Ez a szócikk a történelmi államalakulatról szól. A ma is létező főegyházmegyével a Kölni főegyházmegye szócikk foglalkozik.

Kölni Választófejedelemség
A Német-római Birodalom állama, választófejedelemség
Erzstift und Kurfürstentum Köln 953 – 1803
Kölni Választófejedelemség címere Kölni Választófejedelemség zászlaja
Általános adatok
Fővárosa	Köln (953–1288) Bonn (1597–1794)
Államvallás	katolicizmus
Kormányzat
Államforma	monarchia
Uralkodó	kölni érsek
A Wikimédia Commons tartalmaz Kölni Választófejedelemség témájú médiaállományokat.

A Kölni Választófejedelemség (németül: Erzstift und Kurfürstentum Köln, röviden Kurköln) egy történelmi államalakulat volt, mely 953 és 1803 között állt fenn. A Német-római Birodalom egyik legfontosabb állama és választófejedelme volt. Élén a kölni érsek állt, aki egyúttal az Itália főkancellárja címet is viselte, ezzel a mainzi érsek után a birodalom második leghatalmasabb egyházi méltósága volt. A fejedelemség központja Köln, a 15. századtól pedig Bonn városa volt.

Fontos megjegyezni, hogy a Kölni főegyházmegye a választófejedelemségnél jóval nagyobb területtel rendelkezett, ám előbbi csak az egyházszervezet tekintetében tartozott az érsek felügyelete alá, míg utóbbi élén világi uralkodóként állt.

A mai Köln helyén az első települést a germánok alapították, majd 50-ben lett római város Colonia Claudia Ara Agrippinensium néven. Első ismert püspökét 313-ban választották meg, 785-ben érseki rangra emelték. Az érsek világi hatalmat a 10. század közepén szerzett, amikor I. Ottó német-római császár öccsét, Brúnót helyezte az érseki székbe. Ottó hatalmát csak véres harcok árán tudta megszilárdítani. 954-ben fia, Liudolf és veje, Konrád újabb összeesküvést szerveztek ellene, segítségül hívva a magyarokat. A lázadást azonban még a magyarok megérkezése előtt elfojtották, s a két herceget megfosztották birtokától. Ottó ezután a Konrádtól elvett Lotaringiát Brúnónak adományozta, aki ezzel a birodalom második leghatalmasabb embere, s Ottó uralkodása végéig hű támasza lett.^[1] Ezzel a kölni érsek egyúttal a birodalom fejedelme is lett. Az érsekek a következő századokban is hűek maradtak a császárhoz, így a fejedelemség területe egyre gyarapodott. Pilgrim érseket II. Konrád az Itália főkancellárja címmel tüntette ki, melyet utódai is birtokoltak.

I. Fülöp uralkodásának idejére (1167-1191) az érsek hatalma annyira megnőtt, hogy a császár is fenyegetve érezte magát, ezért Barbarossa Frigyes és Fülöp csapatai több ízben is összecsaptak. A konfliktusok azonban mindig hamar lezárultak, és az érsek továbbra is fontos támogatója maradt a császár külpolitikai törekvéseinek. Fülöp többször is elkísérte Frigyest itáliai hadjárataira, így részt vett például a katasztrofális vereséggel végződő legnanói csatában is. A vereség egyik fő oka az volt, hogy Oroszlán Henrik szász herceg Frigyes hívása ellenére nem vonult hadba, ez pedig egy újabb belső hatalmi konfliktust eredményezett. A harcok végül Henrik vereségével végződtek: a herceget birodalmi átokkal sújtották és birtokait szétosztották. Fülöp szolgálatai jutalmául a Vesztfáliai Hercegséget kapta, mely címet a fejedelemség megszűnéséig viselték a kölni érsekek. Fülöp nevéhez kötődik a kölni városfal megépítése is.

