Ekkor kezdődött Ayrton Senna karrierjének felfelé ívelése, Nigel Mansell is ekkor aratta első futamgyőzelmét, Alain Prost megszerezte első világbajnoki címét a négyből, Keke Rosberg pedig csúcsot döntött, mert karrierje során az összes utcai pályán képes volt nyerni, amely csak szerepelt a naptárban. Elbúcsúzott viszont az idény végén az Alfa Romeo (noha már három éve nem voltak igazi gyári csapat) és a Renault is, valamint Niki Lauda is visszavonult. Néhány versenypályát is elbúcsúztattak, néhányat pedig átépítettek.
Az idény ismét a McLaren-TAG csapat sikereiről szólt. Miután 1983-ban elvesztette Nelson Piquet-vel szemben, 1984-ben pedig mindössze fél ponttal maradt le róla csapattársa, Niki Lauda ellenében, Alain Prost végre megszerezte első világbajnoki címét, 23 pontos előnnyel. Előző éveiben meglehetősen balszerencsés volt (hiszen mindig úgy maradt alul, hogy több futamot nyert riválisánál), ezúttal viszont sikerrel járt. Niki Lauda az idény végén visszavonult, de ebben az évben már nem tudta hozni korábbi eredményeit: mindössze egyszer győzött.
A pontversenyt hosszú ideig a ferrarisMichele Alboreto vezette, akinek ez volt a legjobb Formula–1-es szezonja. Két futamot nyert, nyolcszor pedig dobogóra állhatott, a szezon második felében azonban teljesítménye gyengült, ahogy megjelentek az újabb riválisok. Köztük volt Ayrton Senna és Nigel Mansell, mindketten első győzelmüket aratták ebben az idényben. Senna éppen Mansell helyére került a Lotushoz, amely jó döntésnek tűnt, ám Mansell a Williamshez igazolt, és bizonyította, hogy a lotusos csapatfőnök, Peter Warr, helytelenül ítélte meg őt.
Mansell csapattársa, a finn Keke Rosberg is nagyon gyors volt: a brit nagydíj során új körrekordot állított fel, amelynek különlegessége, hogy ő volt az első, aki 160 mérföld/óra (257 km/h) feletti átlagsebességet ért el gyors körön. A világbajnokságban mégis csak harmadik helyezett lett, mert nem tudta felvenni a megbízhatóság terén a versenyt Prost-tal.
A másfél literes turbómotorok ebben az idényben már általánosak lettek, s ezzel eltűntek a 3 literes Cosworth-szívómotorok. Ekkoriban voltak a legerősebbek az autók: a Renault különlegesen áttervezett motorja 1150 lóerős teljesítményre volt képes. Hogy ezt kordában tartsák, az üzemanyag-szabályokon is szigorítottak. Az idény során az üzemanyaggal való trükközés létfontosságúvá vált: Ayrton Sernna Imolában a kiürült tank miatt állt ki vezető helyről, de Prostot is diszkvalifikálták ugyanezen a futamon túl kicsi súly miatt. Így Elio De Angelis élete második, és egyben utolsó futamgyőzelmét aratta.
Ebben az évben tért vissza a versenynaptárba a belga nagydíj is Spa-Francorchamps-ba, miután az előző idényben Zolderben rendezték meg. Bár lerövidítették a korábbi 13-14 kilométerről, még így is nagy kihívást jelentett, ráadásul későbbre halasztották a megrendezését, mert az új aszfaltréteg a nyári melegben egyszerűen megolvadt.
A holland nagydíj, amely ekkor került ki a versenynaptárból, az utolsó futam volt Stefan Bellof számára, aki Spában életét vesztette egy World Endurance Championship-futamon. Bár Bellof 1984-ben megnyerte a bajnokságot a Rothmans-Porsche csapatával, és a Formula–1-be igazolt, egy-egy futamon elindult a Brun csapat színeiben egy Porsche 956-ossal. Bellof egy feltörekvő tehetség volt, állítólag a Ferrari leszerződtete volna 1986-ra. Néhány héttel később Manfred Winkelhock is meghalt Kanadában, ugyancsak egy WEC-futamon.
Ebben az évben rendezték meg először az ausztrál nagydíjat, Adelaide-ben, mint a szezon utolsó versenyét.