Az angol nyelvben ezt a cápát sima pörölycápának („smooth hammerhead”) nevezik, mivel más fajoktól ellentétben, a „kalapácsfej” elülső részén nincs semmiféle dudor vagy egyéb kiemelkedés, tehát a felülete sima. Közeli rokonától, a nagy pörölycápától(Sphyrna mokarran) eltérően a közönséges pörölycápa szemeit tartó „kalapácsfej” szélei kissé hátrahajolnak. Más pörölycápáktól eltérően inkább a mérsékelt öviszélességi körökön levő tengervizeket választja élőhelyéül, világszerte megtalálható e szélességi körök környékén. Nyáron a hűvösebb víztömegeket követve a pólusok felé vándorol. Ekkortájt több száz, vagy akár több ezer fős rajokba verődik össze.
A nagy pörölycápa mögött az ötméteres hosszával a második legnagyobb pörölycápafaj. Ragadozó lévén számos élőlény szerepel az étlapján, köztük csontos halak és tengeri gerinctelenek; a nagyobb példányok rájákat és más cápafajokat is zsákmányolnak. Mint minden pörölycápa, ez a faj is elevenszülő, és egy vemhesség alatt 20–40 utódja jöhet a világra. Amint a magyar neve is mutatja, ez a cápafaj közönséges, azaz gyakori, emiatt az elterjedési területén ipari mértékű halászata folyik. Szándékosan és mellékfogásként is belekerülhet a halászhálókba, hiszen akár a többi cápafajt, elsősorban az uszonyaiért halásszák. A jelentős gazdasági érdek abból ered, hogy az ázsiai konyhákban kedvelt fogás a cápauszonyleves.
Mérete és éles fogai miatt veszélyt jelent az ember számára, de csak néhány cápatámadásért felelős. Ennek fő oka, hogy a nembeli társaitól eltérően a hidegebb vizek lakója, ezért kevésbé valószínű, hogy a fürdőzők ezzel a pörölycápafajjal találkozzanak. A Természetvédelmi Világszövetség(IUCN)sebezhető fajként tartja számon.[1]
Rendszertani besorolása és a neve
Először Carl von Linné, a neves svéd természettudós írta le 1758-ban, akit egyébként a „rendszerezés atyjának” tartanak. A svéd tudós először a Squalus zygaena nevet adta neki, de akkortájt még nem tekintette típusfajnak. Az állat leírását a „Systema Naturae” című könyv tizedik kiadásában ismertette az olvasókkal. A halat később átnevezte Sphyrna zygaenára.[2] A hal fajneve zygaena, amely a görög „zygòn” szóból ered, jelentése járom, mivel e porcos hal kissé meghajló „kalapácsfeje” a szarvasmarhákon alkalmazott igára emlékeztet.[3] A szintén görög „zýgaina” szót Arisztotelészgörög tudós és filozófus is használta a pörölycápa megnevezésekor.[4] Amikor valaki pörölycápára gondol, akkor a legvalószínűbb az, hogy ezt a cápát látja maga előtt, mivel az ismeretterjesztő filmekben is ezt a pörölycápafajt mutatják a leggyakrabban.[5]
Azok a vizsgálatok, amelyek az alaktanra alapoznak, a közönséges pörölycápát a nagy pörölycápával és a csipkés pörölycápával(Sphyrna lewini) együtt e halcsalád fejlettebb képviselőjének tekintik; mivel sokáig az a közismert tévhit létezett, mely szerint a kezdetleges fajoknak kis „kalapácsuk” volt, és a fejlődés során az újabb fajok egyre nagyobb és nagyobb „kalapácsfejet” növesztettek. Azonban az új törzsfejlődés-kutatások, amelyek a sejtmagban található (nukleáris) DNS (nDNS) vizsgálatot, valamint a mitokondriális genetikát alkalmazzák, arra az eredményre jutottak, hogy a nagy pörölycápával együtt a közönséges pörölycápa a Sphyrna halnemen belül bazális kládot alkot. Tehát az első pörölycápák nem kis, hanem nagy „kalapácsfejűek” voltak. Továbbá a két bazális faj közelebbi rokonságban áll egymással, mint a halnem többi fajával; meglehet, hogy a többi pörölycápa a két bazális fajjal távolabbi rokonságban álló csipkés pörölycápából fejlődött ki.[6][7]