I. Adolf 1193-ban került az érseki székbe. A Welfek és Staufok közti trónviszályban kezdetben a Welfeket támogatta, így 1198-ban német királlyá koronázta Ottót az aacheni székesegyházban. 1205-ben azonban Sváb Fülöpöt is megkoronázta. Ezzel III. Ince pápa akaratával szegült szembe. Itt azonban rosszul mérte fel az erőviszonyokat, mert a pápa kiátkozta és megfosztotta hivatalától. Helyére új püspököt választottak, ami az érsekség politikai szakadásához vezetett, Adolf ugyanis nem volt hajlandó átadni hatalmát. A helyzet a császári trónviszállyal együtt rendeződött. Miután Fülöpöt meggyilkolták, Ottó szerezte meg a trónt, ezzel pedig Adolf helyzete is enyhült. Az érseki széket nem kapta vissza, helyére a mindkét oldal által elfogadott Engelbertet ültették, Adolf élete végéig segédpüspökként szolgálhatott az egyházmegyében. Engelbert uralkodása folyamán az egyház és a pápai hatalom korlátozhatatlanságáért küzdött, emiatt pedig a világi nemességgel került szembe. A konfliktus odáig mérgesedett, hogy 1225-ben Frigyes isenbergi gróf meggyilkoltatta az érseket. Engelbertet vértanúnak nyilvánították és szentként kezdték tisztelni, noha szentté avatására sosem került sor.

I. Konrád (1238-1261) a császári hatalmi harcok helyett saját birtokaira fordította figyelmét. Több mint húsz éves regnálása alatt gazdaságilag és politikailag is megerősítette az érsekséget. Az ő nevéhez fűződik a kölni dóm építésének megkezdése is.II. Siegfried politikai törekvései miatt szembekerült a kölni polgársággal. Az 1288-as worringeni csata elvesztése következtében Köln városa kikerült az érsek hatalma alól. Siegfriednek is el kellett hagynia a várost, így a püspöki rezidenciát Bonnba helyezte át. Köln 1475-ben kapott szabad birodalmi városi rangot. II. Henrik idején (1304-1332) újra hatalmi harcok kezdődtek a császári címért, amibe XXII. János pápa is beleszólt. Henrik ezúttal a pápa mellé állt, ennek köszönhetően az érsekség és a Szentszék viszonya helyreállt. Utóda Walram fiatalon került trónra. A források jámbor és emberbarát püspökként emlékeznek meg róla, ám uralkodásra nem volt alkalmas. Politikai tevékenysége teljes kudarc volt, a pápa és a császár sem bízott benne, az érsekséget pedig gazdasági csődbe sodorta. Walram után Vilmost választották érseknek. Vilmos (1349-1362) gazdaságilag és politikailag is hatékonyan kormányozta az érsekséget, így hamar visszaszerezte annak régi jelentőségét.

Vilmos uralkodásának köszönhetően a kölni érsek ismét a birodalom legfontosabb méltóságai közé került. Ennek köszönhetően, amikor 1356-ban IV. Károly császár a tartományurak nyomására kiadta a német Aranybullát, a kölni érseket is a hét választófejedelem között említette. Az Aranybulla rögzítette a császárválasztás módját valamint a választófejedelmek jogait és kötelességeit a császárral szemben, ugyanakkor kikötötte, hogy az újonnan megválasztott császárnak azonnal meg kell erősíteni a fejedelmek szabadságát és kiváltságait.^[2] Ezzel együtt a választófejedelmek saját területükön a császárral megegyező hatalommal bírtak.^[3]

A nagy nyugati egyházszakadás idején III. Frigyes a római VI. Orbánt támogatta. Ezért az avignoni ellenpápa, VII. Kelemen jelentős területektől fosztotta meg. A veszteségekre tekintettel Frigyes ezt követően semleges álláspontra helyezkedett, és igyekezett távol tartani magát az egyre mélyülő konfliktusoktól. Ennek eredményeként később a harmadik pápának megválasztott V. Sándort is készséggel elismerte.

