Jászok
A jászok eredetileg iráni nyelvű népcsoportja az alán nevet viselő szövetség részesei voltak. Szövetségük nevét görög hallás szerint jegyezték le. A Kaukázusban ma élő oszétok a jászok rokonai. Oszéteknek (oszét: „oszok”) a szomszédos népek nevezték, illetve nevezik őket, mivel egy időben az ászik hűbéresei voltak. Önelnevezésük azonban iron. A jászok egyik csoportja Magyarországra a kunokkal, a 13. század közepén települt be, bevándorlásuk folyamata azonban csak a 14. században fejeződött be. Nyelvüket – a tudomány hazai képviselői szerint – a 16. századig felcserélték magyarra, népi azonosságukat azonban megőrizték. Eredetük, történetükA jászok megszólítása az ókorban a Szir-darja és az Amu-darja alsó szakaszánál élő ászi nép nevére vezethető vissza. E népet ismereteink szerint három törzs – a névadó ászi, az aorsz és a roxolán – képviselte. A nép neve írott forrásokban először az i. e. 2. században tűnt fel. Az ászik a jüecsik (utóbb kusánok) vándorlása (i. e. 166–129.), s ennek kapcsán Görög Baktria összeomlása, valamint a kangarok hódításai nyomán függetlenségüket (i. e. 130. táján) elvesztették. Szövetségük nevét (masszaget) ekkor megváltoztatták (alan), és egy részük Európába költözött. Alföldünket időszámításunk második évtizedében érték el.[1] Az Alföldön az alánok érkezése előtt kelta népesség lakott. Őket az ászik és a roxolánok vonták uralmuk alá. A Dunántúlon kelták és illírek éltek római fennhatóság alatt. A Felvidék hegyes-dombos területeit, illetve az ott lakó kelta stb. népeket ez időben a nyugati germán (szvéb) szövetséghez tartozó kvádok és markomannok uralták. Az alánok később, a népvándorláskor idején, az Erdélyi-medencébe és a Dunántúl területére is beköltöztek, s összekovácsolódtak az ott élő népekkel. A 6. század közepe táján (567–568.) a Kárpát-medence vegyes (illír, trák, kelta, germán stb.) népessége az avarok köznépévé lett. Az i. e. 2. század végéig az ászik, avagy jazigok törzse a Dnyeperig nyomult előre, a roxolánok az Azovi-tenger vidékéig jutottak, az aorszok pedig a Don és az Urál folyó között foglaltak maguknak legelő- és szállásterületet. A szóban forgó csoportok neve először Sztrabón munkájában bukkan fel. Történetírónk szerint „az aorszoi és a szirakész népet az azonos nevű felső törzsek számkivetettjeinek vélik”. A szirákok nem tartoztak az alán szövetséghez, felső törzsükről, másik néprészükről nincsen tudomásunk. Az aorszok „felső törzsét” a Déli-Urál vidékén honos népességükkel azonosíthatjuk.[2] A Közép-Ázsiában visszamaradt ászik szabadságukat az i. sz. 3. század elején visszanyerték, ám a Belső-Ázsiából kirajzó törökös népek a 4. század közepén leigázták őket, és velük egybevegyülve a kelet-európai pusztán élő ászi és germán csoportokra törtek. Egy részüket elűzték lakóhelyükről, más részüket uralmuk alá hajtották, s ezekkel egyesülve Délkelet- és Közép-Európát fenyegették. A hsziungnuknak, hunoknak is nevezett törökök, valamint a szkíták összekovácsolódtak, s ekképpen született meg az európai hunoknak nevezett alakulat.[3] A hunok szövetségébe betagozódott ászik részt vettek Régi Nagy Bulgária és a Kazár Birodalom megalapításában is. A Kaukázus északi előterében tanyázó alánok ellenben megőrizték függetlenségüket, s bár később szorongatták őket a türkök, a kazárok és az arabok, országuk a mongol hódításig fennállott.[4] (Részletesebben: Alánia.) A Kárpát-medencében letelepedett ászik egy része a 401. évben kivált a hunok szövetségéből, és csatlakozván a hunok elől menekülő vandálokhoz, Nyugat-Európába vonult. Egy részük letelepedett Nyugat-, illetve Délnyugat-Európában, más részük a vandálokkal Észak-Afrikába költözött.