Carl von Linné
Johan Henrik Scheffel festménye (1739)
Életrajzi adatok
Született	1707. május 23.  Svédország, Råshult
Elhunyt	1778. január 10. (70 évesen)  Svédország, Hammarby
Sírhely	Uppsalai dóm
Ismeretes mint	geológus professzor botanikus orvos önéletrajzíró biológus gombabiológus pteridológus briológus zoológus entomológus ornitológus természettudós arachnológus mineralógus
Nemzetiség	svéd
Házastárs	Sara Elisabeth Moræa
Szülei	Christina Brodersonia Nils Ingemarsson Linnaeus
Gyermekek	ifj. Carl von Linné Elisabeth Christina von Linné Lovisa von Linné Sara Christina von Linné
Iskolái	Harderwijki egyetem Lundi Egyetem Uppsalai Egyetem
Pályafutása
Szakterület	botanika, természettudomány
Tudományos fokozat	orvosdoktor
Szakmai kitüntetések
Knight of the Order of the Polar Star (1753)
Carl von Linné aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl von Linné témájú médiaállományokat.

Carl von Linné, eredeti latinos nevén Carolus Linnaeus (Råshult, 1707. május 23. – Hammarby, 1778. január 10.) svéd természettudós, orvos és botanikus.

Megalkotta a modern tudományos rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit (a taxonokat) és kidolgozta a modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását használják a biológiában. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „L.”.^[1] Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Linnaeus”.

Apja Nils Ingemarssonként született. Ebben az időben Svédországban még ritkán használtak családnevet, többnyire megelégedtek a keresztnévvel és az apa nevéből képzett apai névvel, mint az izlandi személyneveknél mindmáig. Az akadémiai világban azonban már terjedőben volt a családnevek használata, ezért amikor a fiatal Nils Ingemarsson beiratkozott a lundi egyetemre, családnevet választott magának, mégpedig a házuk udvarán álló hatalmas hársfa svéd nevét (lind) latinosítva Linnaeus lett.

Fia, Carl így svédül Carl Nilsson (apai név) Linnaeus lett, majd ezt 1761-től, amikor Adolf Frigyes svéd király nemesi rangra emelte, Carl von Linné formában használta. Egyes korabeli publikációkban az utóbbi forma latin változata: Carolus a Linne szerepel.

Családja 1709-ben költözött át Stenbrohultbe, ahol apja lelkész volt. A gimnáziumot Växjőben végezte. Bár teológusnak szánták, ő inkább a növénytanhoz vonzódott, ezért apja az orvoslás felé irányította (abban az időben Svédországban a botanikát még az orvostudományi fakultáson oktatták, mivel nem volt önálló tudomány). A természettant a hollandiai Boerhaavénál tanult Johan Stensson Rothman orvos oktatta, aki felismerte a gyermek adottságát és érdeklődését. Megismertette vele Tournefort növényrendszertanát, majd Arisztotelész állattanát. 1727-ben a lundi egyetemen határozta el, hogy orvos és botanikus akar lenni.

1728-ban került át a híres Uppsalai Egyetemre, ahol ifjabb Olof Rudbeck tanítványa lett (később a helyettese, azután az utóda). Az orvoslás mellett foglalkozott növénytannal és néprajzzal is (különösen a lappokéval). 1730-ban nevezték ki demonstrátornak, ekkor végezte első botanikai kutatásait a növények szaporodásáról. Az ivari rendszer alapján tervezte meg az uppsalai kert katalógusát. 1732-ben az Uppsalai Tudományos Társaság megbízásából tanulmányútra ment Lappföldre, hogy ott az ásványokat, a növényeket és az állatokat vizsgálja. Innen már jó nevű természettudósként tért vissza. Tanulmányozta a bányászok tüdőbetegségeit és a szociális higiénia egyéb vonatkozásait is.

1733-ban ismerkedett meg Johan Moræus doktor lányával, akit feleségül vett. A gazdag Moræus ehhez azt kötötte ki, hogy Linnaeus az orvosi diplomáját Hollandiában szerezze meg. Az eljegyzés után, 1735-ben át is utazott Hollandiába, táskájában a Systema Naturae rövid kéziratával. Ebben vázolja a biológiai rendszerezés elveit és kategóriáit. Hollandiában gyorsan szerzett barátokat és pártfogókat; Leidenben meglátogatta Hermann Boerhaavét (akinek tanításait ő közvetítette Svédországba). 1735 közepén avatták orvosdoktorrá Harderwijkben. Tagja lett az ottani orvosi társaságnak, megismerkedett többek között Gerhard van Swietennel is. Kinyomtatta a Systema Naturae című alapművének első változatát.

