A szlovén régi folyónév (Sala) átvétele, de a szlovénban is preszláv ősiségű elnevezés, végső soron az indoeurópai *sal (patak, folyóvíz, áramlás) tőre vezethető vissza.[2]
Földrajza
A folyó szakaszai
Nyugat-Magyarországon, Vas vármegyében, az Őrségben, Szalafő határában ered (tulajdonképp a Fekete-tóból).
A 126 km hosszúságú, 6–15 m³/s átlagos vízhozamú folyó első szakasza keleti irányú. Zalaegerszegnél északkelet felé fordul, majd Türje környékén ismét irányt változtat délnek. A folyó, ezen déli irányba tartó szakasza a középső pleisztocénban alakult ki egy kaptúra révén, megváltoztatva a korábbi, Kisalföld felé tartó folyószakaszát. A pleisztocén végén a süllyedő balatoni medence szintén a Zala folyómedrének módosulását eredményezte, megszüntetve a Drávába torkolló szakaszát, s létrehozta a Zalavár környékén északkelet felé forduló, s egy terjedelmes mocsarason keresztül a Balatonba torkolló szakaszt, melyet a Kis-Balatonon keresztül a Keszthelyi-öbölnél ér el.
Zala folyó torkolata a Balatonba légi felvételenA Zala torkolata a Balatonnál
Az ókorban a rómaiakSalla néven említették. Egy 9. századból származó szláv szöveg hasonlóan Sala néven tesz róla említést. A későbbiekben Zala vármegye és egyben sok település névadója.
A Zala forrásvidéke egykor még Szalafőn túl volt. Az Orfalu község mellett található szigetszerű reliktum láp, a feltöltődött Fekete-tó volt az, ami táplálta.
Zala rákja
A régi helyi közmondás, amely úgy hangzott, hogy "Zala bora, Zala rákja, Zala menyecskéje", második helyébe tette, a vármegye egyik legjelentősebb, ismertebb, és értékesebb tenyésztett állatot. A középkor óta a folyami rákot nagy mennyiségben halászták ki a Zala folyóból és a Kis-Balatonból. Külön foglalkozás is alakult ki belőle. A zalai rákot, amely a "szóló" rák név alatt is ismert, Bécsben a kiváló minősége miatt kedvelték. A Széchényi-uradalomból 1800 és 1804 között évi 7000, majd 1807-ben 8000 db rákot szállítottak a konyha ellátására.[3] 1894-ben Budapesten egy szóló (zalai) rák ára 30-35 korona (vendéglőben 50—60 korona) volt.[4] A 19. század végén a rák mennyisége jelentősen apadt el, amíg manapság, majdnem kihalt. A 20. század közepéig a pankaszi cigányok kézzel "nyúlkálással" fogták a zalai rákot ill. a fehér halakat a még nem szabályozott Zala folyóból, a víz alatti üregükben kitapogatták a folyami rákot és az ollóját lefeszítve (hogy ne tudja a rákászt megsebezni) szedték ki a vízből. A fák gyökerei között megbúvó halakat hasonló módszerrel, óvatosan kitapogatva fogták ki.
↑Knézy Judit 2006: Környezetváltozások, halászat és halfogyasztás a Dunántúlon a 16-19. században. In: Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyüszi László (szerk.): Annales Tataienses V. Környezetváltozás, termelés, fogyasztás: a történeti ökológia kérdései. Tata