II. Dietrich (1414-1463) Frigyes unokaöccseként szerezte meg a püspöki széket. 49 évig tartó uralkodása inkább hadvezéri, mintsem püspöki tevékenységéről maradt emlékezetes. A hadjáratok közül kiemelkedik a Soest városával szemben vívott magánháború (Soest Fehde), mely 1449-ben kölni vereséggel és Soest elszakadásával végződött. Ezzel a választófejedelemség legnagyobb városát vesztette el. Dietrich folyamatos háborúi nem eredményeztek jelentős területgyarapodást, azonban kiürítették a kincstárat, és az érsekséget a gazdasági összeomlás szélére sodorták. Utódai jóval óvatosabb politikát folytattak, valamint nagy hangsúlyt fektettek a gazdasági konszolidációra is, azonban így sem tudták megakadályozni, hogy a Kölni Választófejedelemség megkezdje hanyatlását.

A reformáció korai időszakában Köln városa volt az egyetlen jelentős birodalmi város, mely mindvégig megmaradt a katolikus vallásban. A reformáció hatásai azonban így is elérték a fejedelemséget, s néhány kisebb vallási konfliktus mellett jelentős egyházi reformokhoz vezettek. V. Hermann azonban nem elégedett meg ennyivel, s már teológiai kérdésekben is megkérdőjelezte a katolikus álláspontot. 1542-ben a fejedelemségbe hívta Martin Bucert, aki hozzálátott az érsekség reformáláshoz a protestáns vallások tanai szerint. Az érsek eltávolodását a katolicizmustól azonban nem fogadta mindenki egyetértéssel. A V. Károly császár és a klérus mellett a kölni lakosság is kitartott a katolikus hit mellett, s így Hermann saját fejedelemségében került kisebbségbe. A Rómával való formális szakítását követően III. Pál pápa kiátkozta az egyházból, 1547-ben pedig hivatalosan is visszavonult hivatalából. Utóda, III. Adolf konzervatívabb nézeteket vallott, ám a reformok szükségességét ő is felismerte. A katolikus megújulásban a jezsuiták és a ferencesek is nagy szerepet játszottak. II. Gebhard 1577-es megválasztása idején szintén konzervatív volt. Később beleszeretett Ágnes mansfeldi grófnőbe, s hogy házasságot köthessen vele, 1582-ben kálvinista vallásra tért át. 1583 februárjában házasságot is kötöttek, Gebhard pedig kísérletet tett a választófejedelem örökletes monarchiává alakítására. A házasságkötés miatt a kölni székeskáptalan új érseket választott Ernő bajor herceg személyében. A két érsek között öt éven át tartó háború kezdődött, mely a katolikus Ernő győzelmével ért véget. Ezzel Kölnben újra megszilárdult a katolikus vallás helyzete.

Ernő hatalomra jutásától kezdve közel két évszázadon keresztül a bajor Wittelsbach-ház adta a kölni érsekeket. A Wittelsbachok idején az érsek Köln mellett egyidejűleg több környező egyházmegye (Paderborn, Hildesheim, Regensburg, Liége stb.) főpásztora, és így a hozzájuk tartozó birtokok ura is volt. Ennek köszönhetően a kölni érsek újra a leghatalmasabb földbirtokosok, s ezzel együtt a legjelentősebb katolikus főurak közé emelkedett a Német-római Birodalomban.

1584-ben került sor az állandó nunciatúra felállítására Kölnben, melynek elsődleges célja az volt, hogy a Szentszék közvetlenül felügyelhette ezáltal az egyházmegye kormányzását.^[4] Ebben az időszakban ugyanis az érsek elsősorban világi hatalmával törődött. Az egyházi feladatok ellátására az érsek általában segédpüspököket nevezett ki.

Ernőt unokaöccse, Ferdinánd követte a püspöki székben. Ferdinánd egy eladósodott és korábbi semlegességét elvesztő, politikailag elkötelezett államot kapott elődjétől. Legfontosabb célja a gazdasági stabilitás megteremtése volt, valamint hogy saját államán belül és azon kívül a teljes birodalomban támogassa a katolikus megújulást. Ez utóbbi kapcsán külpolitikáját teljes mértékben családja, a Wittelsbachok érdekeinek rendelte alá.^[5] Ennek egyik jeleként 1609 augusztusában az érsekség is csatlakozott az I. Miksa bajor herceg által életre hívott Katolikus Ligához, majd a harmincéves háborúban is a Katolikus Liga kötelékében vett részt.^[6] Erre az időre esik Nyugat-Európában a boszorkányüldözések korszaka, melyből Köln sem maradt ki.^[7] Saját területén a katolikus egyház megújításával hatékonyan harcolt a reformációval szemben. Tevékenysége során elsősorban a szerzetesrendekre, különösképpen pedig a jezsuitákra támaszkodott.