Két pörölycápafaj „kalapácsfejének” összehasonlítása. A bal oldali csipkés pörölycápa, míg a jobb oldali közönséges pörölycápaAmint ez a rajz is mutatja, e porcos hal teste is áramvonalas
A nagy pörölycápa után a közönséges pörölycápa a legnagyobb „kalapácsfejű”. Ez a porcos hal általában 250–350, de akár 500 centiméter hosszúra is megnőhet. 265 centiméteresen már felnőttnek számít. Legfeljebb 400 kilogramm testtömegű.[8] A mérete mellett a nembeli társaitól a fej alakja is megkülönbözteti. A közönséges pörölycápa kalapács alakú fejének az elülső része kerekebb, annak közepe pedig mélyedésmentes. A „kalapács” szélessége a hal hosszának a 26–29%-a. Az orrnyílásai a széles fej széleinek a közelében vannak, és hosszú mélyedésekként folytatódnak a fej közepe felé. A felső állcsonton(maxilla) 26–32 fogsor, míg az állkapocscsonton(mandibula) 25–30 fogsor ül. Mindegyik fog háromszög alakú; egyesek széle sima, míg másoké enyhén csipkézett.[8]
A teste áramvonalas; a két hátúszója között nincsen gerinc menti kiemelkedés. Az első hátúszója közepesen magas és sarló alakú, kerekített úszóvéggel. A mellúszók és a hasúszók nem sarló alakúak, sőt a hátsó részeik majdnem egyenesek. A farok alatti úszó nagyobb a második hátúszónál. A farok alatti úszó vége hosszú és szabadon mozog; ez úszó hátsó részén egy mély bemetszés látható.[2]Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelykének a felnőtt hal esetében 5–7, míg a fiatal halnál csak 3 vízszintes kiemelkedése van, amely W alakot kölcsönöz neki. Testszíne felül a sötét barnásszürkétől az olíva szürkéig vagy sötétszürkéig változik. Az oldalai világosabbak, míg alul a hasi része teljesen kifehéredik. Néha a mellúszók végének a belső része sötét foltozást mutat.[8]
Életmódja
A cápa hollétét a vízből kiemelkedő hátúszója árulja el
A csipkés pörölycápától és a nagy pörölycápától eltérően a közönséges pörölycápa inkább a felszín közelében, általában kevesebb mint 20 méteres mélységben tartózkodik, bár 200 méteres mélységekben is megtalálták már. Főleg a részben szárazfölddel körülvett vizeket, mint például az öblöket és folyótorkolatokat részesíti előnyben, emiatt a sós- és brakkvízben egyaránt megél. Néha a nyílt tengerben, azaz a kontinentális selfek fölött, valamint a szigetek körül is fellelhető. Egy beszámoló szerint az Amerikai Egyesült ÁllamokbeliFlorida államban az Indián-folyó alsó szakaszába is felúszott. Nyáron nagy rajokba verődve északra, a hidegebb vizekbe vándorol, míg télen újból visszatér a melegebb tájakra.[9]
A felnőtt példányok magányosak vagy kisebb rajokban úsznak, de éves vándorlásaik során a közönséges pörölycápák nagy számban is összegyűlhetnek egy rajba. A Dél-afrikai Köztársaságban Fokvárostól keletre több száz fős, 1,5 méteresnél kisebb közönséges pörölycápából álló rajokat észleltek, míg Kalifornia vizeiben több ezer példányból álló rajokról érkeztek beszámolók.[2][9] A forró nyári napokon a hatalmas rajok hollétét a cápák vízből kiemelkedő hátúszója árulja el.[8] A fiatal állatokra a nagy méretű cápák vadásznak, mint például a sötétcápa(Carcharhinus obscurus);[8] a kifejlett pörölycápák főleg Új-Zéland környékén a kardszárnyú delfineknek(Orcinus orca) eshetnek áldozatul.[10] E cápafaj ismert élősködői a fonálférgek(Nematoda) közé tartozó Parascarophis sphyrnae és a Contracaecum-fajok.[8]
Táplálkozása
Széles „kalapácsfeje” segítségével talál rá a zsákmányra
