A Cook-szoros egyik szigetén (North Brother Island) egy másik hidasgyíkfaj, Brother-szigeti hidasgyík(Sphenodon guntheri) él. Egy harmadik faj, a Sphenodon diversum csak kövületekből ismert. Mindössze ez a két élő hidasgyíkfaj képviseli a hüllők négy rendje közül az egyiket a mai élővilágban.
Elterjedése
Új-Zéland északi partjainál, valamint a Cook-szoros szigetein honos. Jelenleg 32 apró védett szigeten élnek. Wellingtonban 2005-ben létesítették a 250 hektáros Karori-rezervátumot az őshonos madarak, rovarok és egyéb állatok védelmezésére és tenyésztésére.
2016 januárjában a Chester Zoo bejelentette, hogy őshazáján, Új-Zélandon kívül először sikerült fogságban szaporítani a tuatarát.[1]
Megjelenése
Az idős hímek teste a 75 cm hosszúságot is elérheti, de átlagos testhossza nem haladja meg a fél métert. Pikkelyekből álló taraj van a háti oldalon. Szabadon álló hasi bordái is vannak, amelyek nem érintkeznek a gerincoszloppal. Ez a dinoszauruszokra jellemző sajátosság. Megfigyelések szerint 35 év körül élnek a vadonban, de sokkal tovább, akár több mint 100 évet is fogságban.
Érdekessége a „fejtetői szem” (a tobozszem), amely a feje tetején helyezkedik el, félúton a két igazi szem között.
Amikor a fiatal tuatara kikel, furcsa „csőrt” visel az orra hegyén (ezzel vágja fel a pergamenszerű tojáshéjat), és a feje búbján világosan látható a tobozszem. Fedetlen folt ez, amit virágszirmokhoz hasonlóan pikkelyek vesznek körül sugarasan. A pikkelyek fokozatosan benövik ezt a szemet, és mire az állat felnő, a folt már nem látható. Sok kísérlettel próbálták megállapítani, hogy használja-e valamire a tuatara ezt a szemet (különféle hullámhosszúságú elektromágneses sugarakat bocsátottak rá, köztük hősugárzást is), de a „szem” funkciója azóta is rejtély a kutatók számára.[2]
Rendszertani helye
A ma élő pikkelyes hüllőkkladogramja[3] 1. Hidasgyíkok 2. Gyíkok 3. Kígyók 4. Krokodilok 5. Madarak Jól látható, hogy a "gyíkok" polifiletikus csoport. Az ágak hossza az ábrán nem arányos a elágazások idejével, csak azok sorrendjét szemlélteti.
Életmódja
A felnőtt állat szárazföldi és éjjeli életmódot folytat, bár gyakran sütkérezik a napon, hogy felmelegítse a testét. A fiatal egyedek a fák és kövek alatt bújnak meg és nappal aktívak valószínűleg azért, mivel a felnőtt fajtársaik hajlamosak a kannibalizmusra. A hidasgyík más hüllőkhöz képest jóval hidegebb hőmérsékletet is képes elviselni, ugyanakkor téli álmot alszik.[4] Aktív marad még 5 °C-os hőmérsékleten is,[5] addig a 28 °C feletti hőmérséklet már végzetes a számára. A tuatara optimális testhőmérsékete 16-21 °C, ami a legalacsonyabb az összes ismert hüllő közül.[6] Testhőmérséklete más hüllőfajokéhoz képest alacsonyabb, egy nap során átlag 5,2–11,2 °C, míg általában a hüllők napi testhője 20 °C körül mozog.[7] Alacsonyabb testhője révén lassú az anyagcseréje.
Fészkelési időszakban a különböző viharmadárfélék egy szigeten osztoznak a tuatarával. A hüllők a madarak által vájt odúban találnak menedékre vagy pedig maguknak ásnak egy saját „lakosztályt”. A tengeri madarak ürüléke segít fenntartani a gerinctelen állatok populációit, amelyek a hidasgyík táplálékának jelentős részét teszik ki; ezek lehetnek bogarak, tücskök és pókok. Ugyanakkor ehet még békát, gyíkot, madártojást és -fiókákat.[8] Teljes sötétségben semmilyen táplálkozási kísérletet nem figyeltek meg.[9] A tengeri madarak tojásai és fiókái, mint szezonális táplálékforrások, jótékony zsírsavakat biztosítanak a hidasgyík számára.[10] Mind a hím, mind a nőstény territoriális, a betolakodóval szemben fenyegetően viselkednek, sőt meg is haraphatják. A harapása súlyos sérülést okozhat.[11] A hidasgyík harap, ha megközelítik és a lehetséges támadót nem engedi el egykönnyen.[12]
↑Sphenodon punctatus. Animal Diversity Web. University of Michigan Museum of Zoology, 1999. (Hozzáférés: 2006. április 22.)
↑ (1998) „Metabolism of tuatara, Sphenodon punctatus”. Comparative Biochemistry and Physiology A119 (2), 519–522. o. DOI:10.1016/S1095-6433(97)00459-5.
↑ (2019) „Tuatara and a new morphometric dataset for Rhynchocephalia: Comments on Herrera-Flores et al.”. Palaeontology62 (2), 321–334. o. DOI:10.1111/pala.12402.
↑ (1988. január 3.) „Behaviour of young tuatara (Sphenodon punctatus) in total darkness”. Tuatara30, 36–38. o.
↑Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) encyclo nevű lábjegyzeteknek
Ez a szócikk részben vagy egészben a Tuatara című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.jpg)