Miksa Henrik (1650-1688) tanácsadói véleményére hagyatkozva következetes franciabarát politikát folytatott. 1658-ban belépett a XIV. Lajost támogató Rajnai Szövetségbe, majd a franciák oldalán részt vett Lajos hollandok elleni háborújában is. A háborúk jelentős terhet róttak az államháztartásra, Köln újra a csőd szélére került. Tetézte a bajt, hogy az érsek rokona, a bajor József Kelemen helyett saját tanácsadóját, Wilhelm Egon von Fürstenberget jelölte utódjának. Miksa Henrik azonban még azelőtt meghalt, hogy utódnevezését a pápa jóváhagyta volna.^[8] XIV. Lajos Miksa Henrik jelöltjét támogatta, I. Lipót császár viszont Kelemen Józsefet, s mindkét uralkodó ennek megfelelően próbált nyomást gyakorolni a püspökválasztásra jogosult káptalanra. Ennek az lett az eredménye, hogy a káptalan nem jutott döntésre, s így a pápa nevezhette ki az új érseket. XI. Ince politikai érdekeinek megfelelően a császár oldalára állt, és Kelemen Józsefet iktatta be a méltóságba. A döntéssel elégedetlen franciák azonban csapatokat küldtek von Fürstenberg támogatására, ami fontos momentum volt egy újabb háború kirobbantásához. Ennek eredményeként József Kelemen került a püspöki székbe.

József Kelemen sokkal inkább tartotta magát hadvezérnek, mintsem püspöknek. A lelki pásztori szolgálatra alkalmatlannak érezte magát, így felszentelését is csak 1707-ben kérte. Politikai küzdelmekben viszont annál aktívabb volt. A rijswijki békekötést követően bátyát, Miksa Emánuelt követve a Habsburgok helyett inkább a franciák szövetségét kereste. Fokozatosan szembefordult Lipót császárral, s a spanyol örökösödési háborúba 1701-ben már mint a franciák és bajorok szövetségese lépett be. Az újabb háború azonban súlyos pusztítást hozott: a császári csapatok egy éven belül megszállták az országot, József Kelemen pedig száműzetésbe kényszerült. Ez idő alatt a többségében császárhű székeskáptalan kormányozta a választófejedelemséget. A káptalan a császárral egyetértésben megfosztotta az érseket címétől, a pápa azonban ezt nem hagyta jóvá. Az 1714-es badeni és rastatti békeszerződések József Kelement visszahelyezték összes elvesztett méltóságába és birtokaiba. Visszatérése után a fejedelemség újjáépítésével foglalkozott. A versailles-i mintára épített új udvartartás hamar a kultúra és a művészetek fellegvára lett. Uralkodásának utolsó szakaszában az egyházkormányzati teendőkre is nagy hangsúlyt fektetett. József Kelemen a háború pusztításai után újra felemelte Kölnt, fényűző, nagyvilági életmódja miatt azonban folyamatos konfliktusban állt az egyházi rendekkel.

