Lásd még: Spanyol nyelvhelyesség

A spanyol nyelvjárások (dialectos) alatt a spanyol nyelv különböző területi változatait értjük. A nyelvészek többsége egyetért abban, hogy – a művelt nyelvhasználat és az írott nyelv befolyása, valamint a modern kori kommunikációs lehetőségeknek köszönhetően – a spanyol egységes nyelvi rendszer, amely területi változatokkal rendelkezik. A nyelvjárásokat alapvetően kétféle megközelítésből lehet osztályozni. A hagyományos – nyelvtörténeti szempontú – felosztás szerint spanyol nyelvjárásoknak tekintik a középkori Leóni és Aragóniai királyságok területén kialakult, mára erősen visszaszorult újlatin nyelvváltozatokat (asztúriai és aragóniai) is, illetve a már kihalt mozarabot; a modern nyelvészeti értelmezésben azonban spanyol nyelvjárásokon csak a kasztíliai spanyol nyelv változatait értik, amelyeket Spanyolország legkiterjedtebb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és Spanyol-Amerikában is beszélnek.

A spanyol nyelvészetileg homogén nyelv. Jóllehet, a kvantitatív nyelvészet erőfeszítései ellenére nehéz egy nyelv homogenitási szintjét meghatározni, s abból kiindulva, hogy a világon minden nyelv folyamatosan változik, ebből eredően pedig geo- és szociolingvisztikai változatokkal is rendelkezik, meg lehet erősíteni, hogy a spanyol viszonylag homogén nyelvi rendszer, és csak gyenge vagy mérsékelt veszélye áll fenn a fragmentációjának. E homogenitás alapjai a magánhangzórendszer egyszerűségében, az egész spanyol nyelvterületen meglévő közös mássalhangzókészlet széles skálájában, valamint a közös alapvető szókincsben és szintaxisban rejlenek. Ezen kívül földrajzilag kompakt nyelv: a spanyol ajkú országok legnagyobb része folytatólagosan egymás mellett fekvő területeket foglal el, ezáltal a világ egyik legkiterjedtebb nyelvterületét alkotja. Bár léteznek a nyelvterületen belül nagy kiterjedésű két- vagy többnyelvű térségek is, általánosságban szólva igen magas kommunikatívitási, és alacsony vagy csak minimális diverzitási mutatóval rendelkezik, aminek különös jelentősége van a nem spanyol nyelvű területekkel történő összehasonlításkor.^[1]

A spanyol nyelvjárások között – a legszélsőségesebb esetektől eltekintve – a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak a különbségek, mint a magyar nyelvjárások között, ami lehetővé teszi, hogy mind a közel 400 millió anyanyelvi beszélő megértse egymást. A legtágabb és legáltalánosabb osztályozás szerint spanyolországi (español peninsular), valamint amerikai nyelvváltozatokat (español hispanoamericano) különböztetnek meg, azonban megjegyzendő, hogy – az amerikai indián nyelvek hatásától érintett nyelvjásárokat kivéve – valamennyi amerikai spanyol nyelvjárási sajátosság megtalálható Spanyolországban is (jóllehet némelyik csak szűk területeket érint), hiszen az amerikai nyelvjárások is a spanyolországiakból alakultak ki.

Spanyolországban a legelfogadottabb felosztás szerint – a történelmi dialektusokat leszámítva – két fő nyelvjáráscsoport különböztethető meg: az északi (dialectos septentrionales), valamint a déli (dialectos meridionales) nyelvjárások. Északról Dél felé haladva elmondható, hogy míg az előbbi területeken összességében konzervatív, addig az utóbbiakon újítóbb nyelvjárásokat találunk; a kettő között pedig mintegy átmenetet alkotnak az Új-Kasztília déli részén beszélt nyelvjárások.

Az alapvető különbség a két nyelvjáráscsoport között inkább a kiejtésben mutatkozik. Míg az északi nyelvjárások ebből a szempontból közel állnak a művelt írott normához, addig a déliekben bizonyos mássalhangzókat, főleg a szó- és szótagvégi /-s/ hangot, valamint jellemzően a magánhangzók közötti /-d-/ hangot igen lazán ejtik, sokszor ki is esnek. Andalúziában fontos jelenség ezen kívül az s [s] és a z – e, i előtt c – [θ] hangok nem megkülönböztető ejtése az [s] javára (seseo) a nyugati nyelvjárásokban, illetve a legdélibb, erősen tájnyelvi területeken a [θ] hang javára (ceceo). A 15. századi nyugati andalúz nyelvjárásnak – mivel akkoriban a déli Sevilla nyelvhasználatát tekintették az előkelő nyelvi normának – fontos szerepe volt az amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában.

