Gaspare Spontini
Életrajzi adatok
Születési név	Gaspare Luigi Pacifico Spontini
Született	1774. november 14. Maiolati
Elhunyt	1851. január 24. (76 évesen) Maiolati
Iskolái	konzervatórium
Pályafutás
Műfajok	opera
Hangszer	hegedű
Díjak	Vörös Sas-rend 3. osztálya Nagy Szent Gergely rend lovagja A művészetek és a tudományok érdemrendje a francia Becsületrend lovagja Pour le Mérite
Tevékenység	zeneszerző
Gaspare Spontini aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Gaspare Spontini témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Gaspare Lugi Pacifico Spontini (Maiolati, 1774. november 14. – Maiolati, 1851. január 24.) Franciaországban működött olasz zeneszerző, a francia nagyopera egyik legjelentősebb mestere, a wagneri zenedráma egyik előhírnöke.

Szegény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei, Giambattista Spontini és Teresa Guadagnin, földművesek voltak és összesen öt gyermekük született. Gaspare a család második szülöttje volt. Két fivéréhez hasonlóan őt is papi pályára szánták, ezért még kiskorában nagybátyjára, Giuseppe Spontinire bízták, aki papként tevékenykedett Jesiben, Gaspare az itteni papi szemináriumban kezdte meg egyházi tanulmányait. Zenére először a szeminárium orgonistái (Menghini és Vincenzo Ciuffalotti) oktatták, akik hamar felismerték tehetségét. Végül Giambattista is belátta, hogy fia nem való papnak, és beleegyezett, hogy Gaspare a nápolyi Conservatorio di Sta Maria della Pietà dei Turchini növendéke legyen. Itt a későbbi zeneszerző Nicola Sala (1713–1801) és Giacomo Tritto (1733–1824) tanítványa lett. Egyes források szerint apja nem önszántából vette ki fiát a papneveldéből: voltak, akik azt beszélték, hogy a fiú megszökött a szemináriumból, de előkerültek olyan dokumentumok is, amik azt látszanak bizonyítani, hogy sorozatos fegyelmezetlenségei miatt tanácsolták el.

1795-ben Spontini megszakította tanulmányait. Elhagyta Nápolyt és Rómában, Palermóban, Firenzében és Velencében próbált pártfogókat találni. Ekkor már rendszeresen komponált, és jó pár új zenedarab volt a kéziratai között. Rómában egy Sigismondi vagy Sismondi nevű mecénás tetszését nagyon megnyerték a fiatal zeneszerző művei, ezért megbízást adott neki egy, a karneváli szezon alkalmából bemutatandó opera megkomponálására. 1796-ban, a Teatro della Pallacordában bemutatott Li puntigli delle donne (Az asszonyi csökönyösség) hatalmas sikert aratott, és hamarosan színre került Velencében és Firenzében is.

Spontini anyagi helyzetén jelentősen javított első operájának sikere és Sigismondi pártfogása. A Li puntigli della donnával elnyerte Domenico Cimarosa és Niccolò Piccinni támogatását, de ami ennél is fontosabb: lehetősége nyílt arra, hogy visszatérjen Nápolyba, és folytassa tanulmányait. Alig telt el két év, és 1798-ban már egy újabb Spontini operabemutatóra került sor: a római Teatro Nouvóban színre vitték a L’eroismo ridicolót (Nevetséges hősködés), amelynek a szövegkönyvét Domenico Piccinni, a híres zeneszerző bátyja írta.

Spontini 1800-ban Cimarosa utódja lett a palermói hercegi udvarban. 1803-ban Párizsba költözött, ahol Rémusat gróf házában kapott állást. A gróf jó viszonyban volt Joséphne Rose Tascher de La Pagerie-vel, Napóleon későbbi feleségével. Párizsban Spontini hamar nagy népszerűségre tett szert: egymás után mutatták be új, és Itáliában már korábban bemutatott operáit. A Theâtre italienben nagy sikert aratott a La finta filosofa, majd 1804 februárjában színre került a Milton, és ugyanezen év novemberében a La Vestale (A vesztaszűz).

