Erdei csörgőkígyó

Erdei csörgőkígyó
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Hüllők (Reptilia)
Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata)
Alrend: Kígyók (Serpentes)
Család: Viperafélék (Viperidae)
Nem: Crotalus
Tudományos név
Crotalus horridus
Linnaeus, 1758
Elterjedés
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Erdei csörgőkígyó témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Erdei csörgőkígyó témájú médiaállományokat és Erdei csörgőkígyó témájú kategóriát.

Az erdei csörgőkígyó (Crotalus horridus) a viperafélék családjába tartozó mérgeskígyófaj. Az Egyesült Államok keleti és déli részén honos, és a Crotalus viridis mellett a legészakibb elterjedésű csörgőkígyófaj.[1][2]

Megjelenése

Avarban rejtőző csörgőkígyó

A kifejlett erdei csörgőkígyók mérete 90–150 cm között mozog; leggyakrabban 100–115 cm-esek, súlyuk pedig 0,5-1,5 kg közötti.[3][4][5][6] Az eddig talált legnagyobb példány 189 cm volt.

Háti pikkelyei közepén keskeny hosszanti kiemelkedés húzódik végig. A pikkelyek a törzsön 21-26 sorba rendeződnek (jellemzően 25 sorba elterjedésének déli részén, 23-ba pedig az északin). A hímek 158-177, a nőstények pedig 163–183 hasi pikkellyel rendelkeznek. A hímeknek 20–30, a nőstényeknek 15-26 farok alatti pikkelyük van. Az orrpikkely magassága valamivel nagyobb mint a szélessége. A szemet 5-7 pikkely veszi körbe.

Testük alapszíne sárgásbarna vagy szürke, amin feltűnő sötétbarna vagy fekete keresztcsíkozás figyelhető meg. A keresztsávok egyenesek, M vagy V-alakúak is lehetnek, szélük szabálytalan, cikcakkos. Sok példány gerincén keskeny rozsdavörös csík húzódik végig. Hasi oldala egyenletesen vagy feketével pettyezett sárgás színű.[7] Gyakori közöttük a melanizmus, egyes példányok egészen sötétek, sőt szinte egyöntetűen feketék.[8]

Elterjedése

Az Egyesült Államok keleti és déli államaiban honos, elterjedésének északi határa Minnesota és New Hampshire, délen pedig Kelet-Texasig és Észak-Floridáig terjeszkedik.[9] Korábban Kanada Ontario és Quebec tartományainak déli részén is előfordult, de 2001 óta a kanadai hatóságok hivatalosan is kipusztultnak nyilvánították.[10]

Életmódja

Az erdei csörgőkígyó elsősorban domb- és hegyvidékek lomberdeiben fordul elő. A vemhes nőstényekkel nyaranta a déli fekvésű, nyílt lejtők gyorsan felmelegedő szikláin lehet találkozni, míg a hímek és nem vemhes nőstények inkább a hűvösebb, zárt lombkoronájú, erdős részeken fordulnak elő.[11] A csörgőkígyók földalatti odúkban, sziklahasadékokban telelnek át; sok esetben rezesfejű mokaszinkígyókkal és fekete patkánysiklókkal közösen.[8]

Elsősorban kisemlősökkel táplálkoznak, de kisebb madarak, békák, gyíkok, kígyók (főleg siklók, bár képesek más csörgőkígyók megölésére) is szerepelhetnek az étlapjukon. Egyik vadásztaktikájuk, hogy kidőlt fatörzsek tetején rejtőzve várják, hogy a talajon futkározó zsákmány közel érjen és akkor megmarják.[12] Egy felmérés szerint az erdei csörgőkígyók zsákmányállatai közé a következő nemek tartoztak: amerikaiegér (Peromyscus, 33,3%), pocok (Microtus, 10,9%), csíkosmókus (Tamias, 10,6%), vattafarkú nyúl (Sylvilagus, 10,4%), gyapotegér (Sigmodon, 5,3%) és mókus (Sciurus, 4,2%). A fiatal kígyók jellemzően kisebb állatokra (pl. cickány) vadásznak és csak a felnőttek képesek egy nyúl elejtésére. A madarak közül főleg a földön fészkelő fajok (pl. fürjek) vannak veszélyben, de meglepően sok énekesmadár is a kígyók áldozatául esik.[13]

Mérge

Fekete színváltozata

Az erdei csörgőkígyó nagy mérete, hosszú méregfogai és nagy mennyiségű mérge miatt Észak-Amerika egyik legveszélyesebb mérgeskígyója. Az emberre is veszélyes marások számát csökkenti, hogy kevéssé agresszív[14] és hogy az év nagy részét teleléssel tölti. Ha megzavarják előbb farka végén található csörgőit rázza és figyelmeztetően néhányszor támadója felé sújt és csak azután mar.[15]

A fajon belül jelentős eltérések lehetnek a méreg összetételében (ami egyébként a többi csörgőkígyófajra is jellemző). Négy nagyobb csoportot azonosítottak: az A típus főleg neurotoxinokat (foszfolipáz A2 enzimet és izombénulást okozó miotoxint) tartalmaz és a kígyó elterjedési területének déli részén jellemző. A mérgezés egyik fő tünete az egész testre kiterjedő izomrángások.[16] A B típusban véralvadásgátló és fehérjebontó anyagok vannak és főleg északon és kisebb mértékben délkeleten található meg. Az A + B típus az előző kettő találkozásánál, Délnyugat-Arkansasban és Észak-Louisianában fordul elő. A C típusú méregből hiányoznak a fenti összetevők és viszonylag veszélytelen.[14]

Kulturális vonatkozások

A Gadsden-zászló

Az erdei csörgőkígyó félelmetes hírneve miatt az amerikai függetlenségi háború idején a felkelők egyik szimbóluma volt. 1755-ben Benjamin Franklin az Egyesült Államok címerállatának javasolta. Megjelent a Gadsden-zászlón és az 1778-ban Georgia államban kiadott húszdolláros bankjegyen is.