A közönséges pörölycápa főleg aktív ragadozó, bár a döghúst sem veti meg. Tápláléka elsősorban kisebb cápafajokból (akár a kisebb fajtársaiból is), rájákból, csontos halakból és fejlábúakból tevődik össze. Az előbbiek mellett kisebb mértékben rákokat, például rövidfarkú rákokat(Brachyura), homárokat, garnélákat és kacslábú rákokat(Cirripedia) is fogyaszt. A hosszú zsinóros halászatban használt csalikat is lelopkodja, bár ez gyakran halálos lehet a számára.[2] Néhol táplálékának nagy részét a tüskésrájafélék alkotják. A tüskésrájafélék mérgező tüskéi gyakran a cápa szájába fúródnak, de ez sem akadályozza meg a zsákmányszerzésben. Európa északibb részein heringalakúakkal és farkassügérrel(Dicentrarchus labrax), míg Észak-Amerika vizeiben foltos királymakrélával(Scomberomorus maculatus) és a heringfélék közé tartozó Brevoortia-fajokkal táplálkozik.[8] Dél-Afrika tengeri vizeiben kalmárokra(Teuthida) és a kontinentális selfek szélein található korallzátonyok közelében úszó heringrajokra vadászik. Amikor eléri a 2 méteres hosszúságot, már cápákra és rájákra is rátámad. Ausztrália környékén az étrendjén főleg a kalmárok szerepelnek, de a csontos halakat sem veti meg.[11][12]
Szaporodása
Születésekor a kis közönséges pörölycápa körülbelül 50 centiméter hosszú
A közönséges pörölycápa, akár a többi nembeli társa, elevenszülő hal, vagyis a kis pörölycápák az anyjuk testéből kelnek ki. Miután a kis cápák felélték a szikzacskóik „sárgáját”, a szikzacskók az emlősök méhlepényéhez hasonló burokká alakulnak át, és ezen keresztül táplálja az anyacápa a kicsinyeit. Az ivarérettséget a nőstények 270 centiméteresen, a hímek 210–250 centiméteresen érik el; bár ezt az élőhely is befolyásolja.[8] 10–11 hónapos vemhesség után a nőstény 20–50 fős szaporulatnak ad életet.[9] Az ellések a sekély partmenti vizekben történnek meg; ilyen hely az észak-karolinai Bulls Bay.[13] A kis közönséges pörölycápák születésükkor 50–61 centiméteresek. Dél-Afrikában frissen párosodott nőstényeket fogtak ki februárban, míg Ausztráliában ellésre kész nőstényeket novemberben. Az ellések január és március között történnek, körülbelül ugyanekkor a nőstényeknél újból elindul az ovuláció.[11]
Becslések szerint ez a pörölycápafaj 20 évig, vagy akár még ennél tovább is élhet.[8]
A közönséges pörölycápa és az ember
Mint sok más nagytestű cápafaj, a közönséges pörölycápa is halálos sérüléseket okozhat az embernek, emiatt a közelében vigyázni kell. Bár nagyobb rokonának, a nagy pörölycápának 34 cápatámadást tulajdonítanak, legalábbis a Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File, ISAF) adatai szerint,[14] meglehet, hogy a kisebbik rokon, azaz a szóban forgó cápa kevesebbszer támadott az emberre. Ez a hidegebb élőhelyének is köszönhető, mivel a közönséges pörölycápa lakta vidékeken kevesebb fürdőző van.[8] Kalifornia déli vizeiben ez a cápafaj gyakran ellopkodja a sporthorgászok és a búvárok zsákmányát.[2]
Halászata
Sok halász a fiatal példányokat sem kíméli a haszon érdekében
Ezt a cápát világszerte ipari méretekben halásszák. A legfőbb halászható helyei a következő országok tengeri vizeiben vannak: az Amerikai Egyesült Államok mindkét partja, Brazília, Spanyolország, a Kínai Köztársaság, a Fülöp-szigetek, Ausztrália délnyugati része és Nyugat-Afrika; ezekben a térségekben főleg hálóval és hosszú zsinórokkal halásszák. Mivel a halászok nem jelentik be – gyakran összetévesztve ezt a fajt más nagytestű nembeli fajokkal –, hogy melyik pörölycápafajból mennyit fogtak ki, a kifogott közönséges pörölycápák száma nem ismert.[11] Frissen, fagyasztva, sózva vagy füstölve árusítják, de mivel húsa néha mérgező lehet, egyes halpiacokon nem kedvelik. Úszóit az úgynevezett cápauszonylevesbe főzik; az összes pörölycápa közül a közönséges pörölycápa úszójának van a legnagyobb értéke. Kint a tengeren a kihalászott halaknak gyakran csak az úszóját vágják le; a haldokló testet visszadobják a vízbe. A bőrét a bőriparban, míg a fel nem használt testrészeit a tenyésztett halak táplálékaként hasznosítják. Májolajából vitaminokat készítenek.[8] A hagyományos kínai orvoslásban is felhasználják különböző testrészeit.[5]