1805-ben Napóleon udvari zeneszerzője, valamint a császárné udvari karmestere lett. 1809-ben, bizonyára Napóleon sugallatára, írta a Fernando Cortez című művét, amelyet szintén a Nagyoperában mutattak be, akárcsak a La Vestalét. Mivel művei kedvező visszhangot váltottak ki, Spontinit hamarosan mesés tiszteletdíjakkal és elismerésekkel halmozták el. A La Vestale című opera a kritikusok lesújtó véleménye ellenére elnyerte a Napóleon által alapított nagyoperai díjat. A zeneszerzőt tagjává választotta a Francia Akadémia. Spontoni egy ideig a Theâtre Italien de l’Odéon karmestere volt, majd a főzeneigazgatója lett.

1811-ben megnősült. Egy neves zongora- és hárfakészítő, Jean-Baptiste Érard lányát, Marie-Cathérine-Céleste Erardot (1790–1867?) vezette oltár elé. Nem születtek közös gyermekeik, de Spontini odaadó társat, művészetének inspirálóját találta meg feleségében. A házaspár sokat jótékonykodott: Jesiben és Maiolatiban is több karitatív szervezetet létesítettek. Maiolitban egy parkot építtettek, amelynek közepére egy, a művészetek dicsőségét hirdető templomot terveztek, de végül 1858-ban egy impozáns Szűz Mária-szobrot állítottak fel a parkban a templom helyett. A szobor felavatását Carlo Luigi Morichini bíboros végezte, aki bejelentette, hogy a pápa a házaspárnak, karitatív tevékenységük elismeréseként, a Sant'Andrea gróf és grófnő címet adományozza.

Napóleon és Joséphine válásakor Spontini a háttérbe vonult. Viszonya a császárral visszafogottá vált, valószínűleg ennek köszönhető, hogy udvari zeneszerzői posztjában XVIII. Lajos is megerősítette. 1820-ban aztán elhagyta Párizst, és Berlinbe utazott, III. Frigyes Vilmos porosz király meghívásának eleget téve. Frigyes Vilmos Párizsban megtekintette Spontini több operájának az előadását, és már évekkel azelőtt elhatározta, hogy meghívja Poroszországba a zeneszerzőt. Azt szerette volna ezzel elérni, hogy a nagyoperai stílus a német színpadokon is gyökeret verjen.

Berlinben Spontini az opera első karmestere, valamint a porosz színházak országos főfelügyelője, általános zeneigazgatója lett. Ezt a posztot 1841-ig töltötte be. Poroszországban is számtalan elismeréssel halmozták el: a Hallei Egyetem díszdoktorává avatta, és a Porosz Akadémia is a tagjai közé választotta. Mindeközben a zeneszerző gyakran utazott külföldre is: állandó angliai és olaszországi meghívásoknak kellett eleget tennie, majd ismét hosszabb időt töltött Párizsban. III. Frigyes Vilmos halála után egy rossz németséggel tett kijelentése miatt felségsértéssel vádolták és kilenchavi börtönbüntetésre ítélték, megfosztották állami állásától is. IV. Frigyes Vilmos azonban megkegyelmezett neki: szolgálatiért állandó nyugdíjat ajánlott neki, az országos színházak felett gyakorolt főfelügyelői poszt megtartásával. Spontini azonban nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot: Angliát és Franciaországot is érintő körutazást tett, majd Itáliában telepedett le.