[4] A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A lázadásban részt vevő ászik, közelebbről aorszok – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól, kavaroknak nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a kazároktól. Az újsütetű nép, szabarok és kavarok szövetsége, madzsar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) – mai szóhasználattal magyar – néven írta be magát a történelembe. Forrásaink – kötelékük (hunok, ogurok, onogurok) megnevezése nyomán – jó ideig ounnoi, oungroi stb. néven említik, s türköknek (tourkoi) is címezik őket egykori hűbéruraik, a türkök neve nyomán. A magyarok 881–895. között a Kárpát-medencébe költöztek, s az itt élő avarok stb. urai lettek.[5][6] A magyarokhoz csatlakozott alán, avagy ászi népesség, nevezetesen az aorszok, avagy kavarok nevét (többek között) a törökös Eszlár, Oszlár („eszek”, „oszok”, azaz jászok), illetve Örs nevű településeink tartották fenn. Az alánok kaukázusi országát végül a mongolok számolták fel a 13. században. Az ászi fegyverforgatók egy csoportját Kínába hurcolták, a nép egy része pedig a kunok egyik csoportjához csatlakozott, és velük a kelet-európai puszta nyugati felébe, illetve a Kárpát-medencébe költözött.[4] Leszármazottaik, a jászok mai napig fenntartották nevüket.[7] A kelet-európai pusztán visszamaradt ászik alapították Jászvásárt Moldvában. A város nevéből – ma Iaşi –, illetve a görögösített, névszói toldalékától megfosztott iazüg(esz) (ιαζυγες) névből következtetve az ászik alkalmasint jásziknak címezték magukat. A jászi kifejezés török megfelelője a yayci, valamint a finn jousi (íjász) szó. Dzsajháni arab földrajztudományi művében, mely a 870-es évek körüli állapotokat írja le, az alánok kaukázusi hűbéreseinek két nagy törzse a duhsz-ász és a tuval-ász. Később muszlim forrásokban az ászi és alán név felváltva szerepel, végül a mongolok hódítása nyomán az alán név végleg eltűnik a Kaukázus vidékére vonatkozó leírásokból.[8] Az ászi nép vezérlő, névadó törzse bizonyosan az ászi volt, a Kaukázus vidékén azonban az aorszok törzse alapított országot. A duhsz-ász név a tusheti, tush nevű kaukázusi népre vonatkozik (egykor az ászik hűbéresei voltak, ma Grúzia területén élnek). A tuval-ász cím a kaukázusi dval, tual népet jelöli (szintúgy az ászik hűbéresei voltak, ma nagyrészt Oszétia lakói). Betelepülésük MagyarországraKözvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a jászok a kelet-európai kunok szövetségesei voltak. Az 1116. évben ők védték a támadó ruszok ellen a kunok Don melléki városait. Egyesek szerint ezen időből származik a magyarországi jászok közös jelképe, Lehel kürtje. Korabeli források említik, hogy a mongolok támadásait a ruszokkal és a kunokkal szövetkezve próbálták feltartóztatni. Amikor a mongolok felszámolták az alánok kaukázusi országát, a menekülő ászik – magukkal ragadva kisebb iron csoportokat is – a kunokhoz szegődtek. (A 10. század közepe táján felbomlott Kazár Birodalom kötelékéből kiszabadult ászik egy része is a kunokhoz csatlakozott.) A mongolok elől menekülő kunok és ászik első csoportjai IV. Béla idején telepedtek le a magyarok országában. A tatárjárást követően számottevő ászi népesség lakott a mongolok által felszámolt Kunország (Cumania) keleti részén, a mai Moldva és Havasalföld területén. Az ott élő jászok nagy számát jelzi, hogy 1283. körül a bizánci császár birodalmának védelmére 10 000 ászit telepített le a Bizánci Birodalom határvidékén. Moldva egész területét Alani névvel jelöli Angelino Dulcert 1330-as években készített térképe. Más 14. századi források Moldva területét