A Charlton Athletic Football Club egy profi angol labdarúgóklubCharltonban, Londonban. 1905. június 9-én alapították, mikor sok délkelet-londoni ifjúsági klub, köztük az East Street Mission és a Blundell Mission is egyesült hogy megalakítsa a Charlton Athletic Football Clubot.
A Charlton 1920-ban vált profi klubbá, és 1921-ben csatlakoztak a The Football League-hez. A csapat legsikeresebb évtizedei a 30-as és a 40-es évek voltak, ekkor jutott fel a csapat az akkori első osztályba, valamint egymást követő 2 évben bejutottak az FA-kupa döntőjébe, amit 1947-ben meg is nyertek.
Klubtörténet
A Charlton Athleticet 1905. június 9-én alapította egy 15 és 17 év közötti fiúkból álló csapat LondonCharlton nevű kerületében. Eleinte a kisebb, helyi bajnokságokban indultak, fejlődésüket a Woolwich Arsenal népszerűsége akadályozta. 1913-ban a rivális London északi részébe költözött, így az Athletic is fejlődésnek indult és csatlakozott a Lewisham League-hez. Az első világháború után a csapat egy szezon erejéig belépett a Kent League-be, profivá vált, majd kinevezte Walter Raynert első menedzserévé. Az 1920/21-es szezont a Southern League-ben töltötték, majd kérték felvételüket az Angol Labdarúgó Ligába, ahová szavazatok alapján be is kerültek. A Ligában 1921 augusztusában játszották le első meccsüket az Exeter City ellen. A találkozó a Charlton 1-0-s győzelmével zárult. 1923-ban egyesültek a Catford Southenddel, hogy nagyobb klubot hozzanak létre nagyobb szurkolótáborral. Az 1923/24-es szezonban a Latics Catfordban, a The Mount Stadiumban játszotta meccseit és a Southend mezét viselte, melyen sötét- és világoskék csíkok voltak. 1924-ben azonban visszatértek Charltonba és ismét a hagyományos vörös-fehér szerelést használták. Két évvel később a Liga utolsó előtti helyén végeztek, így újra kérelmezniük kellett belépésüket, melyet ezúttal is elfogadtak. 1929-ben a csapat feljutott a másodosztályba, ahol négy évig tudott bent maradni. Kiesésük után Jimmy Seedet nevezték ki menedzsernek, aki 1936-ra az élvonalig juttatta a klubot.
A második világháború kitörése előtti három szezonban sorozatban második, negyedik és harmadik helyezést értek el, ezzel ők lettek az első osztály legegyenletesebben működő csapata. A háború alatti években megnyerték az úgynevezett Háború Kupát és többször bejutottak a döntőbe. 1946-ban bejutottak az FA-kupa fináléjába, de ott 4-1-es vereséget szenvedtek a Derby County ellen. Egy évvel később a csapat elérte máig legnagyobb sikerét, a Burnley ellen 1-0-s sikert aratott az FA-kupa döntőjében. A győztes gólt Chris Duffy szerezte. Ebben az időszakban a Charlton egyike volt azon 11 csapatnak, melynek 40 000 fő fölött volt az átlag nézőszáma. A The Valley volt a Liga legnagyobb stadionja, körülbelül 70 000 néző befogadására volt alkalmas. Az 1950-es évek azonban gazdasági visszaesést hoztak a csapat számára, ami miatt a jó ütemű fejlődés megrekedt. 1956-ban a vezetőség eltávolította Jimmy Seedet a menedzseri posztról, a gárda pedig kiesett az élvonalból.
Az 1950-es évek végétől az 1970-es évek elejéig az Athletic a másodosztályban szerepelt, majd 1972-ben onnan is kiesett. Ezzel jelentősen csökkent a klub szurkolóinak a száma. Az sem segített sokat, hogy 1975-ben visszajutottak a Second Divisionbe. Az 1979/80-as szezonban ismét kiestek, egy szezonnal később pedig visszajutottak, ezután pedig látszólag fordulópont következett a csapat történetében. Új tulajdonos érkezett a klubhoz, a teljes menedzsmentet leváltották és az aranylabdásAllan Simonsent is sikerült leigazolniuk. 1984-ben azonban ismét anyagi problémák léptek fel és a Charlton felszámolás alá került, a vezetők ekkor hozták létre a Charlton Athletic (1984) Ltd.-t. A csapat anyagi helyzete azonban még mindig messze volt a biztostól, a Laticsnek az 1985/86-os szezon elején a The Valley-t is el kellett hagynia. Innentől kezdve a Crystal Palace pályáját, a Selhurst Parkot bérelték. Úgy tűnt, ez hosszú ideig így lesz, mivel a klub anyagi helyzete nem javult.