1844-ben Drezdában is bemutatták a La Vestale című operáját. Ekkor a zeneszerző a szász fővárosba utazott, ahol megismerkedett az ez idő tájt a városban tevékenykedő Richard Wagnerrel. Kapcsolatuk kölcsönös tiszteletté alakult. Spontini azonban hamar elhagyta a Drezdát. Távozásában szerepet játszhatott rossz egészségi állapota, de a személyét és művészetét ért kritikák is, valamint az, hogy az ő korábbi posztját a nagy rivális, Giacomo Meyerbeer foglalta el. Egy-egy felkérésnek eleget téve ezután is szívesen fellépett német színházakban: elvezényelte egy-egy művét, esetleg megtekintette egy operájának német városokban lezajló ősbemutatóját.

Utolsó éveit Itáliában töltötte, ahol sokat fáradozott az egyházzene megreformálásáért. 1847-ben azonban IX. Pius pápa nem őt bízta meg a tervezett rendelet kibocsátásával, ezért 1850-ben visszaköltözött szülővárosába, ahol egy évvel később meghalt. Végakaratának megfelelően Jesiben, a San Giovanni-székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Felesége, férje halála után, tovább folytatta karitatív tevékenységét, és sokat tett férje emlékének megőrzésért. Maiolatit 1939 óta hivatalosan Maiojalti Spontininek hívják, és egy múzeum ápolja a város két legnagyobb szülöttjének, Pergolesinek és Spontininek az emlékét.

Spontini Meyerbeer mellett a francia grande opera legelismertebb és legjelentősebb képviselője volt. Korai művei azonban még Gluck, Piccinni és Cimarosa hatása alatt születtek. Zenéjében egyesítette az olasz dallamosságot és a francia eleganciát. Művészetének fő jellegzetessége a markáns, dekoratív és telt hangszerelés. A zenekart az addigi kísérő funkciójától megszabadítva, az előadások meghatározó tényezőjévé emelte. Kibővítette a zenekar létszámát, újfajta hangszereléskombinációkat és elhelyezéseket próbált ki. Olykor a kulisszák mögé is helyezett zenészeket, ezzel elsőként teremtette meg a színpadi távolság és tér illúzióját. A látványosan megnövelt létszámú zenekar persze átütőbb énekhangot követelt meg. Spontini megkövetelte a szólóénekesektől, hogy stílusuk mellett technikájukban is legyenek heroikusak, ha szerepük azt kívánja meg. Ezért szép dallamokat felvonultató, drámaian igen hatásos tenor szerepeinek csak a legerőteljesebb hangú énekesek felelnek meg. Talán részben ezért ma már nemigen játsszák operáit. Operái mellett egyházzenei kompozíciói és kórusművei érdemelnek említést.

A ma leggyakrabban játszott műve a La Vestale. Az opera Gluckot követte azzal, hogy monumentalitását szerény eszközökkel érte el, egyesítve azt a kifinomult, funkcionális hangszereléssel és az itáliai énekideállal. Spontini a folyamatos átmenetekkel és zárt drámai cselekményegységek felépítésével már kezdett letérni a zárt számokból álló opera útjáról. Ez a törekvés még látványosabban jelentkezett a La Vestale után két évvel, 1809-ben bemutatott Fernando Cortezben, valamint az 1819-es Olimpie-ben.

A mai operakedvelők érdeklődését felkeltheti még 1829-ben bemutatott, Agnes von Hohenstaufen című operája is. A darab a porosz herceg esküvőjére íródott. A mű már egyértelműen a francia grand opera előfutára, de ugyanakkor a német romantikus zenedrámához is kapcsolódik. Spontini egyedi zenét írt a librettóhoz, kromatikus harmóniákkal, különös hangszereléssel (a fafúvósokat például orgona utánzásra használta) és olyan kórus részletekkel, amelyek Berliózra mutatnak előre. Az operát szerzője többször átdolgozta, végleges formáját így csak 1837-ben nyerte el.

• Matthew Boyden: Az opera kézikönyve, Park könyvkiadó, Bp., 2009, 126-127. o.
• Winkler Gábor: Barangolás az operák világában III., Tudomány kiadó, Bp., 2005, 2385-2387. o.
• Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban II. 1800-tól napjainkig, Springer, Bp., 1996, 507., 540. o.