1981-ben lett a kormány tagja, szociális és intézményi reformokért felelős miniszterként. Ezt a posztot 1988-ig töltötte be, amikor miniszterelnök-helyettes és a kormányzati kommunikációért és intézményi reformokért felelős miniszter lett.
Az első Dehaene-kormány (1992–1995) tevékenysége
Az 1992-es választások után mind Guy Verhofstadt, mind Melchior Wathelet kudarcot vallott a kormányalakítási tárgyalások során. Dehaene a kereszténdemokraták és a szociáldemokraták bevonásával kormányt alakított, amely Belgium egyik legeredményesebb kormánya lett, hiszen ebben az időszakban sikerült kialakítani a belga szövetségi államot a jelenlegi formájában.
1993 márciusában Dehaene felajánlotta I. Balduin belga királynak lemondását, mivel nem sikerült konszenzust elérni a szövetségi pénzügyek és a régiók finanszírozása terén. A lemondást a király nem fogadta el és egy héten belül sikerült kialakítani egy minden párt számára elfogadható megoldást.
I. Balduin halála után (1993) Dehaene kormánya látta el a királyi teendőket, amíg 9 nappal később sor nem került Albert herceg, azaz a későbbi II. Albert belga király beiktatására.
1994-ben elrendelte a belga csapatok visszavonását Ruandából, amit azt jelentette, hogy az utolsó külföldi megfigyelők is távoztak az országból és a hutu milíciák immár háborítatlanul mészárolhatták le a tutszikat. A belga parlament vizsgálata során több alkalommal is kijelentette, hogy nem érez bűntudatot a döntés miatt.
Dehaene volt az egyik vezető jelölt az Európai Bizottság elnöki posztjára Jacques Delors lemondása után, de az EU korfui csúcstalálkozóján John Major angol miniszterelnök megvétózta a kinevezést. A sikertelen szavazást követő tárgyalások során, amely során a francia-német küldöttség igyekezett a vitát elsimítani, konszenzusos jelöltként a luxemburgi miniszterelnök Jacques Santer lett a bizottság új elnöke. Dehaene első kormánya 1995. június 23-án mondott le.
Az első Dehaene-kormány (1992–1995) tagjai
A koalíciós tárgyalások eredményeként a kormánynak 15 minisztere és egy államtitkára volt, a következő elősztásban: CVP: 5, PS: 5, SP: 4 és PSC: 2
Miniszteri tiszt
Név
Párt
Miniszterelnök
Jean-Luc Dehaene
CVP
Miniszterelnökhelyettes, a telekommunikációért és az intézményi reformokért felelős miniszter
Az 1995-ös választások után ismét Dehaene alakított kormányt a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták részvételével, és bár a kormánynak olyan válságokkal kellett szembenézni, mint a Marc Dutroux-botrány, sikerült a teljesen mandátumát kitölteni. Azonban hetekkel az 1999-es választások előtt kitört a dioxin-botrány, amely Belgium történelmében legsúlyosabb élelmiszermérgezési problémája volt és mindkét kormányzó párt jócskán vesztett népszerűségéből és támogatottságából.
A kormány miniszterei és államtitkárai
A kormányban összesen 16 miniszter és 1 államtitkár kapott helyet, a következő megosztásban: CVP (6), PS (5), SP (4) és PSC (2).
Miniszteri tisz
Név
Párt
Miniszterelnök
Jean-Luc Dehaene
CVP
Miniszterelnök-helyettes, gazdasági és hírközlési miniszter
1998. június 19-én Philippe Maystadt távozott, helyét Elio Di Rupo (külkereskedelmi miniszter), Jean-Pol Poncelet (energiaügyi miniszter) és Jean-Jacques Viseur (pénzügyminiszter) vette át.
A választásokon Dehaene pártja vereséget szenvedett és 1958 óta először Guy Verhofstadt a kereszténydemokraták nélkül alapított pártot. Dehaene a belga szenátus tagja maradt 2001-ig, amikor a Brüsszelhez közeli Vilvoorde polgármestere lett. Nagy meglepetésre Verhofstadt őt jelölte az európai alkotmányozó gyűlés alelnöki tisztségére.
Pártja támogatására, amely időközben CD&V-re változtatta nevét, indult a 2003-as választásokon is, de egyértelmű volt, hogy nem akar miniszterelnök lenni, mivel a párt listájának utolsó helyét foglalta el. 2003-ban a Vlerick-díjjal tüntették ki.
2004 júniusában megválasztották az Európai Parlament képviselőjének.
A 2007-es belga választások után Dehaene-t nevezték ki a koalíció megalakításáért folyó tárgyalások közvetítőjének.[6]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Jean-Luc Dehaene című holland Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.