Legmagasabb pontja (egyben Kirgizisztán legmagasabb pontja) a 7439 méter magas Dzsengis Csokuszu (magyar neve: Győzelem-csúcs), a kirgiz-kínai határon.
A kínai Tien-san név egyes vélemények szerint az „ég” jelentésű hsziungnu(xiongnu)csilien(qilian) szóra vezethető vissza, amelyet A történetíró feljegyzései című történeti munka említ. A mai kínai név (天山) jelentése: „mennyei hegység”, vagy égi hegység. A névben egyértelmű utalást találunk Tengrire, az ezen a környéken a jüecsik által a lovasnomádok között elterjesztett tengrizmus főistenének nevére is - a Tien San kínai elnevezés is a "Tengri kán" kínai alakja, melyet a kínaiak a környék lakosságát adó (kirgiz, üzbég, mongol) lovasnomádoktól vettek át.
Az első európai utazó, aki részletes leírást készített a Tien-sanról az orosz felfedező Pjotr Szemjonov volt. Felfedezésében, leírásában jelentős szerepet játszott Prinz Gyula is.
A nyugati térképeken a Tien-san általában véget ér a hszincsiangi(xinjiangi)Ürümcsi várostól nyugatra és a várostól keletre lévő hegyeket Bogdasan néven említik. A kínai térképeken azonban a Bogdasan és a Barkol hegyláncai már a Han-dinasztia óta a Tien-sanhoz tartoznak.
A Tien-san része a Himalájahegységképződési övezetének, amely az indiai és az ázsiai kéreglemezek ütközésével jött létre, ami a késő kréta idején kezdődött mintegy 70 millió évvel ezelőtt.
A Győzelem csúcs utáni legmagasabb hegy a Tien-sanban a 7010 méteres Khan Tengri („A Szellemek Ura”/"Tengri Úr"), Kazahsztán és Kirgizisztán határán. Ezek a világ legészakabbra elhelyezkedő 7000 méternél magasabb csúcsai. 2011 elején Almazbek Aszambajev kirgiz miniszterelnök aláírt és a parlament elé terjesztett egy rendeletet, mely szerint a hegylánc egy még névtelen, 4500 méteres csúcsát Vlagyimir Putyinról neveznék el.[1] A csúcs az Akszu folyó közelében található.
Szerkezete, geológiája
A Tien-san látképe
A hegység természetföldrajzi jelenségeinek feltárásában magyar felfedezők, kutatók is részt vettek, főként Prinz Gyula, aki elsőként ismerte fel és írta le a „szürtök” (vastag törmeléktakaróval és fiatal morénaüledékekkel fedett medenceszerű hullámos fennsíkok) fogalmát és keletkezését, valamint Almásy György.[2]
Legkorábbi gyűrődései még a kaledóniaihegységképződés során jöttek létre, de hatalmas hegyláncai főleg a variszkuszi orogenezis nyomán alakultak ki. Párhuzamos láncait hosszanti törések, mély szerkezeti árkok választják el.[2]
A hegység déli övezete fiatalabb, főként a variszkuszi orogenezis alakította ki, ezért nagyrészt késő devon–karbon időszaki üledékes kőzetekből (mészkőből) épül fel.
A két egység a variszkuszi hegységképződés során forrt össze, majd – egy hosszú lepusztulási folyamatot követően – a kréta időszak végétől napjainkig több fázisban ismét kiemelkedett, méghozzá nagyjából korábbi csapásának megfelelően, azaz tipikus láncos röghegységgé formálódott. A pleisztocénben pl. a kiemelkedés a 2–3000 m-t is elérte, ezért a hegység nagy része eljegesedett. Még ma is több ezer km²-nyi területet borítanak jégmezők, melyekből sok gleccser indul. Morfológiailag ezért glaciálisan átformált, meredek falú, éles, csipkézett gerincek és kiegyenlítetlen esésű mély szurdokvölgyekkel felszabdalt lépcsős peremek jellemzik. Jellegzetesek a hegyomlások és más lejtős tömegmozgások is. A szerkezeti mozgások ma is tartanak, gyakoriak a pusztító földrengések.[2]
Az alsóbb területeken a folyóvízi erózió is jelentős. A hegység látványos része az északnyugati részében található Akszu kanyon.