mint Alán Fejedelemséget írják le. Ezen elnevezés I. Bogdán, moldvai fejedelem 1342-ben történt beköltözése után tűnt el a forrásokból. Jászvásár (Iaşi) városa azonban a mai napig is őrzi az ászik nevét. Jászok Magyarországon a kiváltásig (redemptio) A jászok Magyarországon a róluk elnevezett Jászság területén telepedtek le. A hozzájuk csatlakozott iron csoportok Pilisjászfalu és Esztergom környékén leltek otthonra. Ők valószínűleg a király közvetlen kíséretéhez tartoztak. A magyarországi jászokat – nevük Jasso alakban szerepel – legkorábban az 1245. évben említik forrásaink. A gyulafehérvári káptalan regisztruma, összeírása az 1318. évben említi őket Jazonicus néven. Károly Róbert 1323-ban kelt kiváltságlevelében Jasones néven szerepelnek. Az oklevélben fölsorolt 18 jász uraság közül 11 keresztény, 7 pogány, mindazonáltal egyik csoport képviselőinek apái sem viseltek keresztény nevet. A pogány neveket alán vagy „oszét” gyökerűnek tartják, néhányat közülük pedig törökösnek, kun eredetűnek vélnek. A jászok többsége a keleti (bizánci) kereszténység szertartásai szerint gyakorolta hitét. Erre utalnak temetkezési szokásaik, halottaiknak áll alatt összekulcsolt keze, illetve a bizánci kereszt ábrázolása gyűrűkön. A jászoknak tulajdonított (valójában iron, avagy oszét) nyelv egyetlen ismert magyarországi írásos emléke ama szójegyzék, amelyet egy 1422-ben keltezett oklevél hátlapjára írtak. E fontos dokumentum az oszét nyelv indoiráni rokonságának döntő bizonyítéka. S egyúttal vitathatatlan tanúbizonysága annak, hogy a jászokkal iron népesség is érkezett a magyarok országába. A jászok megőrizték népi azonosságukat egészen Mátyás koráig, amikor is, az 1474. évben, a ferencesek kaptak jogot megtérítésükre, illetve templomok és rendházak építésére Jászberényben. Mátyás királyunk kora után a jászok összekovácsolódtak a magyar lakossággal, és – a tudomány hazai képviselőinek többsége szerint – elvesztették eredeti anyanyelvüket.[* 1] A Jászság a török uralom alatt rendkívül sokat szenvedett, de nem néptelenedett el. Amikor a török világ után az Alföld újranépesítése megindult, sok helyre jászokat telepítettek. A jászok többsége a Duna–Tisza közén, a Kiskunságban telepedett le. A Kiskunság katolikus vallású lakossága nagyobb részben jász eredetű. A jász települések közül is csak Jászkisér lakosainak többsége református. A jászok székekbe szerveződtek, kapitányokat választottak. Legfőbb bírájuk a nádor volt. Az egy tömbben lakó jászok szervezeti kerete Berényszék volt, de voltak az országban szórványtelepüléseik is. A jászokat latin nyelvű okleveleinkben leggyakrabban jazones vagy jazini néven említették. Luxemburgi Zsigmond korától vagyis a 14. századtól a 18. század elejéig ezen kívül a philistaeai (filiszteus) és philistaei seu jazones – azaz filiszteus íjászok – néven is említették őket. A 18. századtól pedig yazyges néven az ókori jazigokkal azonosították őket. A népetimológia a jász(i) szót szintén „íjász” szavunkkal kapcsolja össze. A kiváltás (redemptio) A jászok kezdetektől fennálló, független igazgatási és bíráskodási jogait az 1696. évtől kibővítették a kunokéhoz hasonló, önálló adózás bevezetésével, s így megteremtették feltételeit a Jászkun kerület politikai egységének; létrehozták törvényhatóságát. Ez idő után a Jászság, az 1876. évig, a Jászkun kerület része volt mint vármegyei hatóság alá nem tartozó közigazgatási egység. A jász–kunok azonban nem sokáig örülhettek szabadságuknak. A koronabirtokon kialakult Jászkun kerület tulajdonjogát I. Lipót az 1702. évben átruházta a Német Lovagrendre. A törvénytelen eladatás ellen tiltakozott a magyar