Az agámafélék(Agamidae) egyik legismertebb képviselője; terráriumokban meglehetősen gyakran találkozhatunk vele.
Előfordulása
Ausztrália középső, illetve keleti részén (a Simpson-sivatag és a Nagy Artézi-medence vidékén) honos; a füves pusztákat, illetve a félsivatagi körülményeket kedveli. Hatalmas elterjedési területe az oka annak, hogy ez a legváltozatosabb ausztráliai agámafaj.[1]
Megjelenése
Teljes hossza elérheti az 55 cm-t; ennek mintegy 55%-a az egyenletesen vékonyodó farok. Teste enyhén lapított, ehhez képest a tüskés kinövéseket hordó fej meglepően nagy: széles és robusztus. A fején a pikkelyek kisebbek.
Felfokozott izgalmi állapotban nyelvcsontja segítségével erőteljesen kifeszíti torkán a szakállát és tüskéit, a száját pedig szélesre tátja. Ilyenkor a torokpikkelyek igen ádáz külsőt kölcsönöznek neki, és közben testét is felfújja, amitől szinte kör keresztmetszetűvé válik. A test két oldalán növő tüskesor ilyenkor szintén kimered, felágaskodik.
Szemei kicsik, a szemdombok kidudorodnak. Dobhártyája jól látható.
Oldalsó tüskéi
Erőteljes végtagjai éles karmokban végződnek. Színezetét jelentősen befolyásolják élőhelyének környezeti viszonyai. A nemek külső jegyeik alapján elég nehéz megkülönböztetni – gyakorlott terraristák erre a preanális és femorális pórusok alapján képesek. A hímek általában kissé élénkebb színűek, fejük valamivel nagyobb. Több színváltozata ismert, ezek közül leggyakoribb a szürkés, barnás színezet, de vannak sárga, vörös és – ritkán – zöld példányok is. A vörös szín többnyire csak az állat fején tűnik fel; a tiszta vörös agáma ritka. Céltudatos tenyésztéssel számtalan színváltozatot hoztak létre: már az albínó változat is megjelent a kereskedésekben.
A fogságban nevelt állatoknál már a fiatal példányok is kialakítják rangsorukat, és idővel a domináns hím befolyása egyre nő. A vitákat a mellső lábak emelgetésével, karkörzésre emlékeztető mozdulatokkal, a test felfúvásával és gyakori fejbólogatással oldják meg. A rendkívül ritka „csaták” rövid ideig tartanak, és bár hevesnek tűnnek, sosem járnak sérüléssel. Az alulmaradt egyed fejét a földhöz nyomva adja meg magát.
A párzani készülő hím fejével ütemesen bólogatva, lábát emelgetve közelíti meg a kiszemelt nőstényt. Ha az hajlandó párzani, akkor mellső lábait jobbra-balra emelgetve megkerüli a hímet, lehasal, és megemeli farkát, hogy kloákája szabaddá váljon.
A párzás után a nőstény egyre kevesebbet eszik, majd teljesen abbahagyja az evést. A tojásrakás előtt már jól látható a testében elhelyezkedő tojások körvonala. Néhány nappal a tojásrakás előtt a nőstény alkalmas helyet keres a fészeknek. Olyan mély üreget ás, hogy abban kényelmesen elférjen. Rövid pihenés után lerakja tojásait, majd betemeti a gödröt, és fejével ledöngöli a fellazított talajt. A fiatalabb nőstények 6–12 tojást raknak, az idősebbek 15–25-öt. A tojások mintegy 3 centiméter hosszúak és 1,5 centiméter szélesek, tömegük 7–8 gramm.
A tojások 28–29 °C hőmérsékleten 75–80 nap alatt kelnek ki; normális esetben 28 órán belül. A kis gyíkok a tojáshéjat apró tojásfogukkal törik fel; a kicsik 7,5–8,5 centiméter hosszúak és jóval sötétebbek szüleiknél.
Tartása
Egy-két felnőtt állatnak már legalább 120 cm × 60 cm × 60 cm-es terrárium kell. Az agámabébik igen kényesek; felnevelésük nem egyszerű (főleg kezdőknek). A kereskedelemben kapható szakállasagámák között a beltenyésztés eredményeként igen sok a gyengén fejlett, a születési rendellenességgel világra jött, torz alkatú egyed. Az agáma meglepően sokat eszik, különösen fiatal korában. Született idegrendszeri rendellenesség következményeként némely példányok saját lábujjaikat is leharapdálják.
A terráriumban nappal 28–35 °C, éjszaka 20–22 °C az optimális. A kis állatok állandó hőmérsékletet igényelnek nappal, jó ha a sütkérező helyen 35 °C-nál melegebb van, de a túlzott hőtől óvjuk. Aljzatnak optimális a 10–20 centiméternyi kvarc- vagy gránithomok, de megfelel a finom akváriumi sóder is. Szükséges, hogy legyen bent néhány mászható faág, és alakítsunk ki számára megfelelő méretű búvóhelyet is.
Ajánlott táplálékai (a fiatal állatoknak főleg rovarok, majd egyre több növényi anyag):
Horváth Zsuzsanna: Szakállas sárkányok (magyar nyelven), 2004. [2007. október 28-i dátummal az [ eredetiből] archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 25.)
.jpg)
