével, 2010-ben a harmadik. Ugyanezzel a címmel jelent meg 2009-ben gyűjteményes kötete.^[1]

2012-ben jelent meg eddig legnagyobb visszhangot kiváltott verseskötete “Köztünk maradjon” címmel. 2016-ban látott napvilágot első prózai kötete “Egy kötéltáncos feljegyzéseiből” címmel. Az Élet és Irodalomban közölt tárcákon alapuló kötet a költészet és az elbeszélő próza közös metszetét tárja föl, élvezetes és izgalmas történetírói hangon.^[1]

Művei

Többször is megjelentek versei a Szép versek antológiában.^[2]

Verseskötetei

szerk.: Kormos István: Kavics. Budapest: Móra. ISBN 963-243-079-4 (1976)
Halmadár – Kántor Péter versei, A borítón lévő portré Csigó László felvétele., Budapest: Magvető. ISBN 963-271-496-2 (1981)
Sebbel-lobbal – Kántor Péter versei, Színes illusztrációkat gazdagon tartalmaz, Budapest: Móra Ferenc Ifjúsági. ISBN 963-11-2234-4 (1983)
Grádicsok. Budapest: Magvető. ISBN 963-14-0562-1 (1985)
szerk.: Deák László: Hogy nő az ég, Fekete-fehér illusztrációkkal., Budapest: Magvető. ISBN 963-14-1281-4 (1988)
szerk.: Deák László: Napló 1987–1989 – Versek, Néhány fekete-fehér illusztrációval., Budapest: Orpheusz. ISBN 963-7971-01-7 (1991)
szerk.: Braun Róbert: Fönt lomb, lent avar. Budapest: Cserépfalvi. ISBN 963-7990-98-4 (1993)
szerk.: Braun Róbert: Mentafű, Egy fekete-fehér fotóval. (Frankl Aljona felvétele.), Budapest: Pesti Szalon. ISBN 963-605-041-4 (1994)
Búcsú és megérkezés. Budapest: Magvető. ISBN 963-14-2087-6 (1997)
Lóstaféta. Budapest: Magvető. ISBN 963-14-2301-8 (2002)
szerk.: Balassa Anna: Kétszáz lépcső föl és le, Színes illusztrációkkal., Budapest: Móra. ISBN 963-118-013-1 (2005)
Trója-variációk. Budapest: Magvető. ISBN 9789631426328 (2008)
Megtanulni élni – Versek 1976–2009. Budapest: Magvető. ISBN 9789631426878 (2009)
Köztünk maradjon. Budapest: Magvető. ISBN 9789631430028 (2012)
szerk.: Szegő János: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből, Fekete-fehér reprodukciókkal., Budapest: Magvető. ISBN 978-963-14-2983-1 (2016)
Valahol itt – Versek, 2012–2017. Budapest: Magvető. ISBN 9789631435894 (2017)
Jég-öröm. Budapest: Magvető. ISBN 9789631439458 (2019)
Elegendő ok – Versek, 2017–2021. Budapest: Magvető. ISBN 9789631441277 (2021)

Idegen nyelven megjelent önálló kötetei

Unknow Places. (Ford.: Michael Blumenthal.) Michael Blumenthal, New York. 2010. Pleasure Boat Studio, A Literary Press
Czego potrzeba do szczęścia. (fordította: Bohdan Zadura, válogatta, szerkesztette: Milosz Waligórski, benne Károlyi Csaba interjúja Kántor Péterrel, az interjút fordította: Anna Butrym.) Wydawnictwo FORMA, 2018. Szczecin-Bezrzcze

