1934 és 1941 között a Nemzeti Színház rendezője, majd azt követően a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője lett. 1945 után rendezőként és színházvezetőként is tevékenykedett többek között a Magyar Színházban, illetve a debreceni Csokonai Színházban is. 1945. január 6-án jelentkezett a Nemzeti Színházművészeti Tanácsba, ahová felvételt is nyert. A testület az Izabella téri Magyar Színházat „osztotta rá”, ahol egy tőke nélküli magánszínházba kezdett, de két év után abbahagyta és 1947–1949 között ismét a szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött, ezúttal azonban mint már igazgató. 1955-ben felkérték az Állami Déryné Színháznál főrendezőnek, e funkciót 1958-ban már a Madách Színházban látta el, ahol nem sokkal később igazgató is lett. Igazgatása alatt – az 1960-as évek elején – a Madách Színház az ország legjobbja volt, színháztörténeti értékű előadásokat rendezett, mint például G.B. Shaw: Tanner John házassága, Shakespeare: Hamlet, Tennessee Williams: A vágy villamosa, John Milton: Elveszett paradicsom, de a második világháború után először az ő igazgatósága alatt mutatták be Madách Imre : Az ember tragédiája című, és a marxista Lukács György miatt csak évente egy ízben bemutatásra engedett művét ismét.[forrás?] Szintén a nevéhez fűződik sok egyéb mellett egy új, tiszta hangú Bánk bán megrendezése és bemutatása is, a sikerdarabok mellett.
1964-től a Nemzeti Színháznak is igazgatója volt, nyugdíjba annak éléről ment 1971-ben.
Kilencvenedik születésnapján a Színházi Folyóirat hasábjain így köszöntötte őt Koltai Tamás: „Both Béla, a szenvedélyes színházi ember joggal somolyoghat a mai igazgatóínség láttán. Az előadások láttán pedig meg lehet a véleménye – ma is ott van minden premieren. Kivéve a Madách Színházban, az átépített budoár ünnepélyes megnyitójára ugyanis nem engedték be. Nem gyanítom a szokásos impertinenciát, inkább tapintatot látok a gesztusban. Nem akarták, hogy lássa, mi lett a színházából. Úgy is van, jobb ez így. Isten éltessen, Igazgató Úr!”
