PROFILPELAJAR.COM

	Lutheranizmus; [vagy evangélikus kereszténység];
	kereszténység → protestantizmus
	Luther-rózsa, az evangélikusok jelképe
Kialakult	16. század
Alapító	Luther Márton; Nézetük alapján a valódi alapító Jézus Krisztus, Luther csak megreformálta a kereszténységet
Központi alak	Jézus
Szent iratok	Biblia
Államvallás	ma sehol sem
Korábban	Észak-német államok (Szászország, Brandenburg, Poroszország stb.), Német Császárság, Dán Királyság, Norvég Királyság, Svéd Királyság
Fő vallás	Dánia, Norvégia, Svédország
Követők száma	73-74 millió fő
Teológusok	Luther Márton (†1546); Philipp Melanchthon (†1560); Justus Jonas (†1555); Mikael Agricola (†1557); Paul Tillich (†1965)

Nem tévesztendő össze a következővel: Evangéliumi keresztyénség (evangelikalizmus).

Az evangélikus kereszténység; más nevein lutheranizmus vagy evangélikus vallás egy keresztény felekezet; a protestantizmus egyik fő ága. A Luther Márton által indított reformáció során jött létre Németországban a 16. században. Követői az evangélikusok vagy lutheránusok, akik szervezetileg a különböző önálló evangélikus egyházak tagjai. Ezeket az egyházakat együttesen „az evangélikus egyház” vagy „az ágostai hitvallású evangélikus egyház” névvel szokás jelölni. (Az evangélikusok forrásmunkákban, népszámlálási kimutatásokban alkalmazott rövidítései: ev., ág. ev.).

A legtöbb magyar evangélikus a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházhoz tartozik. Az evangélikus egyházakat tömörítő szervezet a Lutheránus Világszövetség.

Neve

Az evangélikus nevet a közösség Luther Márton mozgalmának reformációi célzatából: a Krisztus evangéliumának újra érvényesítéséért folyó küzdelemből kapta; de lutheránusnak vagy lutheri egyháznak is mondják.^[2]

A magyar evangélikus teológiai szakirodalomban nem elterjedt a „lutheranizmus” kifejezés, ez inkább anglicizmusnak tekinthető. Ha a felekezetről általában beszélnek többnyire úgy fogalmaznak, hogy „az evangélikus egyház tanítása szerint, hagyományai szerint”, stb.

Az „evangélikus vallás” a közhasználatban elterjedt kifejezés, de kissé pontatlan, mivel nem külön vallásról van szó, hanem csak a keresztény valláson belül a protestantizmushoz tartozó felekezetről, irányzatról.

Története

A reformáció kezdete 1517. október 31-ére tehető, amikor Luther Márton kifüggesztette a híres 95 tételét a wittenbergi vár templomának kapujára, amelyben az akkori katolikus egyház tanításának és gyakorlatának hibáira hívta fel a figyelmet.

1517 és 1520 között Luther a katolikus egyház elleni kritikáit röpiratokban, a szószéken, valamint könyveiben terjesztette. Eszméit több teológus támogatta, így sok követőre talált a társadalom minden rétegéből. A parasztok népi hősnek tekintették, a lovagok felesküdtek a védelmére. A földbirtokosok azért támogatták, mert nagyobb függetlenséget szerettek volna elérni a pápa politikájától a saját földjükön. Luthernek sikerült több nagyhatalmú ellenséget is szerezni a római pápa vagy V. Károly német-római császár és támogatói személyében.

Luther célja nem az egyházszakadás volt, hanem a katolikus egyház megreformálása. Az események azonban mégis az egyházszakadáshoz vezettek. A lutheri reformáció gyorsan elterjedt Európában.