Lásd még: Középspanyol hangeltolódás

A művelt köznyelvben a nyelvtani eltérések közül a legfontosabb az ún. leísmo, amely annyit jelent, hogy Spanyolországban személyekre hímnemben a tárgyesetű lo, los személyes névmások helyett az etimológiailag részes esetű le, les névmást használják. A népies nyelvben – úgy Spanyolországban, mint Amerikában – előfordul ennek ellenkezője is, azaz, amikor részes esetben a le, les helyett a tárgyesetű lo(s), la(s) névmásokat használják; ennek neve loísmo, illetve laísmo. Az utóbbi Kasztíliában gyakori, és elfogadottabb, mint a loísmo.

Említést érdemel még a ladino vagy zsidóspanyol, a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók nyelvváltozata, amely megőrizte a középkori kasztíliai néhány archaikus vonását.

Lásd még: Az amerikai spanyol nyelv

Az amerikai kontinensen szintén a kasztíliai spanyol területi változatait beszélik, amelyeket országonként, illetve – kisebb országokat magába foglaló – területenként (Antillák, Közép-Amerika stb.) szokás csoportosítani. Kialakulásukban fontos szerepet játszott többek között, hogy az anyaországból érkező gyarmatosítók az ország mely részéről és milyen számban érkeztek a földrészre.

Az amerikai spanyol nyelvjárások alakulására kétféle elmélet létezik: az ún. andalúz-elmélet (hipótesis andalucista), mely szerint az Amerikában beszélt spanyol nyelv csak az andalúz nyelvjárásból fejlődött ki. Ezzel szemben az ún. poligenetikus elmélet (hipótesis poligenética) hívei szerint az amerikai nyelvhasználat kialakulálását több Spanyolországban beszélt nyelvjárás alakította. A hiányos dokumentáció és kutatómunka, valamint az azóta eltelt közel öt évszázad miatt egyik elmélet sem igazolható minden kétséget kizáróan, abban viszont egyetértenek a nyelvészek, hogy a csak egyféle [s] hang létezése, vagyis az s, z és a ce, ci csoportokban lévő c magyar sz-hez hasonló nem megkülönböztető ejtése (melyet a spanyol szakirodalom a seseo néven említ) az Andalúziából származó hódítóknak köszönhető.

A gyarmatosítók több hullámban érkeztek Amerika partjaihoz. Legelőször többségében andalúzok voltak, akik – talán a Kanári-szigeteken keresztül – az Antilláknál (Kuba, Puerto Rico, Dominikai Köztársaság) szálltak partra, így ezek a nyelvjárások a spanyolországi andalúzhoz állnak a legközelebb. A későbbi betelepítési hullámok során Spanyolország északi területeiről is érkeztek a kontinensre, aminek következtében többször történt ún. nyelvi kiegyenlítődés (nivelación), amely végső soron a ma beszélt amerikai nyelvjárások kialakulásához vezetett.

Dialektológiai szempontból az amerikai nyelvjárási területek – a spanyolországiakénak megfeleltetve – két fő típusba sorolhatók: az ún. „felsőföldek” (Tierras Altas) nyelvjárásai konzervatívabbak, és közelebb állnak Kasztília nyelvhasználatához (idesorolhatóak Mexikó, Peru, Ecuador, Belső-Kolumbia és Bolívia nyelvjárásai); míg az „alsóföldek” (Tierras Bajas) nyelvváltozatai inkább az andalúzra hasonlítanak (idetartoznak a Karib-térség, Venezuela, Argentína és Uruguay, valamint Chile nyelvjárásai).

Fontos nyelvtani különbség a spanyolországi sztenderd köznyelvhez képest, hogy nem használják a vosotros, -as ’ti’ személyes névmást és megfelelő igealakjait, hanem helyette az ustedes, eredetileg csak ’önök, maguk’ jelentésű névmás és a neki megfelelő többes szám harmadik személyű igealak használatos, amely felvette a bizalmas ’ti’ jelentést is. Ugyanakkor Közép- és Dél-Amerika számos helyén – de legfőképpen Argentínában és Uruguayban – az etimológiailag ’ti’ jelentésű latin és régi spanyol vos névmás használatos (a tú helyett vagy mellett) ’te’ jelentésben a bizalmas nyelvben, amelyhez külön igealak is tartozik: a spanyolországi vosotros névmással használt igealak -i-, illetve (felszólító módban) -d nélküli módosulata. A spanyol szakirodalom a vos névmás használatára a voseo, a tú névmással történő tegezésre pedig a tuteo szavakat használja (a két használat közötti alaktani különbségek vonatkozásában lásd a táblázatot).