Ásványkincsei
Ásványkincsekben gazdag: a higany-, antimon-, ólom-, cink-, ezüst-, ón-, volfrám- és molibdénérc, valamint a foszforit, kaolin, kőolaj és a szénféleségek készletei a legjelentősebbek.
Éghajlata
Mérsékelt övi kontinentális éghajlatát a fekvés és a változatos domborzat alakítja, módosítja. Délnyugati részén száraz szubtrópusi hatás érvényesül. A hegységben a hőmérséklet és a csapadék a magassággal változik. A júliusi középhőmérséklet 20–25 °C-ról előbb 15–17 °C-ra, majd a magasban 5 °C alá csökken. A januári középhőmérséklet -6 °C-nál is alacsonyabb lehet. Az évi átlagos csapadékmennyiség 300–800 mm között változik. Télen hó formájában hullik, mely a meredek lejtők miatt gyakran lavinákat okoz.
Vízrajza
A hegységben 7300 km²-t borít jég, melyből 6100 turkesztáni típusú gleccser ereszkedik le. A legjelentősebbek az Északi- és Déli-Inilcsek-gleccser, valamint a Péter-jégár.
A Tien-sanban ered több jelentős közép-ázsiai folyó, melyek közül a legfontosabbak a Szir-darja, Csu, Szaridzsaz, az Ili és a Tarim folyók.
A természetes növénytakaró függőleges övezetességet mutat: a hegylábi síkságokon félsivatagok, száraz sztyeppek találhatók; 900–1200 m-ig hegyi sztyeppek; 2000 m-ig hegyi erdős sztyeppek találhatók, ahol a magasfüvű réteket alacsony bokrok, ritkás facsoportok tarkítják; 2000 m felett dió- és fenyőerdők jellemzőek (lucfenyő, jegenyefenyő); 2800–3000 m felett az eltörpülő, ritkuló erdőket magashegyi rétek váltják; 3600–3800 m felett az örök hó és jég a jellemző.
A csapadékviszonyok függvényében is nagy különbségek vannak a növényzetben: délen sivatagos jelleg uralkodik, csupán néhány szárazságtűrő ürőm-, csenkesz- és árvalányhajfajjal. A csapadékosabb északi oldalon viszont dús füvű rétek terülnek el, rajtuk sásfélék, közönséges palástfű, réti perje (Poa pratensis) nőnek. A magasabb térszínek kopár hegyi tundrák, csak a szürtöket fedik alhavasi gyepek; ezek a havasi pásztorkodás színterei.[2]
Tájai
Központi-Tien-san A legmagasabb, egységes, legjobban eljegesedett hegységcsoport, 4–5000 m magas hegyláncai a Han Tengri masszívumban csúcsosodnak ki (Han Tengri, Győzelem-csúcs). Innen indulnak a hegység legnagyobb gleccserei: a Déli- és az Északi-Inilcsek.
Belső-Tien-san Központi tengelye a Narin folyó széles, teraszos völgye. Jellegzetes domborzati formái a szürtök. Jellemző vonulatai: a Terszkej-Alatau és a Köcskö-Alatau.
Nyugati-Tien-san A legalacsonyabb, tagolt, a Közép-ázsiai-síkvidékbe benyúló hegységcsoport, melynek legjelentősebb tagjai a Talasz-Alatau és a Csatkal-hegység, valamint a Kara-tau.
Keleti-Tien-san A Kína területén szétágazó hegységek, köztük a Barkol-hegység és a Bogdasan, valamint az Ili völgye.
Horváth Gergely, Simon Dénes, Nagy Balázs.szerk.: Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál: Közép-Ázsia természeti viszonyai, Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 99–116. o. (2008). ISBN 978 963 28 4021 5
.jpg)
