PROFILPELAJAR.COM

	Niger W Nemzeti Parkja
	Világörökség
	A Mekrou a W Nemzeti Parkban
	Adatok
Ország	Niger (ország)
Világörökség-azonosító	749bis
Típus	Természeti helyszín
Kritériumok	IX, X
Felvétel éve	1996
	Elhelyezkedése
	W Regionális Park Pozíció Niger térképén
	é. sz. 12° 00′, k. h. 2° 30′12.000000°N 2.500000°EKoordináták: é. sz. 12° 00′, k. h. 2° 30′12.000000°N 2.500000°E
	A Wikimédia Commons tartalmaz W Regionális Park témájú médiaállományokat.

A W Regionális Park három országban fekvő, nemzetközi együttműködéssel működtetett nyugat-afrikai természetvédelmi terület, amelyet még a gyarmati időszakban hoztak létre a francia hatóságok W Nemzeti Park néven. Francia Nyugat-Afrika megszűnése óta Benin, Burkina Faso és Niger osztozik rajta. Nevét az utóbbi országban közelítőleg W alakban kanyargó Niger folyóról kapta.

Összességében 10 302 km² területen helyezkedik el, így ez Nyugat-Afrika legnagyobb védett szavannás területe; körülötte mintegy 50 000 km²-nyi egyéb védett terület és ütközőzóna helyezkedik el, ezekkel együtt alkotja a WAPO néven ismert ökoszisztémát. A park egésze bioszféra-rezervátum és fontos vizes élőhely lévén szerepel a rámszari egyezményben, nigeri tagja pedig a Világörökség része.

Története

Bár a vasban gazdag laterit már korán fémmegmunkálás kialakulásához vezetett a területen, és számos ősi emlék maradt fenn (főleg temetők), a területet a történelem során viszonylag kevéssé érintette az emberi tevékenység, mivel gyakoriak voltak a járványok (elsősorban a folyami vakság és álomkór). A 18–19. században az egymással hadakozó államok között egészségtelen viszonyai miatt is afféle senki földjévé vált. A területet a már francia gyarmati időszakban, 1926-ban potenciális rezervátumnak nyilvánították, és 1937-ben meg is alakult az ország első védett területeként. 1953-ban összfaunarezervátum lett, és 1954-ben nemzeti parkká alakult.

Francia Nyugat-Afrika 1958-ban megszűnt, Felső-Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin) és Niger 1960-ban függetlenedett, megörökölve a nemzeti park egy-egy részét. A legnagyobb, mintegy 577 235 hektáros részt Benin szerezte meg, a másik két állam pedig nagyjából fele ekkora területet kapott (Burkina Faso 235 543 hektárt, Niger 221 142 hektárt örökölt). Míg Burkina Fasóban és Beninben a függetlenség első évtizedei során elhanyagolták a természetvédelmi területet, ami emiatt fokozatosan degradálódott, Nigerben mindvégig különös gondot fordítottak a megőrzésére. (1962-ben két szomszédos rezervátumot is kialakítottak Nigerben afféle ütközőzónaként: a Dosso Részleges Rezervátumot északkeleten a Niger túlpartján, illetve a Tamou Összfaunarezervátumot északon, a Tapoa folyó túlpartján.)

Az összefüggő védett területek megőrzésére tett közös lépések ötlete 1984-ben merült fel. Ekkor benini kezdeményezésre Cotonouban tartottak egy találkozót a benini és burkinai illetékesek, hogy megvessék az államközi együttműködés alapjait. Rövidesen a nigeri kormányzat is bekapcsolódott a tárgyalásokba. 1987 novemberében, egy natitingoui találkozó során az együttműködési program főbb vonalait fektették le, továbbá meghatározták az érintett területeket. Azóta több miniszteri szintű találkozót tartottak; 2000-ben a tapoai nyilatkozatban megerősítették a három fél projekt beindítására vonatkozó szándékát, és meghatározták a végrehajtás menetrendjét is. A ECOPAS néven ismert programot az Európai Unió finanszírozta 2001-2005 között 20 millió eurónyi értékben: ebből 3-3 millió járt az egyes országoknak, a maradék 11 milliót a regionális fejlesztésre fordítottak. A projektet a Nyugat-afrikai Gazdasági és Monetáris Unió is támogatta, a gyakorlati megvalósításban pedig a Természetvédelmi Világszövetség nyújtott segítséget. A regionális parkot a három állam kezdeményezésére az UNESCO Ember és Bioszféra Programja (MAB) keretén belül bioszféra-rezervátummá nyilvánította 2002-ben, elsőként Afrikában.

