Pippo, ahogyan barátai, kollégái és rajongói mindig is hívták, fiatalkorát Milánóban töltötte, ahová szülei a jobb megélhetés végett költöztek, Szicíliából. Apja búcsút mondott a csendőrségnek, és szerény cipészi állást talált, anyja pedig varrónő volt. A jezsuitákszemináriumában nevelkedett, eközben egyre gyakrabban gondolt arra, hogy szerzetespap legyen. Később, amikor barátja, a zenekedvelő Danilo Fois elvitte őt a Teatro alla Scala karzatára, egyre inkább az éneklést látta jövője hivatásának. Különböző mestereknél apránként haladt előre a tanulásban, többek közt Luigi Montesanto baritonnál. Taníttatása költségeit Fois és barátai állták. 1938-ban énekversenyt nyert Firenze városában.
A második világháború kirobbanásakor besorozták a hadseregbe, magatartása miatt ismétlődően karcerbe került. Egy katonaorvos szerint énekesként hasznosabb lenne hazája számára, mint katonaként. Így a tőle kapott lábadozási menlevéllel megmenekült az alakulatával együtt, az orosz fronton való megsemmisülésétől, ahová éppen indulnia kellett volna. Énekesi pályáját Nino Florio álnéven, a könnyűzene világában kezdte, s a bombázások ellenére, saját bevallása szerint az volt élete legszebb időszaka.[1] A háború utolsó időszakában Svájcba menekült, ahol bemutatkozhatott a lausanne-i rádióban, operabetétek és dalok előadásával (néhányukról EMI-felvétel fenn is maradt).
A háború után Milánóba visszatérve folytatta énektanulását. Néhány kisebb szerep után, hivatalosan 1946. április 20-án, Reggio Emiliában, a Manon Des Grieux szerepében debütált. Hamarosan teljes lendülettel a megye és a régió fontosabb színházaiban, mint Genova(Rigoletto), Bologna(Az alvajáró), Velence(Gyöngyhalászok) lépett fel. Még abban az évben, beindult nemzetközi karrierje is Barcelona operaházában, szintén a Manonnal. Ugyanebben az előadásban 1947. március 15-én mutatkozott be a Scalában. 1948. február 25-én, a Rigoletto mantuai hercegeként, a New York-i Metropolitan Opera színpadán, amivel azután 1952-ig állandóan jelen volt. 1951-ben a TraviataSão Pauló-i előadásán Tullio Serafin vezényelt, és ekkor kezdődött művészi együttműködése Maria Callasszal.[2]
A vezető színpadokon, operatörténeti jelentőségű előadások maradtak fenn, a Scala néhány bemutatója, mint pl. a Lammermoori Lucia, 1954-ben, Callasszal, Herbert von Karajan vezényletével, a Carmen, Giulietta Simionatóval és ismét csak Karajannal a pódiumon. Majd ismét a Traviata, megint Callasszal, Luchino Visconti történelmi Tosca-rendezésében:
„A(z 1955-ös) év közepén botrányos Traviata előadásra kerül sor Callasszal. A Visconti rendezte előadáson ugyan mindketten remekelnek, Di Stefano azonban nem hajlandó többször fellépni, mivel úgy érzi, Callas egyedül akarja learatni a dicsőséget: túl sokszor megy ki a tapsviharban a függöny elé egyedül. (Kettejük kapcsolatát a látványos összeveszések és a nagy egymásra találások váltakozása jellemzi; a színpadon azonban mindig tökéletes az összhang.)”
Majd 1958-ban, többéves távollét után visszatért a Scalába, ezúttal Renata Tebaldival.
Az 1960-as évek közepétől kezdődött operai szerepléseinek ritkulása; a pódium- és koncertfellépések, valamint a tanítás között osztotta meg ideje egyre nagyobb részét. Szemináriumokat és mesterkurzusokat vezetett, miközben nagy operettsikerei voltak Németországban, ahol eredeti nyelven énekelt. 1973-ban még egyszer részt vett Maria Callasszal utolsó világturnéján, amely kivételes közönségsikerrel járt, ám aztán hirtelen véget is ért. 1975-ben Spoletóban mesterkurzust tartott a Nemzeti Dalversenyen, az Adriano Belli nevű kísérleti operaházban, a Bohémélet egyik áriájából. Az 1980-as években már nem jelent meg színpadon. Utoljára, kivételesen mégis megtette egy 1992-es, Caracalla termáiban rendezett operaelőadáson, Altoum császárként a Turandotban.
