A GóbiÁzsia egyik nagy sivataga, Kína északi és Mongólia déli részén terül el. A sivatag kialakulását a szeleket és így az esőfelhőket is felfogó Himalája okozta, gátolva a csapadékképződést, azaz esőárnyék-sivatagnak is nevezhető. A Góbinak csak mintegy 3%-át képezik homoksivatagok, felszínét inkább a végtelen sziklamezők, félsivatagok, kanyonok, „holdbéli” hegységek, rejtett sós tavak határozzák meg. A nem túl távoli múltban dús növényzet, és gazdag állatvilág népesítette be ezt a tájat, amiről a világ legnagyobb dinoszauruszásatásai, több ezer éves sziklarajzok és ősi települések maradványai tanúskodnak.
Az elsivatagosodást követően is meghatározó világtörténelmi események sora zajlott ezen a vidéken. Itt vonultak végig a hunok kínai hadiútjai, erre haladtak a selyemútkaravánjai, több fontos oázist érintve. A Mongol Birodalom történetében is fontos szerepet játszott. A Góbiban több ezer éve élnek nomádok, akik megtanultak alkalmazkodni a sivatag szélsőséges klímájához, a hatalmas napi hőingadozáshoz.
A Gobi név (régebben helyenként Kobi) forrása a „terméketlen sztyeppe, (fél)sivatag” jelentésű burját „gobi” illetve mongol „gob” szó.[1]
Elhelyezkedése
Nyugatról keletre Hszincsiang(Xinjiang)tól a belső-mongóliai pusztákig húzódik. Határainak pontos meghatározása vitatott, eltérő a különböző forrásokban így hosszát délnyugat-északkeleti tengelye mentén 1600 és 2000 kilométer közé teszik, szélességét pedig észak-déli irányban 400-900 kilométer közé. Területi adatai 1,1 – 1,3 millió négyzetkilométer között váltakoznak.
Nyugatról a Tien-san, délről az Altin-tag és a Csilien(Qilian)-hegység (korábban Nansan, illetve Richthofen-hegység), keletről a Nagy Hingan-hegység határolja. Északon és északkeleten fokozatosan megy át a mongol füves pusztákba.[2][3]
Területén a Tien-sanhoz csatlakozó láncok lealacsonyodó, sivatagos sziklahegyei húzódnak végig nyugatról keletre a Sárga-folyó nagy könyökéig.
Földtörténete, felszíne
Geológiailag a Kinai-koreai-masszívum mélybe süllyedt, összetöredezett darabjai alkotják, amelyekre a környező hegységekről a paleozoikumban lehordódott nagy tömegű, helyenként több ezer méter vastagságú durva törmeléktakaró rakódott.[2]
A szélein 1200-1400, belső részén pedig 600–800 m-ig magasodó, medence jellegű Góbi felszínét durva kőgörgeteggel, homokkal és agyaggal fedett hullámos térszínek alkotják. A szél munkája kis, időszakos sóstavakat rejtő medencéket és azokat egymástól elválasztó gerinceket formált. A felszínből sokfelé saját, durva törmelékükbe temetkező, erősen aprózódó kopár szigethegyek emelkednek ki. A Góbi zöme füves puszta és félsivatag, egyes részei (leginkább délnyugaton) azonban igazi kő- és homoksivatagok.[2]
Éghajlata
Éghajlata kontinentális, szélsőséges, télen nagyon hideg, a levegő hőmérséklete januárban -40 °C alá is süllyedhet, míg júliusban elérheti a +30 °C-ot. Nagy a hőmérséklet napi ingadozása. A 30-35 °C-os nappalokat fagyközeli éjszakák követik. A sivatagi talaj felszíne 60 °C-ra is felmelegedhet. Csapadéka főleg ősszel és télen hullik, csekély mennyiségben; mindössze az év 50-70 napján borult az égbolt.
A félsivatagok lakói a hagyományos jurtában laknak. Tüzelőül fenyőfát, napszítta tehéntrágyát, a félsivatagos tájakon szakszault is használnak. Sokszor még júliusban is be kell gyújtani.
Több magyar tudós, utazó is sokat tett Közép-Ázsia teljesebb megismeréséért. Széchenyi Béla[5] a terület felkutatására az egyik legjelentősebb expedíciót szervezte meg. Magával vitte id. Lóczy Lajost, a nagy földrajztudóst, aki bebizonyította, hogy a Góbi sivatag térségében felhalmozódó üledékek szárazföldi eredetűek és a hajdani hegységek lepusztulásával keletkeztek. Stein Aurél négy nagy expedíciót vezetett a térségbe.
↑Ázsiaföldr:Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál (szerk): Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 1998. 148. o. ISBN 9789632840215