A nigeri parkot 1987-ben, a burkinait 1990-ben, a beninit pedig 2007-ben a rámszari egyezménybe is felvették mint fontos vizes élőhelyet, nigeri részét pedig az UNESCO 1996-ban felvette a Világörökség-listára. Benin 1996-ban szintén jelentkezett ez utóbbi cím elnyerésére, és 2004-ben Burkina Faso is követte a példájukat.

Szervezete

A parkot egy irányító tanács (Conseil d’Orientation) vezeti, amely évente egyszer ülésezik, és a döntéshozók érdekképviseletét látja el. Tagjai az egyes országok minisztériumai és technikai szolgálatai, a különféle környezetvédelmi és tudományos szervezetek, kutatóintézetek képviselői, illetve a finanszírozó szervezetek és a Nyugat-afrikai Gazdasági és Monetáris Unió képviselői. A helyi közösségek és a magánszektor is reprezentálva van a tanácsban. A regionális park irányítása az évi kétszer ülésező tudományos és kutatási bizottság (Comité Technique de Suivi) feladata, ami az irányítás koordinációjáért, a kutatómunka szervezéséért, a tíz különféle népcsoportba tartozó, főleg legeltető állattartással foglalkozó, vándorló helyiekkel ápolt kapcsolatokért és a kiadásokért felelős. A gyakorlati irányítás a három „nemzeti komponens” és a regionális koordinálóbizottság kezében van.

Földrajzi viszonyai, élővilága

A talaj sok helyen köves, főleg a prekambrium időszakából származó kőzetek jellemzik (kvarc, agyagpala, gneisz). Helyenként ezek felett harmadidőszaki eredetű, vasban gazdag lateritfennsíkok alakultak ki. A folyók körül negyedidőszaki alluviális síkságok húzódnak. A park döntően sík, legmagasabb része a Beninben húzódó Atakora-hegység, amelynek 641 méteres a legnagyobb csúcsa. A vonulat a burkinai határon a Mekrounál ér véget a Kudu-vízesés környékén. Az éves csapadékmennyiség kb. 700 mm. A park vízfolyásai közül egyedül a Niger állandó, az Alibori, illetve a magának szurdokot vágó Mekrou és a Tapoa medre a novembertől áprilisig tartó száraz időszakban kiszárad.

A park növényvilága átmeneti jellegű a száheli és a szavannai vegetációtípus között: a terület déli része erdős szavanna fákkal és évelő lágy szárúakkal, északi területét pedig bozótos borítja, a nyílt füves puszták aránya csekély. A Nigert tápláló folyók völgyeiben és más felföldi vizes területeken galériaerdők a meghatározóak, északon a nyálkafafélék (Combretaceae), az akáciák (Acacia) és a Balanitis-fajok a jellemzőek.

A park emlőseit számos növényevő (pl. afrikai elefánt, kafferbivaly, fakó lóantilop, vörös tehénantilop, bozóti antilop, gyűrűsfarkú víziantilop, oribi, közönséges nádiantilop, közönséges mocsáriantilop, pusztai bóbitásantilop, deres bóbitásantilop) képviseli, a mindenevőket pedig egyebek mellett az Anubisz-pávián és a varacskosdisznó. A ragadozók közül az oroszlánok, gepárdok és különösen az afrikai vadkutyák populációi jelentősek. A védett vizek lakója a nílusi víziló és krokodil, valamint az afrikai manátusz és a foltosnyakú vidra.