Az 1948-as brüsszeli szerződés az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg közötti megállapodás gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről, valamint kollektív önvédelemről. A szerződés lényegében kiterjeszti az előző évben Nagy-Britannia és Franciaország között született dunkerque-i szerződésben vállalt kötelezettségeket. A szerződés fő célja a tagállamok kölcsönös védelme egy esetleges német agresszióval, illetve a Szovjetunió fenyegetésével szemben. A szerződést 50 évre kötötték, és alapjául szolgált az Észak-atlanti Szerződéses Szervezetnek (NATO), valamint a Nyugat-európai Uniónak (WEU). A szerződést Truman elnök is támogatta.
A szerződés előzményei és jelentősége
A brüsszeli szerződés volt az első, a tagállamok közötti kölcsönös védelmet is magában foglaló szerződés a második világháború utáni Európában és az aláírók szándékai szerint biztosította volna a nyugat-európai államok védelmét a kommunizmus terjeszkedésével szemben. A kollektív védelem mellett kulturális és szociális együttműködést is előirányoztak, illetve szó volt egy „Tanácskozó testület” (Consultative Council) felállításáról is.
A háború utáni Európa országai közötti védelmi együttműködése terén a brüsszeli szerződés a Nyugat-európai Unió(WEU), illetve később a NATO előfutára volt. Utóbbitól annyiban különbözött, hogy csak európai országok vettek részt benne, illetve elsősorban a kiújuló német fenyegetéssel szembeni védelem volt a szerződés célja. Ezzel szemben egy évvel később a NATO-t már az Amerikai Egyesült Államok és Kanada részvételével hozták létre, miután az európai politikusok belátták, hogy a kontinens kettéosztottsága tartós lesz, biztonságukat pedig a kommunizmus terjedése jobban fenyegeti.
1948 szeptemberében a brüsszeli szerződést aláíró országok egy katonai intézmény, a Nyugati Unió Védelmi Szervezete (Western Union Defence Organization) felállításáról döntöttek. A WU védelmi bizottsága a miniszterelnökök szintjén működött, illetve megalakult a WU egyesített vezérkara is, amelynek a közös védelmi hadműveleteket kellett irányítani.[1]
A brit Bernard Montgomery tábornokot nevezték ki a szárazföldi, tengeri és légierős parancsnokok bizottsága elnökének, amely a franciaországi Fontainebleau-ben kezdte meg működését. A szárazföldi haderőnem parancsnoka Jean de Lattre de Tassigny francia tábornok, a légierő parancsnoka Sir James Robb brit tábornok és a haditengerészeti erők parancsnoka Robert Jaujard francia ellentengernagy lett.[2]
1954. október 23-án londoni és párizsi konferenciák után Olaszországot és Nyugat-Németországot is felvették a Nyugati Unióba, amelyet egyúttal átneveztek Nyugat-európai Uniónak.
A szerződés gazdasági, szociális és kulturális előírásai nem valósultak meg, a védelmi vonatkozásai pedig a NATO megalakulásával jelentéktelenné váltak.
Aláírók
A szerződést az alábbi állam- és kormányfők, miniszterek és nagykövetek írták alá:
Károly belga herceg, Belgium régense (a száműzetésben élő király helyettese)
George William Rendel, az Egyesült Királyság rendkívüli meghatalmazott képviselője Belgiumban
NATO
A hidegháborús feszültség fokozódásával Európa hamarosan két, egymással szembenálló táborra oszlott fel és Nyugat-Európa biztonságára nézve a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai hamarosan nagyobb fenyegetést jelentettek, mint egy esetleges német újrafegyverkezés.
Ennek megfelelően a nyugat-európai országok egy új védelmi szervezet kialakítását kezdeményezték, amelybe már az Egyesült Államokat is bevonták volna. A titkos tárgyalások már 1948 márciusában megindultak, amikor brit és amerikai illetékesek először vetették fel az ötletet. A rákövetkező évben, 1949 áprilisában írták alá Washingtonban a NATO alapító szerződését. A Nyugati Unió Védelmi Szervezetét 1950. december és 1951. április között beolvasztották a NATO-ba.[3] A NATO európai központja, a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsőbb Parancsnoksága (Supreme Headquarters Allied Powers Europe, SHAPE) vette át az esetleges védelmi műveletek koordinálásának feladatát.
