Eötvös-kollégistaként végezte felsőfokú tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1902-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1902-től 1905-ig az egyetem ásvány- és kőzettani tanszékén oktatott Krenner József tanársegédjeként. 1905-ben a budapesti egyetemen természetrajz–vegytan szakos tanári minősítést szerzett. 1905 és 1910 között Semsey Andor ösztöndíjasaként Heidelbergben (Goldschmidt és Rosenbusch irányítása alatt), Lipcsében, Drezdában és Bécsben képezte tovább magát az ásvány- és kőzettan területén. 1910-ben visszatért tanársegédi munkájához a Budapesti Tudományegyetemre, 1912 után adjunktusi, 1913-tól helyettes tanári címmel adott elő az ásvány- és kőzettani tanszéken. Egyidejűleg 1909-ben a kőzettan magántanárává habilitált, illetve 1911-től 1918-ig az ércteleptan magántanára volt a Királyi József Műegyetemen is.
A Budapesti Tudományegyetemen 1914-ben az ásvány- és kőzettan nyilvános rendkívüli tanárává nevezték ki. 1915-től három évtizeden keresztül, 1949-ig nyilvános rendes tanári címmel vezette a tanszéki munkát, egyúttal az ásvány- és kőzettani egyetemi intézetet. 1929–1930-ban az egyetem bölcsészettudományi karának dékáni, 1943–1944-ben az egyetem rektori feladatait látta el, 1944 végén pedig rövid ideig a tanintézet prorektora volt. Ezzel párhuzamosan 1937-től 1944-ig a felsőház póttagja volt.
1944-ben mint az egyetem prorektora, a nyilaskeresztes kormánystatáriális eljárásával is dacolva, elszabotálta az egyetem Németországba költöztetését. Ugyanebben az évben tagja volt annak az MTA-különbizottságnak, amely a nyilasokkal szimpatizáló, később kormánybiztosi hivatalt is vállaló Orsós Ferenc patológusnak ítélte az Akadémia nagyjutalmát. A budapesti népbíróság ezért Mauritzot 1946-ban vád alá fogta – kiegészítve azzal a vádponttal, hogy korábban megakadályozta a tanácsköztársaságban szerepet vállalt Lambrecht Kálmán egyetemi tanári kinevezését –, s a per feddéssel zárult. 1949-ben nyugdíjazás ürügyén eltávolították tanszéke éléről, s ezt követően a Magyar Állami Földtani Intézet kőzettani, bányatelepítési és -művelési kutatásaiban vett részt, majd miután onnan is eltávolították, a Magyar Természettudományi Múzeum ásvány- és kőzettárának munkatársa volt. 1957-ben megvédte doktori értekezését, a földtudományok doktora lett.
Élete során több könyvet és mintegy nyolcvan szakcikket, tanulmányt közölt. Korszerű szemléletű vizsgálatai, és az azok eredményeit összefoglaló írásai máig alapvető munkáknak számítanak. 1936-tól 1946-ig szerkesztette a Matematikai és Természettudományi Értesítő című szakfolyóiratot. Rendszeresen tartott tudományos előadásokat az Uránia Ismeretterjesztő Társaságban (kristálytan, ércteleptan, földtörténet, földkéreg stb.).
Szakmai hagyatékát – kéziratokat, kőzet-vékonycsiszolatokat stb. – a Magyar Természettudományi Múzeum ásvány- és kőzettárára hagyta.
Társasági tagságai és elismerései
1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1923-ban rendes, 1942-ben tiszteleti tagjává választották, egyidejűleg 1935 és 1946 között a testület igazgatóságának is tagja volt. Az MTA 1949. évi átszervezésekor tanácskozó taggá minősítették vissza, s korábbi tiszteleti tagságát csak 1989-ben posztumusz állították vissza. 1926-tól 1942-ig volt az MTA matematikai és természettudományi bizottságának előadója, 1933-tól 1946-ig pedig a III. Matematikai és Természettudományok Osztályának titkári teendőit látta el.
A Mátra-hegység eruptív kőzetei. Budapest: Akadémia. 1909.
Schmidt Sándor: A kristálytan története. Sajtó alá rend. Mauritz Béla. Budapest: Magyar Természettudományi Társulat. 1911.
Beiträge zur Kenntnis der abyssischen Gesteine des Syenitstockes von Ditró. Mathematische und Naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn, (1927) 108–158. o. (Vendel Miklóssal)
A Föld felépítése és anyaga. Budapest: Egyetemi ny. 1940.