A szó- vagy szótagvégi /-s/ ejtése az egyik legalapvetőbb kritérium a nyelvjárások osztályozásánál. Azok a területek, ahol az /-s/ ejtése megmarad mint sziszegőhang [s], konzervatívnak, illetve közelinek tekinthetőek a normatív (művelt) nyelvváltozathoz, míg azok a helyek, ahol az /-s/ hehezetté válik vagy kiesik, újítóbbak, illetve jobban eltávolodtak a sztenderd nyelvi normától. Az alábbi táblázat az /-s/ ejtésváltozatainak gyakoriságát szemlélteti a legfontosabb spanyol városokban, illetve nyelvjárási területeken. Az adatok különböző nyelvészek kutatómunkáján alapulnak.^[2]

Nagy vonalakban, csak a legalapvetőbb közös jellemzőket figyelembe véve, a spanyol nyelvnek összesen 8 nyelvjárása van, ezek közül három Spanyolországban (1. kasztíliai; 2. andalúz; 3. kanári-szigeteki), és öt Amerikában (4. mexikói–közép-amerikai; 5. karibi; 6. andoki; 7. chilei; 8. Río de la Plata-i).^[1] Ennél valamivel részletesebb felosztás szerepel Manuel Alvar spanyol nyelvész Manual de dialectología hispánica című köteteiben, ami alapján az alábbi táblázat készült.

A nyelvjárástípusok jelölése

• A (Tierras Altas) = túlnyomórészt a „felsőföldi” (északi típusú) variáns használata
• B (Tierras Bajas) = túlnyomórészt az „alsóföldi” (déli, „andalúz” típusú) variáns használata
• A(B) = Mindkét variáns megtalálható, de az A az elterjedtebb
• B(A) = Mindkét variáns megtalálható, de a B az elterjedtebb

Lásd még: Kreol nyelv

Bizonyos területeken, ahol a soknemzetiségű lakosság különböző körülményekből adódóan nem tudta tökéletesen elsajátítani a hódítók nyelvét, azonban szükség volt a kommunikációra és egy közvetítőnyelvre, kreol nyelvek alakultak ki. A kreol nyelvek jellemzője az igen egyszerű nyelvtan, az igeragozás teljes hiánya, a ragozás helyett segédszavak használata. Miközben szókincsük nagy része a hódítók nyelvéből származik, nyelvtanuk többnyire az őslakosok, afrikai bevándorlók nyelvéhez igazodott.

Egyértelműen a spanyolból kialakult kreol nyelvek a Fülöp-szigeteken beszélt chabacano, valamint a kolumbiai San Basilio de Palenque faluban mintegy 3500 ember által használt palenquero. Nincs teljes egyetértés azonban a Karib-térség kisebb szigetein beszélt papiamento nyelv eredetét illetően, amelyet a nyelvészek egy része – többek között Manuel Alvar (1996) – spanyol kreol, másik részük portugál kreol nyelvváltozatnak tekint.

Az alábbiakban meghallgatható egy jelképes mondat néhány ország sajátos szlengjén.^[3]

Sztenderd spanyolul: El hombre grosero llamó avara a su madre porque ella no le quiso dar dinero para comprar un automóvil.

Magyarul: ’A faragatlan fickó zsugorinak nevezte az anyját, mert ő nem akart neki pénzt adni, hogy vegyen magának egy autót.’

1. ↑ ^{a b} Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth: Demografía de la lengua española (PDF). Instituto Complutense de Estudios Internacionales (ICEI), 2006. [2009. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 1.)
2. ↑ Historia de la lengua española, Rafael Cano (coord.), Ariel, Barcelona, 2004, 2005 (2. kiadás), pp. 994–995.
3. ↑ A példák a Jergas de habla hispana oldalról származnak. A felvételeket készítették:
   • Argentína: Carlos Morales, Buenos Aires
   • Costa Rica: Alejandro Portilla, Cartago
   • Dominikai Köztársaság: Tomás Báez Sosa, Santo Domingo
   • Guatemala: Juan Francisco, Guatemalaváros
   • Mexikó: Miliakos, Mexikóváros
   • Spanyolország: Santiago García, Salamanca
   • Venezuela: Alfredo Calzadilla, Ciudad Guayana

• Manual de dialectología hispánica. El Español de España. Manuel Alvar (Director). 4. kiad. Barcelona: Ariel Lingüística. 1996–2007. ISBN 978-84-344-8217-3  Manuel Alvar: Manual de dialectología hispánica. El Español de América. (spanyolul) Barcelona: Grupo Planeta. 1996. ISBN 9788434482180  .
• A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973  

• Spanyol nyelv
• Spanyol nyelvhelyesség
• A spanyol nyelv története
• Ladino nyelv
• Aragóniai nyelv
• Aszturleóni nyelv

• Jergas de habla hispana (JHH) – online spanyol nyelvjárási és szlengszótár
• Példamondatok a különböző országok szlengjén (JHH)
• Diccionario panhispánico de dudas Archiválva 2009. február 17-i dátummal a Wayback Machine-ben (DPD)
• Diccionario de la lengua española (DRAE)
• Asociación de Academias de la Lengua Española (Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete)
• Demografía de la lengua española Archiválva 2009. június 12-i dátummal a Wayback Machine-ben (2006) – demográfiai tanulmány a spanyol nyelvről