Fontosabb műfordításai

Borisz Andrejevics Pilnyak: Meztelen év (1979, Európa Könyvkiadó)
Robert Bly: Tizenhárom vers (in: Szavak a szélbe, Mai amerikai költők, 1980, Európa Könyvkiadó)
Peter Porter: Egy regény olvasása közben; Fogyasztói jelentés (in: Mai angol költők, 1983, Európa Könyvkiadó)
Earle Birney: Öt vers (in: Gótika a vadonban, Kanadai költők, 1983, Európa)
Mihail Bulgakov: Ünnep szifilisszel (in: Bulgakov: Morfium, 1981 és Bulgakov: Acéltorok, 2007, Európa Könyvkiadó)
Alekszej Remizov: Testvérek a keresztben (1985, Európa Könyvkiadó)
Borisz Pilnyak: Máshová tartozók (in: Nagy tüzek, Szovjet-orosz elbeszélések az 1920-as évekből, 1987, Kossuth Könyvkiadó)
Borisz Paszternak: Moszkva decemberben (in: Borisz Paszternak: Versek, 1990, Európa Könyvkiadó)
Robert Bly: Hat vers (in: Amerikai költők antológiája, 1990, Európa Könyvkiadó)
Frank O’Hara: Három vers (in: Amerikai költők antológiája, 1990, Európa könyvkiadó)
Delmore Schwartz: Két vers (in: Amerikai költők antológiája, 1990, Európa Könyvkiadó)
Oszip Mandelstam: Tizenegy vers (in: Holmi folyóirat, 1990, július)
Oszip Mandelstam: Nyolc vers (in: Sófényű csillagok, 1991, Móra Könyvkiadó)
Douglas Dunn: Tizenöt vers (in: Új kabát, utolsó esély, Kortárs brit költők, 1993, Európa Könyvkiadó)
Paul Muldoon: Tizenhat vers (in: Új kabát, utolsó esély, Kortárs brit költők, 1993, Európa Könyvkiadó)
Oszip Mandelstam: Négy vers (in: Orosz költők antológiája, 2001, Magyar Könyvklub)
Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij: Búcsú a barátoktól (in: Orosz költők antológiája, 2001, Magyar Könyvklub)
Heinrich Heine: Négy vers (Tökéletlenség; Heinrich Heine Válogatott Versei, 2001, Magyar Könyvklub)
Mihail Bulgakov: Feljegyzések a mandzsettán (in: Bulgakov: Acéltorok, 2007, Európa Könyvkiadó)
Mihail Bulgakov: Bohémiáda (in: Bulgakov: Acéltorok, 2007, Európa Könyvkiadó)
Alekszandr Szergejevics Puskin: A kapitány lánya (in: Puskin: Regények, elbeszélések, 2009, Európa Könyvkiadó)

Válogatások, szerkesztések

Új kabát, utolsó esély (Kortárs brit költők, 1993, Európa Könyvkiadó)
Visszanéző (Harminchat mai költő választott verse a XX. századi magyar lírából; esszékötet, 2000, Élet és Irodalom; Irodalom Kft.)

Díjai, ösztöndíjai

Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980)^[1]
Európa Könyvkiadó nívódíja (1980, 1985)^[1]
Wessely László-díj (1990)^[1]
Fulbright-ösztöndíj (1991)^[1]
Déry Tibor-díj (1991)^[1]
Füst Milán-díj (1992)^[1]
Soros-ösztöndíj (1994)^[1]
József Attila-díj (1994)^[1]
Soros alkotói ösztöndíj (1999–2000)^[1]
Vas István-díj (2004)^[1]
Magyarország Babérkoszorúja díj (2007)^[1]
Palládium díj (2009)^[1]
Radnóti-díj (költői fődíj) (2012)^[1]
Artisjus Irodalmi Nagydíj (2013)^[1]

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j ^k ^l ^m ⁿ ^o ^p ^q ^r ^s ^t ^u ^v ^w ^x Kálmán C. György: Kántor Péter életrajz. pim.hu (magyarul) (Hozzáférés: 2021. február 5.)
↑ Keresztury – Dávid (2003), 386. old.;

Források

Hermann Péter: Ki kicsoda 2002 CD-ROM, Biográf Kiadó ISBN 963-8477-64-4
MTI Ki kicsoda 2009. Szerk. Hermann Péter. Budapest: Magyar Távirati Iroda. 2008. ISBN 978-963-1787-283