országgyűlés, a nádor, valamint a jászok és a kunok is. A tiltakozások nyomán – bár az országgyűlés az 1715. évben kimondta, hogy az eladatás törvénytelen – csupán annyi változás történt, hogy az 1731. évtől a Jászkun kerület tulajdonjoga a Német Lovagrendtől a pesti Invalidus-házhoz került. A jász–kunok jobbágyi alávetettsége az 1745. évig megmaradt. Az 1741. évtől, Pálffy János nádor támogatásával, a jász–kunok mozgalmat szerveztek szabadságuk visszaszerzéséért. Felajánlásaik és összefogásuk eredményeként 1745. május 6-án Mária Terézia királynő aláírta ama kiváltságlevelet, melyben engedélyezte a jász–kunok jogainak kiváltását, megváltását (redemptio). E hatalmas anyagi áldozat – (570 000 rajnai forint) –, valamint katonai kötelezettségek teljesítése révén elnyert jog, kiváltság a jászkun redemptio. A kiváltás, megváltás új jogrendet, új társadalmi berendezkedést eredményezett. A jászkun szabadság birtokosa, a redemptus mentesült a földesúri függéstől, szabad paraszti jogállást nyert. A jászok története 1848 utánAz 1848. évi áprilisi törvények következtében megszűntek a feudális jogintézmények. Ennek folytán a jász–kunok elhagyták rendi vonásaikat, de ezután is tovább éltek a helyi hagyományok, az egykori törvények részben szokásjogként érvényesültek. A szabadságharc leverése után a Jászkun kerület addigi önállósága átmenetileg megszűnt. Előbb hét, majd később öt járásra osztották, s a járások igazgatására császári biztost neveztek ki. Az 1861. évben rövid időre ismét helyreállt a jász–kunok önálló közigazgatása, de a kiegyezés után, az 1870. évben a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvény megszüntette a Jászkun kerület egyedi jogállását, s szervezetét a vármegyékével azonos rangúként kezelte. Végül az 1876-os megyerendezés részeként az országgyűlés létrehozta Jász–Nagykun–Szolnok vármegyét, összevonva a Jászságot, a Nagykunságot és az egykori Heves és Külső-Szolnok vármegyét. A Jászság beolvasztása az új vármegyébe a lakosság ellenállásába ütközött. A jász tudat, az évszázadokon át őrzött szabadság, a saját bíráskodás, a hagyományos gazdálkodáshoz való ragaszkodás elindított egy önállósodási folyamatot, helyi mozgalmat. Jászberény követelte a jászok önállóságát, a jász megyét, s a megyeszékhely állására is pályázott. Hiába volt azonban Jászberénynek előnye lélekszámban, épületekben, rendezettségben, Szolnok helyzete – a tiszai átkelés, és a kialakuló fontos vasúti csomópont stb. miatt – sokkal jobb volt, s ez a következő évtizedek fejlődésében meghatározó tényezőnek bizonyult. Jászberény vezetése, Szolnokéval szemben, nem tudott előnyt kovácsolni a kapitalista fejlődésből, és nem tudta a jász községeket megnyerni az önálló jász megye létrehozására. A kormány eközben egyértelműen Szolnok városát támogatta minden téren. Végül a helyi mozgalomban megbomlott a jász egység; Jászapáti kifogásolta Berény vezető szerepét. A századfordulóra Szolnok megerősödött, Jászberény elveszítette versenyképességét a megyeszékhellyel szemben. A jászok kapcsolata az oszétokkal1957-ben az Országos Levéltár munkatársa, Fekete Nagy Antal egy 1422-ből származó oklevelet tárt fel. A „jász–latin” szójegyzék alapján a nyelvészek bizonyítani vélik, hogy a jászok nyelve rokonságban állt az oszét nyelvvel.[9] Az alábbi táblázat rendre sorra veszi a „jász” (valójában latinra átírt oszét) szavakat, valamint oszét eredetijüket, illetve magyar megfelelőjüket. Az iron és a digor az oszét nyelv egy-egy nyelvjárása. Az iront beszélik többen, ez az irodalmi nyelv.
Jegyzetek
Hivatkozások
Források
Kapcsolódó szócikkek |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