A nehézségek ellenére a CAFC az 1985/86-os évadban a másodosztály második helyén végzett, így feljutott az élvonalba. Négy évig sikerült bennmaradniuk, legjobb helyezésük egy 14. pozíció volt, legtöbbször az utolsó pillanatban menekültek meg a kieséstől. 1987-ben a csapat 40 év után először ismét pályára léphetett a Wembley-ben, ezúttal a rövid életű Full Members Cup döntőjében, melyet 1-0-ra elvesztettek a Blackburn Rovers ellen. 1990-ben tehát visszaestek a másodosztályba, egy évvel később pedig menedzserüket, Lennie Lawrence-t is elvesztették, aki a Middlesbrough-hoz igazolt. Az irányítást két kezdő mester, Steve Gritt és a 34 éves Alan Curbishley vette át. A páros már az első szezonjában nem várt sikereket ért el és a csapat alig maradt le a rájátszást érő helyekről. Az 1992/93-as idényt is nagyszerűen kezdték, jó esélyeik voltak a feljutásra, de több meghatározó játékosukat, például Rob Lee-t is el kellett adniuk, hogy legyen pénzük visszatérni a The Valley-be. Tervük 1992 decemberében sikerült. Három évvel később az új elnök, Richard Murray Curbishley-t nevezte ki a Charlton egyedüli menedzserévé.
Irányítása alatt a klub 1996-ban bejutott a rájátszásba, de onnan már az elődöntőben kiesett a Crystal Palace ellen. Ezt követte egy kiábrándító 15. hely, az 1997/98-as szezonban viszont hosszú évek óta a legjobb eredményét produkálta az Athletic és eljutott a rájátszás döntőjébe, ahol a Sunderland volt az ellenfelük. A remek játékot hozó meccs 4-4-es eredménnyel zárult, a büntetőpárbajt a Latics nyerte 7-6 arányban és története során először feljutott a Premier League-be. A Curbishley által irányított csapat jól kezdte a szezont, de hamar elfogyott a lendületük és a kiesés ellen kezdtek küzdeni. Az évad utolsó napján végleg eldőlt, hogy kiesnek, a vezetőség azonban nem gondolkodott edzőváltáson. Curbishley visszafizette Murray bizalmát és 2000-ben megnyerte a másodosztályt a csapattal és visszajutott a Premiershipbe. 2003-ra a gárda megszilárdította helyét az élvonalban, a 2003/04-es szezon legnagyobb részében pedig a Bajnokok Ligájában való indulásért küzdöttek. Az évad végén azonban visszaesett a csapat teljesítménye, ráadásul egyik legnagyobb sztárjuk, Scott Parker a Chelsea-hez igazolt. A Charlton 7. helyen zárt, ami az 1950-es évek óta a legjobb eredményük volt. Erre a sikerre azonban nem tudtak építeni, Curbishley pedig 2006-ban, 15 év után elhagyta a klubot.
2006 májusában Iain Dowie vette át az irányítást a The Valley-ben, de hamar kirúgták, mivel 12 bajnokin mindössze két győzelmet aratott a csapat. Ezután Les Reed ült a kispadra, de ő sem tudott javítani a helyzeten, ezért át kellett adnia helyét Alan Pardewnak. Pardew vezetése alatt javultak az eredmények, de ez sem volt elég a bent maradáshoz. A 2006-2007-es szezon végén a csapat búcsúzott a Premier League-től, miután a 19. helyen végeztek a 20 csapatos bajnokságban. Nem sokkal ezután olyan hírek láttak napvilágot, melyek szerint a Charltont egy külföldi befektetői csoport szeretné felvásárolni, de ezt a vezetőség cáfolta. 2008 októberében ismét szó esett egy esetleges felvásárlásról, de ezúttal az érintett arab csoport hátrált ki az üzletből. 2008. november 22-én a CAFC 5-2-es vereséget szenvedett a Sheffield United ellen, ami sorozatban a csapat nyolcadik elvesztett meccse volt, ami azt jelentette, hogy a kieső zónába kerültek. 300 Charlton-szurkoló vonult az utcára tüntetni Pardew ellen, aki nem sokkal később közös megegyezés alapján elhagyta a klubot. A 2008-2009-es szezonban tovább folytatódott a csapat mélyrepülése, az angol másodosztály (Championship) utolsó helyén (24.) végezve estek ki a harmadosztályba. A 2011-2012-es évadban meggyőző teljesítménnyel, 101 pontot szerezve nyerték meg a harmadosztályú bajnokságot, így a 2012-2013-as szezont újra a másodosztályban kezdhették meg, azonban a 2015-2016-os kiírásban ismét kiestek a harmadosztályba.