I. Kelemen Ágost, József Kelemen unokaöccse, volt a Wittelsbachok utolsó kölni érseke. Köln mellett Münster, Paderborn, Hildesheim és Osnabrück püspökségeit is közel négy évtizedig uralta, emellett ő volt a Német Lovagrend nagymestere is. Pozíciói révén minden elődjénél nagyobb hatalma volt, ám ennek ellenére sem tudott a birodalmi hatalmi harcok meghatározó alakjává válni. Elődjéhez hasonlóan bátyát, Károly Albert bajor választófejedelmet támogatta, külpolitikája mindenben a bajor érdekekhez igazodott. Így előbb az osztrák örökösödési háborúban Ausztria ellenében vett részt, Károly Albert halála után viszont – a bajorokhoz hasonlóan – közeledni kezdett a Habsburgokhoz, és a hétéves háborúban már az osztrákok oldalán harcolt. Noha politikai jelentősége nem volt számottevő, sőt főpásztori teendőit is gyakran elhanyagolta, a művészet és kultúra támogatása miatt igen népszerű uralkodó volt. Kelemen Ágost regnálása idején a barokk művészetek fénykorukat élték Kölnben. Halála után a káptalan igyekezett megszabadulni a Wittelsbachok terhessé vált befolyásától, így száznyolcan év után először nem a bajor család tagját választották meg. A pápa támogatásával megválasztott Miksa Frigyes politikailag jelentéktelen tényező volt, a kormányzást teljes egészében miniszterére, Caspar Anton von Belderbuschra bízta. Belderbusch a külpolitikában az érsekség semlegességét igyekezett előmozdítani, gazdaságpolitikájában pedig takarékosságra törekedett, ami miatt Miksa Frigyes népszerűtlenné vált a nép körében.

Miksa Ferenc Köln utolsó tényleges választófejedelme, a Habsburg–Lotaringiai-ház tagja volt. A felvilágosodás szellemében kormányozta a püspökséget, ám bátyával, II. Józseffel ellentétben óvakodott a drasztikus megoldásoktól. Kísérletet tett az oktatás és a feudális jogrendszer megreformálására, Bonnban új egyetemet alapított, mely a kölnivel ellentétben a felvilágosodás eszméi szerint tanított. Elődeihez hasonlóan próbálta visszaszorítani a nuncius befolyását az egyházmegye ügyeibe. Ezek miatt folyamatos konfliktusa volt a konzervatívabb klérussal. Hosszú idő után azonban valódi püspökként működött: az egyházmegye kormányzását személyesen intézte, rendszeresen kiszolgáltatta a szentségeket. Ezek valamint szerény és egyszerű életmódja miatt népszerű volt hívei körében. Újító politikája és kiváló személyisége sem tudta azonban megmenteni a Kölni Választófejedelemséget. Miksa Ferenc hosszú, nehéz betegeskedés után, 1801. július 26-án halt meg, utódját, Antal Viktort 1801 őszén még szabályosan megválasztották, tisztségét azonban már nem foglalhatta el.

A francia forradalmat követően francia csapatok szállták meg, majd annektálták az érsekség Rajna bal partján fekvő területeit, amit az 1801-es lunéville-i békében a nagyhatalmak is jóváhagytak. Az 1803-as Reichsdeputationshauptschluss értelmében az érsekség többi területét is szekularizálták. 1824-ben a Kölni főegyházmegyét visszaállították. Az egykori választófejedelemség területe az 1815-ös bécsi kongresszus után a Porosz Királysághoz került. Ma a német Észak-Rajna-Vesztfália és Rajna-vidék-Pfalz szövetségi államok osztoznak területén.

Az érseki cím a katolikus egyház méltósága, míg a választófejedelemség a Német-római Birodalomban használt nemesi rang. A kölni érsek címe már a birodalom létrejöttét megelőzően is létezett, s azt követően fonódott egybe a (választó)fejedelmi címmel, hogy császár birtokokat adományozott az érseknek, aki így a császár hűbérese lett.

A kölni érsek hatalmának növekedésével politikai jelentősége megnőtt, s ezzel párhuzamosan egyházi szerepe háttérbe szorult. A középkor végére a fejedelemség szakrális jellege szinte formalitássá silányodott, így az is gyakran előfordult, hogy hivatala elfoglalása után a választófejedelem évekig még csak pappá sem szenteltette magát. Ennek ellenére a választófejedelem egyúttal a Kölni főegyházmegye és a hozzá tartozó egyháztartomány főpásztora is volt. Ezek tényleges irányítását azonban az esetek többségében segédpüspökökre bízták.

Bővebben: Kölni püspökök és érsekek listája

• Révai nagy lexikona
• A Kölni Érsekség története. erzbistum-koeln.de (németül)