Kormos (Koch) Adolf törvényszéki bíró és Mittelmann Berta fia. A Budapesti Tudományegyetemen rövid ideig tanulmányokat folytatott jogi, majd geológiai és biológiai szakon, itt 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Pályafutását az egyetem földtani tanszékén kezdte mint tanársegéd. 1908 és 1919 között a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusaként munkálkodott. 1914-ben egyetemi magántanári címet szerzett. A Magyarországi Tanácsköztársaság melletti állásfoglalása következtében felfüggesztették állásából, majd 1922-ben nyugdíjazták. Egy ideig magántisztviselőként dolgozott, majd az 1930-as évektől kezdődően a Magyar Általános Kőszénbánya, valamint a Magyar Alumíniumipar Rt. geológusaként működött.[3]
Munkássága legnagyobb részben a geológiai és a biológiai ismereteket ötvözte. Fiatalabb korában, pályafutásának kezdete körül minden természettudomány érdekelte, többek közt madártani megfigyeléseket végzett és publikált szaklapokban.
Az 1910-es években kapcsolatba került a virágkorában levő magyar régészeti és őslénytani célú barlangkutatással, elsősorban a kor híres tudósa, Kadić Ottokár révén; tanulmányozta a magyarországinegyedidőszakicsigák és kagylók faunáját. Valószínűleg ez a tudományág vonzotta a barlangi felső pleisztocén kori emlősök kutatása felé. Ebben az időszakban publikálta számos feldolgozását barlangok, illetve kőfülkék gerinces faunáiról. Ezek közül kiemelkedő a Pilisszántói-kőfülke állatvilágáról szóló monográfiája, ahol már modernebb szemléletű kutatásokat végzett, alkalmazta többek közt a variációs statisztikát.[4] Közreműködött a Barlangkutatás című folyóirat szerkesztésében.
Gerinces őslénytani szempontból azonban tudományos munkásságának egyik legfontosabb állomása a Betfia–Püspökfürdő közelében talált hasadékfaunák, illetve a már Petényi Salamon János által felkutatott és a 20. század fordulója után több új lelőhellyel bővülő villányi-hegységi faunák feldolgozása volt. Az 1910-es évek és az 1930-as évek második fele között leginkább rendszertani egységek alapján csoportosítva jelentek meg gerinces paleontológiai szakmunkái, melyekben tudományos szempontból számos új emlősfaj és -nemzetség leírását végezte el.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy helyesen értelmezte a Villányi-hegységfelső pliocén–alsó pleisztocén közötti emlősfaunájának törzsfejlődési helyzetét, ennek a klasszikus állattársaság-sorozatnak az alapfeldolgozása is legnagyobb részben az ő nevéhez köthető. Noha 1937-ig közölt leírást minden addig ismeretes villányi-hegységi lelőhelyről, és azok faunájának jegyzékét is összeállította, tervezett monográfiáját a villányi emlősökről már nem tudta befejezni. Az 1930-as években több külföldi kollégája kérésére a villányiakhoz hasonló korú emlősfaunákat dolgozott fel, illetve revideált Ausztriából, Németországból, Jugoszláviából, Franciaországból és Kínából.[4]
Az ősemlősök maradványainak kutatása elvezette az ősemberleletek tanulmányozásához is.[3] Az egyik legfontosabb magyarországi középső paleolitikum kori lelőhelyen, a mai gimnázium épülete alatt található tatai lelőhelyen fontos kutatásokat végzett. 1909-ben ásatta fel a helyet, ahol bebizonyította a neandervölgyi ember jelenlétét tűznyom, mamutcsontok és apró kőszerszámok segítségével.[6]
Tudományos sokoldalúságának és világos szemléletének tudható be az a tény is, hogy az emlősök mellett a madarak hasonló evolúciós jelentőségét is ő ismerte fel a villányi-hegységi faunában.[4] Kutatásainak eredményei máig fontosak a tudományos szakirodalomban, munkássága nemzetközi szinten is jelentős volt a tudományos körökben.[3] A Farkasréti temetőben temették el.
Főbb művei
A Püspökfürdő hévízi faunájának eredete (Budapest, 1905)
A fejérmegyei Sárrét geológiai múltja és jelene (Budapest, 1909)
Új adatok a balatonmelléki alsópleisztacén rétegek geológiájához és faunájához (Budapest, 1910)
A polgári pliocén csontlelet (Budapest, 1911)
A hámori Puskaporos pleisztocén faunája (Budapest, 1911)
A tatai őskőkori telep (Budapest, 1912)
Három új ragadozó a Püspökfürdő melletti Somlyóhegy preglaciális rétegeiből (Budapest, 1914)