Stadionok
Az első pálya, a Siemens Meadow
A Charlton első pályája a Siemens Meadow volt, melyet 1905 és 1907 között használt. Ez egy apró füves terület volt a Temze partján és a Siemens egyik, mára már lebontott gyárának közelében működött. Ezután következett a Woolwich Common (1907–1908), a Pound Park (1908–1913) és az Angerstein Lane (1913–1915). Az első világháború után a csapat egy korábbi krétakőbánya területére költözött. 1919 nyarán megkezdték a munkálatokat, hogy a helyet mérkőzések lebonyolítására alkalmassá tegyék. Az elkészült stadion The Valley-nek nevezték el, egészen 1923-ig maradtak itt, majd Catfordba, a The Mount Stadiumba költöztek. Innen azonban 1924-ben visszatértek a The Valley-be.
Az 1930-as és 1940-es években nagyobb fejlesztéseket végeztek a stadionon és hamarosan az ország legnagyobb befogadóképességű pályája lett. 1938-ban több, mint 75 000 néző zsúfolódott össze itt egy Aston Villa elleni FA-kupa-meccsen. Az 1940-es és 1950-es években az átlag nézőszám 40 000 fölött volt és ekkoriban a Charlton szurkolótábora volt az egyik legnagyobb Angliában. Ez azonban a kiesés után megváltozott és a The Valley is egyre rosszabb állapotba került
Az 1980-as évek anyagi miatt a csapat kénytelen volt néhány évre kiköltözni stadionjából, ez alatt az idő alatt a Crystal Palace pályáját, a Selhurst Parkot használták. Ennek nem örültek a szurkolók, ezért a Laticsnek nehéz döntéseket kellett hoznia annak érdekében, hogy visszaköltözhessen a The Valley-be. 1992 decemberében térhettek vissza saját stadionjukba, de előtte a West Ham Unitednél, az Upton Parkban is vendégeskedtek. A The Valley-be való visszatérést és Portsmouth elleni 1-0-s sikerrel ünnepelte meg a gárda.
Visszatérésük óta a The Valley három lelátóját teljesen átépítették, ezzel egy modern, minden szabványnak megfelelő, 27 111 néző befogadására alkalmas stadion lett. A legújabb tervek szerint az Athletic előbb 31 000-re, majd később 40 000-re növelné a befogadóképességet.
Szurkolók
A csapat szurkolóinak zöme LondonGreenwich, Bexley és Bromley nevű kerülteiből, valamint Kentből származik. Különös hagyomány a klubnál, hogy a VIP-páholyban fent tartanak egy helyen egy szurkoló számára is. Szavazás útján döntik el, hogy ki lesz a szerencsés, bárki nevezheti magát, aki elmúlt 18 éves és van szezonbérlete.
Címerek és mezek
Greenwich címere, melyet a Charlton Athletic is használt
A Charltonnak többféle címere volt története során, a mostanit 1968 óta használják. A csapat első ismert logója az 1930-as évekből származik, ezen a CAF betűk voltak láthatóak a kártyalapokról ismert treff alakjában. Az 1940-es években ezt lecserélték egy pajzsra, melyben egy futball-labdán ülő vörösbegy volt látható. Néha a pajzs négy sarkában a CAFC betűk voltak olvashatók. Ilyen volt látható például az 1946-os FA Kupa-döntőre készült mezen is. Az 1940-es évek végétől az 1950-es évek végéig a csapat szimbóluma Greenwich címere volt, ez azonban soha nem került fel a mezekre.
1963-ban a klub versenyt hirdetett, hogy így találjon új logót. A győztes egy kardot tartó kéz lett, melyre rá volt írva a csapat akkori beceneve, Valiants, azaz Bátrak. A következő öt évben ezt többször átalakították, 1968-ban nyerte el végső formáját, ekkor a kard és a kéz köré egy kör került, melybe beleírták a csapat nevét. Azóta ez van használatban, bár az 1970-es években volt egy olyan időszak, mely alatt csak a CAFC betűk voltak a játékosok mezeire hímezve.
Egy szezontól eltekintve az Athletic játékosai mindig piros-fehér szerelésben játszottak. A színeket azok a fiúk választották, akik 1905-ben megalapították a klubot. Az az egy bizonyos kivételes szezon az 1923/24-es volt, mely alatt a Latics a Catford Southend világos- és sötétkék csíkos mezét viselte. Ez azonban nem volt népszerű a szurkolók körében, így visszatértek a hagyományos színekhez.
A kapus Sam Bartram játszott a csapatban a legtöbb mérkőzésen, összesen 623-szor 1934 és 1956 között.[2]Keith Peacock a klub második legtöbb mérkőzésen pályára lépő játékosa, ő 591 mérkőzést játszott 1961 és 1979 között.[3] A Charlton legtöbb gólját Derek Hales szerezte, aki 168 alkalommal volt eredményes 368 mérkőzésen.[3] Bajnoki gólok tekintetében Stuart Leary a rekorder 153 góllal, 1951 és 1962 között érte el ezt a számot.[4] Egy szezonban a legtöbb gólt, 33-at Ralph Allen szerezte az 1934–35-ös szezonban.[5]
.svg){kind=small}