Ezután három évig utazgatott Angliában és Franciaországban. 1738-ban Stockholmban telepedett le orvosként, majd a tengerészeti kórház főorvosa és udvari orvos lett. 1739-ben vette feleségül Sara Moræát. 1739-ben meghívták az éppen akkor alapított Svéd Tudományos Akadémia első elnökének.

1740-ben lett az uppsalai egyetemen az elméleti és a gyakorlati orvostan tanára, 1741-ben nevezték ki az anatómia és a gyakorlati orvostudomány professzorává. 1742-ben már a botanikát, a gyógyszertant (materia medica), a dietetikát és a szemiotikát is előadta. Ugyanekkor bízták meg az uppsalai egyetem botanikus kertjének igazgatásával. Ekkor kezdte alkalmazni a kettős nevezéktant a növények elnevezésére, majd 1758-tól az állatokéra is. 1746-ban és 1749-ben kutatóutakon vett részt, miközben életföldrajzi megfigyeléseket is rögzített. 1747-ben lett a király háziorvosa.

Foglalkozott az orvosi gyakorlat írásba foglalásával is. Élete utolsó éveit az Uppsala közelében fekvő Hammarbyben töltötte. 1774-ben és 1776-ban szélütés érte, az utóbbi maradandó bénulást hagyott vissza. Négyévi betegség után Hammarbyben érte a halál, és az uppsalai dómban helyezték végső nyugalomra.

Képe ma a svéd 100 koronás bankjegyen látható.^[2]

A lundi, majd az uppsalai egyetemen vált meggyőződésévé, hogy a virágok porzói és a bibéi lehetnek a növények osztályozásának alapjai. 1730-tól végezte első saját botanikai kutatásait. Megjelentetett egy kis írást a növények nemiségéről ("A növények házasságának előzményei" címmel), amelyben a virágok porzóját a vőlegényhez hasonlította, a termőt pedig a menyasszonyhoz.

1735-ben kiadott, Systema Naturae című munkájában enciklopédikusan próbálta kategorizálni a természeti világ dolgait. Az ásványoknak csak testük van, de nem élnek és érzékelésük sincs; a növények élnek és van testük, de nem érzékelnek; az állatoknak már érzékelésük is van, sőt, mozogni is képesek. Az embernek értelme is van, fel tudja ismerni a testeket, és meg tudja őket különböztetni a nevük alapján. Az ásványok, a növények és az állatok birodalma jól elkülöníthető egymástól, mert elhatárolható osztályokra (classis) bontható. Az egyes osztályokon belül rendek (ordo) különíthetők el, a rendekbe besorolhatók a családok (familia), a családok tagjai nemekbe vagy nemzetségekbe (genus) csoportosíthatók, és a nemeken belül élesen elhatárolódnak a legkisebb rendszertani egységek, a fajok (species). Művének ebben az első kiadásában még csak pár száz faj szerepelt – a későbbiekben egyre több és több, ahogy mind újabb ismeretekhez jutott. A fajokon belül megkülönböztethetők ugyan alfajok (subspecies), fajták és változatok (varietas), de ezek csak átmeneti, nem állandó formák. A fajok száma viszont állandó, és annyi van belőlük, amennyit a Teremtő megteremtett. Művének bevezetőjében az Ótestamentumot idézi: „Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal” (Zsolt, 104:24, Károli Gáspár fordítása).^[3] Linnének a természetről alkotott elképzelése tehát éppen ellentétes Leibnizével, mert Linné szerint a Természetben nincs folytonosság, megszakítatlanság, hanem éppen ellenkezőleg, élesen elhatárolható „típusok” vannak.

A „Systema Naturae”-vel Linné megteremtette a modern rendszertan alapkategóriáit és e kategóriák hierarchiáját. Azóta rendszerét kiegészítették néhány magasabbrendű – például a törzs (phylum), ország vagy birodalom (regnum) – és számos alkategóriával (például alcsalád, alrend, alosztály, öregrend, családcsoport stb.).

Az állatok rendszerezésénél jórészt Arisztotelész kategóriáit vette alapul, ezért például a halakat az uszonyok csontjai, a madarakat lábuk és csőrük, az emlősöket lábujjaik és fogazatuk alapján sorolta be.^[3] A felső szintű kategóriák (osztályok) egy része, mint így például halak (Pisces), kétéltűek (Amphibia), madarak (Aves), emlősök (Mammalia) természetesnek tűnt – a modern rendszertanok szerint azonban a halak polifiletikus csoportja már 12 osztály fajait fogja össze.

