A harangtoronytoronyformájúépítészeti szerkezet, általában templom vagy középület szomszédságában (ebben az esetben polgári toronyról beszélünk), amely otthont ad egy vagy több harangnak. A keresztény templomoknak gyakran több, velük egybeépített harangtornyuk van. Az önálló torony építészetben elterjedt olasz neve campanile. A mecset tornyát minaretnek nevezzük, amely harang nélküli torony.
A harangtornyok sajátos csoportját képezik a németalföldi és észak-franciaországi polgári harangtornyok, amiknek külön nevük is kialakult: franciául beffroi, hollandul belfort, németül Belfried, angolul belfry(wd).
A vallási funkciókat később, főként a mechanikus órák elterjedése után, kiterjesztették az eltelt óra harangütéssel való jelzésére. Egyre nőtt a kultikus használaton kívüli harangtornyok száma városi középületeken.
Leírás
A harangtorony a főépülettől bizonyos távolságra, különállóan épített torony, amelynek típusa olasz eredetű (campanile), de nagyon népszerű lett máshol is. Sokkal gyakoribb külföldön a templom főépületével, a főhajó, a kereszthajó, vagy az átrium fölött egybeépítve, gyakran egy többszintes építészeti blokk részeként. Erre a német Westwerk, vagy Westbau (szó szerint „nyugati (véd)mű” vagy „nyugati épület”) kifejezést használják, amelyek nem mindig szinonimák. A Westwerk általában a német típusú megoldását jelenti.
A római kor és a középkor közti átmeneti időszakban az első templomok stílusára a régi építészeti, például védőbástyákra emlékeztető elemek újrafelhasználása a jellemző.
Az ún. harmonikus kórus az, amikor a két harangtorony a templom szentélye fölött helyezkedik el.
A legrégebbi harangtornyok hengeres alakúak. Ez a fajta szerkezet jellemző például a ravennai templomokra (Sant’Apollinare Nuovo-bazilika, a Sant’Apollinare in Classe) és Caorle bazilikájára, a négyzetalapú harangtorony pedig a román stílusú katedrálisokra. A gótikus tervezésűek viszont sokszögalapúak. Az északi építészet hatása alatt (Franciaország, Németország) a harangtornyok a homlokzat, vagy a szentély két oldalán emelkednek. Ez a fajta építészeti szerkezet valószínűleg a római erődökre hajaz, tipikus mintájaként a császári, vagy a feudális hatásnak. Ez az építészeti elem szintén ismert az olyan városkapukról, mint például a tornyokkal körülvett Porta Palatina Torinóban.
Ily módon a keresztény építészet úgy használja a harangtornyot, mint erődítmény a kaput, ami Krisztus szimbóluma (János evangéliuma 10,8), használata határozottan a szent épület bejáratát jelöli (A zsoltárok könyve 99, 2.4; 117, 19-20; 43,4.
A vitorlatorony
Az úgynevezett vitorlatorony széles körben a szerény méretű templomok esetében terjedt el, vagy ahol szeretnék a hivalkodást elkerülni (pl. a ferences rend templomai). Ilyenkor egy egyszerű falat emelnek a templomtető fölé, amelyen egy nyílást képeznek ki a harangok számára, amelyeket a templom belsejéből kötéllel lehet megszólaltatni. Rezonanciaszekrény hiányában nem lehet nagy, vagy messzehangzó harangokat ebbe a konstrukcióba telepíteni.
Európaiak a világ legmagasabb harangtornyai, a legnagyobb az Ulmi nagytemplomé, amely 161,53 méter magas. Gótikus stílusban, a XIV. században épült, de kész az eredeti tervek alapján, csak 1890-ben lett. Ez a legmagasabb történelmi egyházi torony a világon, míg a Strasbourgi katedrális 142 méteres tornya 1439-ben készült el. 1625 és 1874 között az volt a legmagasabb épület a világon.
Hasonlóan híres a Roueni székesegyház tornya Franciaországban, amely perforált öntöttvasból épült, magassága eléri a 151 métert; vagy a bécsi Stephansdom, valamint az úgynevezett Utánozhatatlan Túra, a brüsszeli városháza, vagy a lendület és az egyensúly remekművei, a gótikus építészet remeke a Martinskirche Landshutban, a 130,6 méteres, a világ legmagasabb téglatornyával, vagy a tizenkilencedik századi neo-gótikus épület a Westminster-palota harangtornya a Big Ben, Londonban.
A Giralda, a sevillai katedrális harangtornya, egykor minaret volt. A dél-tiroli Reschen-tó híres különlegessége egy tizennegyedik századi, vízbe merült harangtorony.
A pohárharangok harangjáték alatt, a magentai Szent Márton-bazilikában
A Milánói főegyházmegye meg a szomszédos területek tornyai, amelyekre Milánónak volt történelmi hatása, olyan lengőszerkezettel rendelkeznek, amely lehetővé teszi a harangok mindkét irányban közel 180°-nyi kitérését, majd rögzítését ebben a helyzetben. Egy-egy kilengés alatt a harang egyetlen kondulást produkál. A fejre állított helyzetű harangot hívják pohárharangnak. Hagyományosan ünnepélyes koncertek alkalmával szólaltatják meg, kezelésük a harangozóktól különleges ügyességet követel.[2]
A veronai harangrendszer is képes harangjátékra a pohárharangokkal, de megállás és a 360°-os elforgatás lehetősége nélkül, csak egyetlen harangütésre alkalmas.
Egyes önkormányzatok Olaszországban tiltják a harangok éjszakai megszólaltatását. A szabályokat nemzeti szinten kell alkalmazni, a köznyugalom zavarásának tilalma (büntető törvénykönyv, 659. szakasz) figyelembe vételével, azon korlátokkal, amelyeket a jogszabályok a zajszennyezésre megállapítanak, bár meg kell jegyezni, hogy nem helyes ezen esetben zajszennyezésről beszélni. Sokfelé már úgy határoztak, hogy a harangozás a tájhoz alapvetően hozzá tartozik, ezért használatát a helyi hagyományok részeként elfogadhatónak tartják, és nem korlátozzák.
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Campanile című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