Az erdei csörgőkígyó 2008 óta Nyugat-Virginia állami hüllőfaja.[17]

Természetvédelmi helyzete

A faj a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján széles elterjedtsége, nagy és stabil populációi miatt "nem fenyegetett" státusszal szerepel. New Jersey, Vermont, Massachusetts, Virginia, New Hampshire, Indiana és Ohio államokban védett; New York, Connecticut, Illinois, Minnesota és Texas államokban pedig veszélyeztetett státuszú. Maine-ből és Rhode Islandból kipusztult, New Hampshire-ben pedig csak egy populációja maradt és a kihalás szélén áll. Az Appalache-hegységben a védettség ellenére folyamatosan csökken a számuk.[18]

Jegyzetek

  1. ↑ Conant R. 1975. A Field Guide to Reptiles and Amphibians of Eastern and Central North America. Second Edition. Houghton Mifflin Company. Boston. ISBN 0-395-19979-4. (Crotalus horridus, pp. 233–235 + Plate 35 + Map 178.)
  2. ↑ Brown, W. S. (1991). Female reproductive ecology in a northern population of the timber rattlesnake, Crotalus horridus. Herpetologica, 101-115.
  3. ↑ Timber Rattlesnake (Crotalus horridus). Tpwd.state.tx.us. Retrieved on 2013-01-05.
  4. ↑ Fitch, H. S., Pisani, G. R., & Greene, H. W. (2004). A FIELD STUDY OF THE TIMBER RATTLESNAKE lN LEAVENWORTH COUNTY, KANSAS. Journal of Kansas Herpetology Number, 1, 18.
  5. ↑ Brown, W. S., Kéry, M., & Hines, J. E. (2007). Survival of timber rattlesnakes (Crotalus horridus) estimated by capture-recapture models in relation to age, sex, color morph, time, and birthplace. Copeia, 2007(3), 656-671.
  6. ↑ Clark, R. W. (2006). Fixed videography to study predation behavior of an ambush foraging snake, Crotalus horridus. Copeia, 2006(2), 181-187.
  7. ↑ Boulenger, G.A. 1896. Catalogue of the Snakes in the British Museum (Natural History), Volume III., Containing the...Viperidæ. Trustees of the British Museum (Natural History). (Taylor and Francis, Printers.) London. xiv + 727 pp. + Plates I.- XXV. (Crotalus horridus, pp. 578–580.)
  8. ↑ a b Schmidt, K.P., and D.D. Davis. 1941. Field Book of Snakes of the United States and Canada. G.P. Putnam's Sons. New York. 365 pp. (Crotalus horridus horridus, pp. 301-302 + Plate 33; Crotalus horridus atricaudatus, p. 302.)
  9. ↑ Conant, Roger & Collins, Joseph T. (1998). Reptiles and Amphibians of Eastern/Central North America. New York: Houghton Mifflin. ISBN 0-395-90452-8
  10. ↑ Crotalus horridus Archiválva 2016. április 1-i dátummal a Wayback Machine-ben at Species at Risk Public Registry Archiválva 2016. december 24-i dátummal a Wayback Machine-ben. Accessed 23 June 2008.
  11. ↑ Timber Rattlesnake Fact Sheet at NY State Dept. of Environmental Conservation. Accessed 8 February 2007.
  12. ↑ Platt, S. G., Hawkes, A. W., & Rainwater, T. R. (2001). Diet of the canebrake rattlesnake (Crotalus horridus atricaudatus): An additional record and review. Texas Journal of Science, 53(2), 115-120.
  13. ↑ Clark, R. W. (2002). Diet of the timber rattlesnake, Crotalus horridus. Journal of Herpetology, 36(3), 494-499.
  14. ↑ a b Norris R. 2004. Venom Poisoning in North American Reptiles. In Campbell JA, Lamar WW. 2004. The Venomous Reptiles of the Western Hemisphere. Comstock Publishing Associates. Ithaca and London. 870 pp. 1500 plates. ISBN 0-8014-4141-2.
  15. ↑ U.S. Navy. 1991. Poisonous Snakes of the World. US Govt. New York: Dover Publications Inc. 203 pp. ISBN 0-486-26629-X.
  16. ↑ Snake Venoms and the Neuromuscular Junction: Spontaneous Activity. Medscape.com, 2004. augusztus 16. (Hozzáférés: 2014. július 29.)
  17. ↑ Senate concurrent resolution 28 (bill status 2008 regular session). West Virginia Legislature. (Hozzáférés: 2011. február 22.)
  18. ↑ Timber Rattlesnake. Orianne Society. [2015. október 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 6.)

Források

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Crotalus horridus című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.