Bővebben: Luther Márton és Reformáció

Luther 1546-ban bekövetkezett halála olyan űrt hagyott maga után, amelyet Philipp Melanchthon nem tudott betölteni. Egyházpolitikai álláspontja ellentmondásos volt. A schmalkaldeni háborúban katonailag vereséget szenvedett protestánsokra 1547 óta nagy politikai nyomás nehezedett. Sokan hitték, hogy a világ végső időket éli és a pápai egyházat a gonosz erőjének tekintették. Elkezdődött egy átalakulási folyamat; a lutheranizmus evangélikus ortodoxiává (wd) vált. Ez 1580-ban a Konkordia könyvének (evangélikus hitvallás) kiadásával kezdődött és a felvilágosodás korában, kb. 1730-ban ért véget.

Mint jámbor vallási mozgalom a 17. században a pietizmus jelentkezett. Kiemelkedő képviselőjének Philipp Jacob Spenert (1635–1705) tartják. A 18. század eleje óta olyan teológusok, mint J. F. Buddeus (1667-1729) és S. J. Baumgarten (1706-1757) megpróbálták integrálni a pietizmus és a felvilágosodás eszméit a lutheránus teológiába. (Példa erre az integrációs törekvésre a tübingeni J. W. Jäger által 1702-ben írt Compendium theologiae positivae, amely az evangélikus tanításokat elmélkedésekkel ötvözte.)

Magyarország

Az 1520-as évektől a magyar korona földjein is elterjedt a lutheranizmus. Főleg a német nyelvterületeken, így az erdélyi szászok körében, a Pentapolitana szabad királyi városaiban, a szepesi hegyi városokban és a kárpáti németek más településein, de a Királysághoz tartozó Burgenlandban is.

A magyar országgyűlés 1523-ban és 1525-ben „lutheranus omnes comburantur” határozatot hozott. 1523-ban az 54. cikk kimondta: Minden evangélikus és védője nyilvános eretnek, és vagyonvesztéssel kell büntetni. 1525-ben pedig megszigorították: minden evangélikust meg kell égetni.^[3]

E törvények következményeként ismerünk áldozatokat is, például Libetbányán, valamint egy ferences szerzetest, aki Luther szellemében prédikált Pozsonyban.^[3]

Az 1526-os mohácsi csata után Magyarország gyakorlatilag három részre szakadt. A törökök által megszállt területen a hódítók kevés figyelmet fordítottak a nép hitére, kevesen tértek át az iszlámra, a keresztény papság pedig meglehetősen szabadon gyakorolhatta vallását.^[3] A magyar nemesség áttérése központi jelentőségű volt a reformáció számára, mert iskolákat építettek, támogatták és védték a reformáció prédikátorait. Abban az időben, amikor egyik királynak sem volt valódi hatalma, ezen urak kegyei döntő fontosságúak voltak.^[3]

Wittenbergben tanult magyar teológusok, mint pl. Dévai Mátyás, Sylvester János, Sztárai Mihály és Huszár Gál terjesztették a reformáció tanításait.

Az Erdélyi Fejedelemségben kiterjedt vallásszabadság volt (még az 1568-as tordai ediktum után is), és az Oszmán Birodalom irányítása alatt álló Közép-Magyarországon is népszerűvé váltak a protestantizmus reformjai. Itt azonban a gyülekezetek jelentős része az 1560-as években áttért a kálvini hitre, akik az 1567-es debreceni zsinat után megalakították a magyarországi református egyházat.

A Habsburgok aztán minden eszközzel támogatták az ellenreformációt és anyagi kiváltságban részesítették a katolikus egyházat.^[4] A jezsuiták és más szerzetesrendek tagjai járták az országot és arra törekedtek hogy a földesurakat újra katolikusokká tegyék és ezzel szabad kezet kapjanak a jobbágyfalvakban is.^[5] A tömeges újrakatolizálás után a protestánsok száma jelentősen csökkent.

