Ez a szócikk a műnemről szól. Hasonló címmel lásd még: Drama.
A líra és az epika mellett a három alapvető műnem egyike, az alapvetően párbeszédekre (dialógusokra) és magánbeszédekre (monológokra) épülő, többnyire színházi előadásra szánt irodalmi alkotások (drámák, drámai művek, illetve színművek) összefoglaló elnevezése. A dráma az általa kínált művészi hatást úgy kívánja elérni, hogy konkrét, egyedi figurák cselekvéseit jelenidejű formában mutatja be, így mutatva fel azok általános érvényű jelentéstartalmait.
A kifejezést, a műnem sokszínűsége és az irodalmon túlmutató jelentősége miatt elsősorban gyűjtőfogalomként érdemes használni. A dráma elméletével, a színműírás és a színművészet elméleti kérdéseivel foglalkozó irodalomtudományi terület a dramaturgia. A tágan értelmezett színház világán túl a dráma megjelenik az oktatás és a terápiás tevékenység keretei között is (drámapedagógia, drámaterápia).
A dráma szó az ógörög dran (cselekedni) szóból ered. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok stb.).
A helyzeteket jellemzi, hogy drámai feszültség jelenik meg bennük. Mindazok a helyzetek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, amelyekben a szereplőknek valamilyen cselekvési döntést kell hozniuk, és ez a döntés életükre (vagy a közösségük életére) jelentős hatással van.
A dráma középpontjában - az epikával szemben - nem a döntési helyzet megoldása vagy maga a döntés eredményeképpen megtett lépések állnak: a dráma valamely probléma felmerülésétől a megoldásra vonatkozó döntés meghozataláig vagy a cselekvésig eltelő időt vizsgálja. A dráma feszültségét éppen az adja, hogy a szereplőknek dönteniük kell, a cselekvés azonban akadályba ütközik, vagy csak nehézségek árán valósítható meg. Amikor a döntések eredményeképpen megszületik a cselekvés, a drámaiság szertefoszlik. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy minden dráma egyetlen döntési helyzetet tartalmazhat csupán: a dráma szerkezetét a legtöbb esetben a döntések és következményeik láncolata adja.
A dráma valamilyen jól megfogalmazható társas cselekményt vesz alapul (a múltban megtörtént esemény, több szereplő). A dráma szerkezetét a lezártság jellemzi.
A dramaturgia általánosságban a dráma tanulmányozásának tudománya, drámaelmélet.
A fogalom ugyanakkor nem csak irodalomtudományi jelentőséggel bír: a dramaturgia a színháztudomány egyik ága is, mely a színjátékformák és színházi előadások rendszerezésével, sajátosságainak feltérképezésével foglalkozik. A dramaturgia ugyanakkor gyakorlati tevékenységet is jelöl: különböző, általában az epika körébe tartozó szövegek színpadra (illetve filmre, televízióra) alkalmazását, illetve drámai szövegek egy adott előadás céljainak megfelelő átdolgozását is értjük alatta.
A dráma története
Klasszikus ókori dráma
Az európai színjátszás bölcsőjének számító görög színjáték (más népek színjátékformáihoz hasonlóan) nem írott drámai művek előadásával vette kezdetét, hanem a rituális cselekvésből alakult ki. Később azonban már a görögök színjátékformái is írásos formát öltöttek. A görögség drámairodalmának legnevesebb szerzői között Aiszkhüloszt, Euripidészt, Szophoklészt és Arisztophanészt tartjuk számon. A görög színházkultúra sokban hatott az ókoriRómai Birodalom drámairodalmára és színházkultúrájára is. E kor jelentős drámaírói például Seneca, Menandrosz, Plautus, Terentius.
Középkor
A középkori európai drámairodalom általunk ismert alkotásainak köre jórészt vallásos, kisebb részben világi tárgyú művekből áll. (Ez azonban abból is fakad, hogy a világi tárgyú színjátszás jórészt improvizatív volt, azaz a rögtönzésen alapult és nem írták le.)
A vallásos drámák egyik típusa, a liturgikus dráma bibliai történeteket vitt színre és templomokban adták elő. Később egyre több világi elem szűrődött be a liturgikus drámákba, ezért kiszorultak a templomokból. A városok vásárterein adták elő a többnapos misztériumjátékokat. Az úgynevezett mirákulumok a szentek életét vitték színre. Később a reformáció időszakában születtek meg a hitvitázó drámák. Világi témájú előadások voltak a vásári bohózatokban is.
Mind műfaji gazdagság, mint a drámaírói formanyelv megújítása szempontjából meghatározó jelentőségű a francia klasszicizmus drámairodalma, ezen belül is elsősorban Jean Racine, Pierre Corneille és Molière (Jean-Baptiste Poquelin) munkássága. Ugyancsak meghatározóak Nicolas Boileau-Despréaux dramaturgiai írásai, melyekben lefekteti a francia klasszicista drámaírás alapelveit.
Szigorúan ragaszkodnak az Arisztotelész szerint megfogalmazott hármas egység elvéhez, tehát a hely-idő-cselekmény egységéhez: rövid időn belül egy helyszínen történik az egy szálon futó cselekmény. A klasszikus szabályokhoz való ragaszkodás, amilyen hármas egység elve is, erősen befolyásolta a színművek sajátosságait: mély szenvedélyeket rejtő nyugalom és összefogottság, kristálytiszta stílus és szerkesztésmód, formai és gondolati tisztaság jellemezte a műveket, melyekben többnyire a szenvedélyek, konfliktusok végső kirobbanását jelenítették meg.Az emberi lélekbe fordítja a tekintetet.
A drámákban jellemző szereplő a bizalmas, akinek majdnem mindenki elárulja kis titkait, és nagyban irányítja a cselekményt tanácsaival. (Madocsai László: Irodalom II.)
A klasszicizmussal szembeszálló drámairodalom alapjait Denis Diderot, később pedig a drámaíróként is jelentős Gotthold Ephraim Lessing fogalmazza meg.