Úgy vélte, a növények kategóriákba osztásának kritériuma a virágokban található ivarszervek jellege, fejlettsége és szerveződése. A porzók jellege szerint 24 osztályt különböztetett meg, ezeket további rendekbe sorolta a termők állása alapján, rendszere tehát mesterséges kritériumokon alapult. 1751-ben a „Philosophia Botanica” című munkájában megkísérelt egy természetesebb rendszert kidolgozni a növényvilágra, de ezt a művét nem fejezte be.

Az élőlények rendszerezésében másik fontos teljesítménye a kettős nevezéktan (binominális nómenklatúra) bevezetése volt: Linné óta az élőlények tudományos neve két tagból áll. Ezt a gyakorlatot már majdnem 200 évvel korábban alkalmazta Gaspard Bauhin és Johann Bauhin, de akkor nem terjedt el. A tudományos név első tagja a nem vagy nemzetség (genus) neve, a második pedig a fajé (species). A nemek neveit általában latin vagy görög (eredetű) szavakból képezzük, így például a farkas tudományos neve: „Canis lupus”, ahol a „Canis” a „kutya” nem neve, a „lupus” pedig a „szürke farkas” fajneve. A kettős név egyrészt megfelel az emberi család- vagy vezeték-, illetve keresztnévnek, másrészt a logikai meghatározás elveit is kielégíti: valaminek a meghatározásához előbb meg kell keresni azt a nagyobb egységet vagy csoportot, amibe tartozik (ez a nem vagy genus), azután e csoporton belül a „differentia specifica” (megkülönböztető ismérv) segítségével el kell határolni a nagyobb egység tartozó más fajaitól. A fajok és a nem(zetség)ek azután egy hierarchia egyre nagyobb kategóriáiba csoportosíthatók.

Linné a Species Plantarum című munkájában 7300 növényfajra alkalmazta a kettős nevezéktant.

A növényeket rendszerezve tanulmányozta a hozzájuk szorosan kötődő állatokat is, így elsőként vizsgálta meg az házi méh (Apis mellifera) életét. Ezáltal 1758-ban az állatok rendszerezését a nyugati mézelő méh (Apis mellifera L. – L. mint Linné) besorolásával indíthatta meg, megalapozva ezzel az állatok és így a méhek rendszertanát is.

A „Systema Naturae” 10. kiadásában (1758) a kettős nevezéktant már 7700 növény- és 4235 állatfajra alkalmazta. Az embert Homo sapiens elnevezéssel az emlősök (Mammalia) osztályába és a főemlősök (Antropomorpha) rendjébe sorolta (a rendet idővel Primatesre nevezték át). De a Homo nembe csoportosította a csimpánzt is Homo troglodytes néven, mert testfelépítése feltűnően hasonlít az emberére (emiatt a helyi evangélikus püspök istentelenséggel vádolta). Az ember faján belül változatokat különböztetett meg, ezzel a rassz fogalmának úttörőjévé vált. Homo sapiens fajon belül négy alkategóriát különböztetett meg: az amerikait, az ázsiait, az afrikait és az európait; ezeket először az eredet helye, később a bőr színe alapján határozta meg. Minden rassznak sajátos jellemzői vannak, Linné persze úgy vélte, hogy ezek az európaiakban a legelőnyösebbek.

Korábbi felfogásával szakítva 1762-ben már azt fejtegette, hogy csak a természetes családok (familia) a Teremtés művei, a nemek és a fajok a már létezők állandó kereszteződéséből (hibridizálódásából) származnak. Érdekelték a hibridizálódás kérdései és problémái.

Élete utolsó éveiben már nem állította, hogy a fajok száma és jellemzői állandók; a Systema Naturae 1778-as kiadásából ezt a mondatot kihúzta.

A lappföldi útján foglalkozott a bányászok tüdőbetegségeivel és a szociális higiéniával. Tanácsokat adott a gyógyvízforrások hasznosítására. Doktori értekezését a váltóláz (malária) okairól írta. Hollandiában jelentősen bővítette orvosi ismereteit. Stockholmban különösen a nemi betegségeket és a hörghurutot kezelte sikerrel, sokan jártak hozzá. Ő írta le tudományosan az ember bélrendszerében élősködő és betegségeket okozó orsógilisztát (Ascaris lumbricoides) (1758-ban). Anatómiaprofesszorként ő honosította meg Svédországban a kórbonctant. Rendszeresen vizsgálta a növények gyógyhatásait, igyekezett meghatározni az egyszerű gyógyszerek hatásmechanizmusát, ezzel jelentősen hozzájárult a gyógyszertanhoz is. Sok régi, hatástalan szert kiiktatott a használatból, csak a tapasztalatilag igazolt hatású gyógyszereket ismerte el.

