Az ispotály (görögül xenodocheion, latinul hospitale pietatis vagy refrigerium pauperum) a keresztény ókortól kezdődően idegenek, zarándokok, betegek, szegények és rászorulók gondozására a vendég iránti szeretet címén fenntartott intézmény. Az elnevezés a német Spital átvételével került a magyar nyelvbe, ami kórház, aggok menhelye jelentésű.^[2] A keresztény kolostorokban eleinte nem a betegek számára létesítettek menedékhelyeket, hanem az elesettek, nyomorultak, magatehetetlen öregek számára. A hospitium szó jelentése vendéglátás, vendégszoba, ebből lett később a betegeket befogadó és gyógyító hospitál, ispotály.^[3] Az orvosi teendőket kezdetben a szerzetesek látták el, a későbbiekben azonban mind több világi orvos dolgozott a kolostori ispotályokban, ahová eleinte kizárólag idült betegeket vettek fel.^[4] A gyógyító helyet jelentő intézmény új elnevezésére a kórház szavunkat, szóösszetétellel a nyelvújítás korában alkották az ispotály elnevezés helyett.^[5]

A középkori Magyar Királyság területére települő szerzetesek azonnal megkezdték karitatív tevékenységüket és a betegek gyógyítását. Kolostoraikban betegszobákat, fürdőket alakítottak ki, amelyekből később ispotályok váltak. Általában „keresztesek”-nek, „cruciferi”-nek hívták azokat, akik ruházatukon keresztet viseltek, és valamilyen ispotályos rendnek volt a tagja, amelynek a rendházához ispotály (domus hospitalis) tartozott.^[6] Az első orvosok a bencések voltak, akik számára a regula írta elő a betegek ápolását („cura infirmorum").^[7] Kezdetben leginkább a Benedek-rendiek és antoniták (Szent Antal-rend), majd a johanniták, a lazaristák (Szent Lázár Lovagrend), de később egyéb betegápoló szerzetesrendek is, mint a ciszterciek, premontreiek, ágoston-rendiek, pálosok, domonkos-rendiek, minoriták, ferencesek, a szanitárius apácák (vagyis egészségügyi segédápoló apácák), a klarisszák és katarinisták is végeztek irgalmassági cselekedetnek számító betegápolási feladatokat.^[8] A Verescsillagos Keresztes Ispotályosok Rendjét 1723-ban fogadták be Magyarországon, ettől kezdve szerezhetett birtokokat a bethlemita lovagrend, azonban tagjai soha nem váltak magyarrá. Az ispotályos rend Pozsonyban kórházat és szegényházat nyitott.^[9]

Az ispotályt rendszerint a megyéspüspök alapította. Ispotályokat nyugaton a püspöki városok, vidéken kolostorok és társaskáptalanok tartottak fenn, míg az ispotály a görögkeleti egyházban a szerzetesi közösség (koinobion) tartozéka volt. A 6. századtól kezdve a szegények segélyezésének, gondozásának, az árvák, idősek ellátásának központjaivá, a kolostorok és a legtöbbször azokhoz kapcsolódó ispotályok váltak. Az egyház a középkori Európában a szegénygondozás meghatározó szereplőjeként működött.^[10] 1179-ben a harmadik lateráni zsinat a bélpoklosokról intézményesen is rendelkezett, kimondta, hogy ahol sok ragályos beteg van együtt, ott saját pappal külön templomot és temetőt (coemeterium) is létesíthetnek.^[11]

Magyarországon I. István magyar király uralkodása idején ispotályokat alapítottak Pécsváradon (itt alapították az első magyarországi ispotályt),^[12] Pannonhalmán, Bakonybélen.^[13] III. Béla magyar király idejében Szakolyon jött létre ispotály. II. Géza magyar király 1150 körűl az Esztergom melletti Szentkirályfalvát adta tulajdonul néhány papnak, hogy ott felépítsék a Szent Istvan királyról "stefaniták"-nak nevezett ispotályos rend hazai központját.^[14] A stefaniták, Szent István király keresztesei a 15. század derekáig működtek.^[15] A 12. század végétől a 16. századig egy ispotály Egerben is volt, a Szent Jakab templom mellett, amely az egri egyházhoz tartozott és a betegek és szegények javára szánták.^[16] A források szerint II. Géza magyar király idejében telepedett meg Esztergomban a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, amely fenntartott ispotályt Székesfehérvárott, Esztergomban, Sopronban és Boiscében. Valószínűsíthető, hogy volt domus hospitale a kezelésükben Győrött, Ljubán és Vránában. Dokumentumok híján valószínűtlen ispotályuk megléte Biharszentjánoson, Szegeden, Pesten, Csatáron és Radnán.^[6] A török hódoltság utáni évszázadokban a pestis által sújtott Pécsett a város több pontján ispotályokat hozott létre a jezsuita rend, akik a kolostoruk falai közé is telepítettek egy pestis ispotályt. Az 1730 körül, két 25 ágyas kórteremmel létesült "pestis-kórház" tekinthető a mai kórház elődjének, amely 2010-ben a PTE Klinikai Központ része lett.^{[17] [18]}

Spanyolországban a királyi alapítású ispotályoknak komoly szerepük volt a mórok elleni harcokban. Az Alpokban az ispotályok általában hágókon, zarándokutak mentén létesültek (pl. Einsiedelnben 1353-ban), királyi és pápai privilégiumokkal rendelkeztek. A nagy zarándokhelyek ispotályai külön káplánokkal tartották a kapcsolatot a különféle idegen nyelveket beszélő zarándokoknak.

A Szentlélek ispotályoknak egész láncolata alakult ki (főleg Spanyolországban és Portugáliában), amelyek a művészeteket is támogatták.

Az ispotályokban való szolgálatra különféle testvérületeket alakítottak. A Jeruzsálemben alapított ispotályok a betegápolás mellett szentföldi zarándokok elhelyezésével, ellátásával, gondozásával is foglalkoztak. Ispotályaikban a lovagrendek tagjai maguk szolgáltak a befogadottaknak, mert őket Jézus szegényeinek tekintették. (Jeruzsálemi Szent János Lovagrend).

Az ispotály sajátos fajtája volt a leprosorium, amelyben - higiéniai megfontolásokból - folyóvíz mellett ápolták a leprásokat.

Az újkorban az ispotályok egy részét Európa nyugati városaiban az önkormányzatok lassanként a hatáskörükbe vonták, így egyre inkább szociális intézményekké tették azokat. A 18-19. századtól az ispotályok kórházak és különféle karitatív intézmények formájában élnek tovább.

• Szakolyi ispotály Archiválva 2019. február 14-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Magyar katolikus lexikon

• Az aranybányász település szegényháza – Szent Katalin ispotály, Telkibánya, palosepiteszet.hu