Egyhónapos párizsi útjáról visszatérve Nagyenyeden lett tanár: előbb a Bethlen Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től a gimnáziumban. A következő évben feleségül vette Schäfer Idát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiállt Ady költészete mellett. Egy versét névtelenül már 1905-ben közölte az Egyetemi Lapok, majd 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben, majd a Szászváros és vidéke, az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz adott helyet írásainak. Ugyanakkor az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság mellett a Kemény Zsigmond Társaság is tagjává választotta.
Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostól Kolozsvárra költözött, és a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A következő három nyáron jelen volt a marosvécsi találkozón. 1929 őszén Budapestre távozott; ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. 1941-től Parajdon egy erdei boronaházban töltötte nyarait.
1943 szeptemberében, miután nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta felvételi rendelkezéseket végrehajtani, felmondott, nyugdíjba vonult és Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le. (Ahol a Shakespeare-műfordításokért kapott honoráriumából vásárolt házat.[1]) Hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben; versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta. Nyolcvanadik születésnapja előtt három hónappal halt meg a hárshegyiszanatóriumban.
Családja
Felesége Schéfer Ida volt, házasságukból három gyermek született: Zoltán, Endre és Márta. A legidősebb gyermek, Jékely Zoltán (1913–1982) író, költő Jancsó Adrienne (1921–2006) színésznővel kötött házasságot; lányuk, Jékely Adrienne Péterfy László (1936) szobrász felesége, gyermekeik Péterfy Gergely (1966) író és Péterfy Bori (1969) énekesnő.[2][3] A második gyermek, dr. Jékely Endre (1914-1999) jogász, műfordító volt.[4] A legkisebb gyermek, Jékely Márta előbb Mikecs László (1917–1944) tanár, néprajzkutató, majd Mészáros Dezső (1923–2003) szobrász felesége volt;[2][5] utóbbi házasságból született Mészáros Zsófia, akinek fia Gerlóczy Márton (1981) író, publicista.[2]
Első verseskötete, a Falusi elégia (Kolozsvár, 1921), harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelent meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lépett az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton, 1923), melyben Március című, legismertebb költeménye is megjelent. E két verskötet alapján készült az 1925-ös budapesti válogatás (Versek). 1926-ban két kötete látott napvilágot: a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával kiadott s Kolozsvárt nyomott Rasmussen hajóján és a Kuncz Aladár értékelő esszéjével megjelent Vers vagy te is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ugyanott kiadott egyfelvonásos darabját (Ida-hegyi pásztorok, Kolozsvár, 1929) két újabb kötet követte: addig írott műveinek gyűjteménye, Az aranymosó balladája (Budapest, 1934) és az új verstermés, A láthatatlan írás (Kolozsvár, 1939). Könyvvel csak majdnem húsz év múlva jelentkezett újra (Ábel füstje. Válogatott versek, Budapest, 1957). A következő években annál többet publikált (munkái ebben a szakaszban Budapesten jelentek meg): 1964-ben több mint fél évszázados műfordítói munkásságából válogatott (Az aranyszarvas), nem sokkal ezután új verseit gyűjtötte össze (Jelentés a völgyből, 1965), és még ebben az évben közreadta állattörténeteit az ifjúság számára (Fecskék, őzek, farkasok). Ezt követte Fegyvertelen vadász című kötete, majd költeményeinek eddig legteljesebb válogatása, A kor falára (1967). Posztumusz verseskötete (Akarsz-e fényt? 1969) korábban nem közölt verseit, kései négysorosait, A bíboros című sorstragédiáját tartalmazta; ugyanebben az évben jelent meg Legszebb verseinek romániai kiadása Kemény János bevezetőjével. Az Álom a vár alatt című verseskötet parajdi gyermekélményeiből táplálkozó két költői elbeszélését tartalmazta (Árkossy István rajzaival, 1972); verseinek új, reprezentatív válogatása (Meddig él a csend? 1973) az RMI sorozatában Sőni Pál előszavával jelent meg.
Gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint „szigetről” „a magyar líra pillanatnyi bomlásában”; formaművészete elismeréseként Benedek MarcellBabits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a „morajos szikla-ország”, mellyel „egy test”-nek érzi magát. A „parttalan” időből, elmúlt századokból hallja vissza a szív zenéjét. Költő, aki a sorssal nem csatázott ugyan, de versei „gránitboltjába” egy hosszú élet önemésztő vajúdásait zárta be. Hangulatok énekese, „néma lázadó”, alapélménye a természet, az erdélyi táj, lírai jelképeit jórészt belőle meríti: transzilvanizmusának is ez a szülőföldszeretet a tartalma. Elégikus hangulatú költészete múltat és jelent eggyé olvasztó szelíd számvetés. Rezignáció és meg-megújuló életvágy, a visszahúzódó lélek tehetetlensége és a bizakodó emberség egyszerre van benne megbonthatatlan hangulatú, szerkezetileg pontosan tagolt költeményeiben. Szigorú, a hagyományos formákat tisztelő, azokat finomító megkomponáltság, lelki és formai egyensúlyt teremtő zeneiség jellemzi művészetét, e zenei fogantatású érzékelés sajátos harmóniát kölcsönöz verseinek. „Hazája álom és titok, / szem-nem-legelte pázsitok” – vallotta a formai bravúrok titkairól. Egyes verseit és szövegkönyveit Halmos László, Jodál Gábor, Lajtha László és Viski János, Tavaszodik című költeményét Kozma Mátyás és Zeno Vancea zenésítette meg.
Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Șaitiș fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kolozsvár, 1978); Prințul Tristețe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a „más nyelv zsenijéből született” költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; PuskinAnyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, IbsenPeer Gyntjének, Schiller Wallensteinjének, EminescuAz Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Șt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coșbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969).
Az aranymosó balladája; Kecskeméti Nyomda, Kecskemét, 1934
Rönk a Tiszán, versek, 1934
Úti jegyzetek. Egy pedagógiai vándorlás megfigyelései, úti beszámoló, 1934
Áprily Lajos–Kerecsényi Dezső–Vajthó László: Magyar olvasókönyv a protestáns gimnáziumok és leánygimnáziumok 1-3. oszt. számára, 1-3.; Franklin, Budapest, 1938
Áprily Lajos válogatott versei; vál., szerk., bev. vers Jékely Zoltán, jegyz. Győri János munkája; Kozmosz Könyvek, Bp., 1977 (A magyar irodalom gyöngyszemei)
Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése, 1920–1941; sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Liktor Katalin, PIM–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2014
A rakoncátlan kisgida. Áprily Lajos és Jékely Zoltán mesegyűjtései; Holnap, Bp., 2014
Álom a vár alatt. Két verses elbeszélés, szöveggondozás: Győri János, Urbis, Szentendre, 2019
Áprily Lajos és a Baár-Madas; Baár-Madas Református Gimnázium, Bp., 2000 (Millenniumi füzetek)
A kor falára. Áprily Lajos emlékezete; vál., szerk., összeáll. Pomogáts Béla; Nap, Bp., 2002 (Emlékezet)
Antal Attila: Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében; Kriterion, Kolozsvár, 2003 (Kriterion közelképek)
Yoo Jin-Il–Yi Jin-Min: Áprily Lajos költészete. A halál motívumai; Littera Nova, Bp., 2005 (Studia Hungarica)
Csíki Zoltán: Áprily Lajos és Parajd; Corvin, Déva, 2006
Áprily tanár úr. Tanulmányok és emlékezések Áprily Lajos nagyenyedi, kolozsvári és budapesti éveire; szerk. Fenyő D. György; Erdélyi Református Egyházkerület–Kálvin, Kolozsvár–Bp., 2011
Kada Erika: Tündér-határon túl. Áprily Lajos vallásos költészete; Kecskeméti Református Egyházközség, Kecskemét, 2017
Karádi Zsolt: Az Erdélyi Helikon vonzásában. Áprily, Reményik, Dsida; Örökségünk, Nyíregyháza, 2017
.svg){kind=small}