Az 1681-es soproni országgyűlésen korlátozott mértékben engedélyezték a protestáns vallásgyakorlást (megyénként két artikuláris helyen, de azokon kívül sehol). Az ellenreformáció erőszakossága Mária Terézia uralkodása (1740-1780) idején érte el a a csúcspontját: ekkor már csak “titkos protestantizmus” létezett.^[6]

A 18. század végén II. József király türelmi rendelete aztán a katolikus valláson kívül szabad vallásgyakorlást biztosított más bizonyos felekezeteknek is, így az evangélikus egyháznak is. A rendelet engedélyezte, hogy az ágostai és a helvét hitvallásúak ott, ahol száz család van, és anyagilag megtehetik, imaházat (oratóriumot), iskolát, lelkészi és tanítói lakást építhessenek.^[7] A rendelet alapján épült imaházak legtöbbjéhez később tornyot is emeltek.

II. Lipót király 1791-es vallásügyi törvénye megerősítette a türelmi rendeletet és az ország minden rendű és rangú lakosának biztosította a szabad és nyilvános vallásgyakorlatot. Visszaállította az evangélikus és református egyház teljes önkormányzatát, megszüntette a a római katolikus püspöki és esperesi joghatóságot a protestáns lelkészek felett; biztosította iskolaalapítási jogukat és kimondta, hogy a protestánsok közhivatalt is viselhetnek.^[7]

Hitelvei

Az evangélikus egyházak tanításának a legfőbb és feltétlen forrása és mértéke a Szentírás. De másodlagos tekintélynek számítanak a hitvallási iratok is. Közülük a legelfogadottabb óegyházi hitvallások (az apostoli hitvallás, a nikaia–konstantinápolyi hitvallás és az athanaszioszi hitvallás) és a reformáció korának evangélikus hitvallási iratai (a legelterjedtebb az Ágostai hitvallás és Luther Márton kis kátéja, de a legelfogadottabb gyűjtemény az 1580-ban összeállított ún. Konkordia Könyv.)

Az evangélikus felfogás legjellegzetesebb sajátossága a kegyelemről szóló tanítás. A legtöbb keresztény felekezethez hasonlóan vallják, hogy Isten Jézus Krisztus kereszthalála miatt kegyelmes az emberekhez. Ugyanakkor a megváltásban ennek a kegyelemnek talán mindenki másnál inkább kizárólagos szerepet tulajdonítanak. Az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Az ember ezért semmit nem tehet, de felismerheti, ragaszkodhat hozzá – ez a hit – és ebből a felismerésből fakad aztán az erkölcsi cselekvés. Sőt, Luther számára maga a hit, amivel megragadjuk ezt a kegyelmet, az is Isten ajándéka, nem az ember „hozza létre” magában.

Evangélikusok a világban

2020 táján világszerte mintegy 73-74 millió evangélikus él.^[8]

Kontinensenként:

Kontinens	Evangélikus^[8]
Európa	33 733 300
Afrika	24 135 470
Ázsia	11 376 400
Észak-Amerika	3 672 860
Dél-Amerika & a Karib-térség	768 600
Összesen:	kb. 73,7 millió

Országonként, a legnagyobb létszámmal:

Ország	Evangélikusok^[8]
Németország	11,440,694
Etiópia	7,886,595
Tanzánia	6,531,336
Svédország	6,116,480
Indonézia	5,552,491
Dánia	4,361,518
India	4,081,787
Madagaszkár	4,000,000
Finnország	3,950,000
Norvégia	3,762,500
USA	3,563,842
Nigéria	2,321,000
Hollandia	1,849,202
Pápua Új-Guinea	1,349,869
Namíbia	1,238,695

Európában a felsorolt államokon kívül a következő országokban élnek még legalább százezres lélekszámú evangélikus közösségek (az egyháztagok létszáma szerint csökkenő sorrendben): Szlovákia, Ausztria, Franciaország, Lettország, Izland, Magyarország, Nagy-Britannia, Észtország, Csehország.^[9]