Megpróbálkozott a betegségek osztályozásával is. 1737-ben levelezni kezdett François Boissier de Sauvages de Lacroix montpellier-i orvossal (aki korábban már megkísérelte a betegségek csoportosítását). 1763-ban jelentette meg a saját betegség-rendszerezését. Ebben a betegségek 11 osztályát és 325 genusát írta le. A betegségek csoportosítását kétségkívül áttekinthetőbbé tette, de a betegségek igazi meghatározására nemigen volt alkalmas.

Linné jelentős svéd prózaíró is volt. Jegyzeteket, beszámolókat készített mindenről, amivel csak találkozott, nemcsak a növényekről. Különösen érdekelte a néprajz, főleg a lappok kultúrája.

Egyesek szerint ő (mások szerint Mårten Strömer)^[forrás?] alakította úgy az Anders Celsius által bevezetett hőmérsékleti skálát, hogy a 0 °C a jég olvadáspontja, a 100 °C a víz forráspontja legyen.

Ő vezette be a hím és a nőstény ma használatos írásbeli jeleit: a hímre Mars isten pajzsát és lándzsáját, a nőstényre (nőre) Vénusz kézitükrét.

Megszerkesztett egy virágórát, amelyben a különböző növényfajok virágainak nyílása mutatta a múló időt.

Bővebben: Linné virágórája

Rendszertanának első magyar nyelvű ismertetése 1781-ben jelent meg Benkő József tollából egy lábjegyzetben.

Hazánkban Linné tanítványának és hívének vallotta magát Kitaibel Pál; a nyomdokain haladt Diószegi Sámuel. Lelkesen fogadta az írásait Weszprémi István és köre. E körből írta Weszprémi veje, Földi János orvosdoktor az első magyar nyelvű általános természetrajzot és egyben állatrendszert is (1801-ben).

Munkásságával legrészletesebben Váczy Kálmán kolozsvári botanikus foglalkozott. Életéről és munkásságáról írott könyve – ami szerkesztve és rövidítve posztumusz jelent meg 1997-ben – máig Linné legrészletesebb, magyar nyelvű bemutatása.

Halálának 200. évfordulóján a Fővárosi Kertészeti Vállalat emlékkövet állított Linné tiszteletére a budapesti Népligetben.^[4]

• Diaeta Naturalis (1734)
• Systema Naturae (Leiden, 1735)
• Fundamenta botanica (Amszterdam, 1736)
• Genera Plantarum (Leiden, 1737)
• Flora Lapponica (1737)
• Methodus sexualis
• Hortus Cliffortianus (Amszterdam, 1737)
• Classes Plantarum (1738)
• Flora Suecica (Stockholm, 1745)
• Fauna Suecica (1746)
• Materia medica (1749)
• Philosophia botanica (1751)
• Species Plantarum (Stockholm, 1753)
• Politia naturalis (1760)
• Fundamentum fructificationis (1762)
• Genera Morborum (1763)
• Clavis Medicinae (1767)

• Carl Linné (1707–1778) a természet rendszerezője. Vallomásai műveiről; vál., ford. Váczy Kálmán, sajtó alá rend. Bartókné Váczy Katalin; Stúdium, Kolozsvár, 1997

• Ilse Jahn, Rolf Löther és Konrad Senglaub (1982): Geschichte der Biologie. Theorien, Methoden, Institutionen und Kurzbiographien. Jena: VEB Gustav Fischer Verlag
• Werner Plesse–Dieter Rux (1986): Biographien bedeutender Biologen. Berlin: Volk und Wissen Volkseigener Verlag

• Hogyan ejtsd ki Carolus Linnaeus nevét?. forvo.com. (Hozzáférés: 2013. március 14.)
• Váczy Kálmán: Carl Linné (1707–1778) a természet rendszerezője (MEK)
• Kétszáztizenöt éve hunyt el Carl von Linné (origo.hu)
• Linné-tricentenárium, Mancs XX. évf. 10. szám – 2008-03-06 Archiválva 2008. június 24-i dátummal a Wayback Machine-ben