Ha ez a faj és rokonai nem lennének védettek, a következő nemzedékek csak ilyen preparált múzeumi tárgyként találkozhatnának vele
A sporthorgászok is kedvelik. Néha egyéb cápafajoknak és tonhalaknak szánt halászhálókba, valamint az emberek védelmét szolgáló, úgynevezett cápahálókba (hálók, amelyek a fürdőzök biztonságáért vannak kitéve a tengerpartok közelében) gabalyodik bele. Jelentős mellékfogásként jelentkezhet más halfajok horgászatakor. 1978 és 1990 között a dél-afrikai KwaZulu-Natal tartomány vizeiben évente kevesebb mint tíz közönséges pörölycápa került a halászhálókba. Ettől eltérően 1972–1990 között az ausztráliai Új-Dél-Walesben a 4715 kihalászott cápának a fele e fajból származott.[11]
Védelme
Manapság, ahogy a neve is utal rá, közönséges cápafajnak számít. A Természetvédelmi Világszövetség(IUCN) a globális állományt kevésbé sebezhető fajként tartja számon.[1] Új-Zéland vizeiben szigorúan tilos a halászata, emiatt a szigetország északnyugati partjainál ez a cápafaj fordul elő a legnagyobb számban. Az eddigi adatok szerint úgy tűnik, hogy Ausztrália déli részén nemigen hat az állományaira a halászat.[8] Az USA keleti partjai mentén a halászatát a Nemzeti Tengeri és Halászati Szolgálat (National Marine Fisheries Service; NMFS), valamint az Atlanti-óceáni Cápahalászati Terv (Atlantic shark Fishery Management Plan; FMP) szabályozza. A közönséges pörölycápa rajta van a Nagy partmenti cápa listán.[11]
Jegyzetek
↑ abCasper, B.M., A. Domingo, N. Gaibor, M.R. Heupel, E. Kotas, A.F. Lamónaca, J.C. Pérez-Jimenez, C. Simpfendorfer, W.D. Smith, J.D. Stevens, A. Soldo, and C.M. Vooren (2005). Sphyrna zygaena. In: IUCN 2005. IUCN Red List of Threatened Species. Downloaded on March 6, 2010.
↑ abcdefCompagno, L.J.V.. Sharks of the World: An Annotated and Illustrated Catalogue of Shark Species Known to Date. Food and Agricultural Organization, 553–554. o. (1984). ISBN 92-5-101384-5
↑ abLim, D.D.; Motta, P.; Mara, K.; Martin, A.P. (2010). „Phylogeny of hammerhead sharks (Family Sphyrnidae) inferred from mitochondrial and nuclear genes”. Molecular Phylogenetics and Evolution55 (2), 572–579. o. DOI:10.1016/j.ympev.2010.01.037.
↑Cavalcanti, M.J. (2007). „A Phylogenetic Supertree of the Hammerhead Sharks (Carcharhiniformes: Sphyrnidae)”. Zoological Studies46 (1), 6–11. o.
↑ abcdefghijklCathleen Bester: Smooth Hammerhead (angol nyelven). Florida Museum of Natural History Ichthyology Department, 2014. november 27. [2008. december 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 2.)
↑Visser, I.N. (2005. január 1.). „First Observations of Feeding on Thresher (Alopias vulpinus) and Hammerhead (Sphyrna zygaena) Sharks by Killer Whales (Orcinus orca) Specialising on Elasmobranch Prey”. Aquatic Mammals31 (1), 83–88. o. DOI:10.1578/AM.31.1.2005.83.
↑Smale, M.J. (1991. december 1.). „Occurrence and feeding of three shark species, Carcharhinus brachyurus, C. obscurus and Sphyrna zygaena, on the Eastern Cape coast of South Africa”. South African Journal of Marine Science11 (1), 31–42. o. DOI:10.2989/025776191784287808.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Smooth hammerhead című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Compagno, L.J.V., 1984. FAO Species Catalogue. Vol. 4. Sharks of the world. An annotated and illustrated catalogue of shark species known to date. Part 2 - Carcharhiniformes. FAO Fish. Synop. 125(4/2):251-655. Rome: FAO.
.jpg)
.jpg)