Di Stefano egyike volt a háború utáni időszak legnépszerűbb operaénekeseinek. Neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik a művészi együttműködésben Maria Callaséval, akivel együtt érte el néhány, legfontosabb sikerét és közös lemezeik számtalan kiadásban zenetörténeti jelentőségűvé váltak. Figyelemre méltó a diszkográfiája, mind a stúdióban, mind élőben, Arturo Toscanini, Victor de Sabata, Tullio Serafin, Antonino Votto, Gianandrea Gavazzeni és Herbert von Karajan dirigálásával.
Magánélete
1949 New Yorkban feleségül vette Maria Girolami konzervatóriumi diáklányt, aki három gyermekkel ajándékozta meg Maria Callas halála után, akihez Di Stefano érzelmileg is nagyon kötődött, férjét rögtön elhagyta. Harminc évig tartott első házassága után, 1977-ben kezdődött új érzelmi kapcsolata Monika Curth, hamburgi származású operettszopránnal, akit 1993-ban feleségül is vett.
Halála
Utolsó nyilvános megjelenése a nyilvánosság előtt 2004. október 24-én, Oderzóban esett meg, amikor életműdíját vette át, a közönség soha nem múló szeretetének tanúbizonyságát.[3] 2004. december 3-án súlyosan megsebesült, miközben kutyáját védelmezte, a diani (Kenya) házába történt betöréses rabláskor, amikor is a rablók husánggal összeverték és vérbe fagyva, öntudatlan állapotban hagyták a földön. Mombasa kórházában, sebesülései súlyosabbaknak bizonyultak, mint az elsőre látszott, legalább három műtéten esett át, s végül december 7-én kómába esett. December 23-án, hosszú hazaút után, egy milánói kórházba szállították. Haláláig ápolásra szorult Santa Maria Hoè-i házában, Lecco közelében, ahol 2008. március 3-án elhunyt.[4]
Hangja és énekstílusa
Birtokában volt egy lágy, összetéveszthetetlen, meleg és gazdag hangnak, amelynek terjedelme az első időkben igen jelentős volt, nagyra értékelték hangi adottságain túl a világos artikuláció, a szenvedélyes szövegmondás, a lebilincselő kifejezésmód, a pianissimók és árnyalatok különleges könnyedsége; mindazon elemek miatt, amelyek lehetővé tették azt a széles repertoárt, rendkívüli sokoldalúságot, amellyel csak néhány más tenor büszkélkedhet, de amely azonban megrövidíti a kitartott hangokat. Messze precíz és kitartott, viszont egyesek szerint kissé hideg, akárcsak Jussi Bjorlingé vagy Alfredo Krausé, mint a Mario Del Monaco-féle túláradó hang, vagy Carlo Bergonzi stílusbeli szigorúsága, éneklése ösztönösen nagyvonalú és kommunikatív, nem szakít tévedhetetlen muzikalitása a lírai tenorok, az olasz-francia posztromantikusok hagyományaival, különösen pályája első, emlékezetes interpretációiban (Rigoletto, Traviata, Bohémélet, Gyöngyhalászok, Manon, Faust), és a rákövetkező évek kifejező és drámai repertoárja (Tosca, A végzet hatalma, Turandot, Carmen, majd a Bajazzók és az Andrea Chénier).
Érdekesség
Luciano Pavarotti nagy csodálója volt és egyszer azt mesélte: „Bálványom Giuseppe Di Stefano volt; jobban szerettem, mint Beniamino Giglit és ez egyenesen vezetett életem egyetlen pofonjához apámtól, aki soha nem szűnt meg Giglit preferálni.”
Canzoni Napoletane, O Sole mio/Funiculì Funiculà/ Torna a Surriento ed altre famose canzoni napoletane, Pavarotti/Di Stefano/Carreras, Decca
Di Stefano, Arie italiane e siciliane - Olivieri/Pattacini/National PO, Decca
Di Stefano, The Decca Recordings (Le registrazioni per Decca) Novantesimo anniversario, 1958, Decca
Elismerése
Medaglia d'oro ai benemeriti della cultura e dell'arte, Róma, 2001. február 21.
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Giuseppe Di Stefano című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
