Vaclav Fomics Nyizsinszkij; (oroszul: Вацлав Фомич Нижинский, lengyelül: Wacław Niżyński, ukránul: Вацлав Хомич Ніжинський), Kijev, Orosz Birodalom, 1889. február 28. (március 12.) – London, 1950. április 8.) lengyel származású orosz balett-táncos, minden idők legkiválóbb férfitáncosának tartják.
Karrierje
Leon Bakszt festménye: Nyizsinszkij az Egy faun délutánjában[12]
Balett-táncos családba született. Szülei lengyelek voltak, a varsói cári balettban táncoltak. Később apja különböző orosz városokban szerepelt, időnként a fia is fellépett vele.
Nyizsinszkijt 1898-ban beíratták a pétervári színházi főiskolára, Szergej Legat[13] osztályába. Hamar kiderültek rendkívüli képességei.
Már gyermekként is gyakran fellépett. Tizenöt éves korában az Ácis és Galateában (Händel) nyújtott alakítása viharos sikert aratott.
1907-ben, az iskola befejezését követően a Mariinszkij Színházhoz került [2], és azonnal a társulat első táncosa lett, függetlenül a nem is táncosra jellemző külsejétől: alacsony volt, egyáltalán nem karcsú lábú, és túlzottan fejlett volt az izomzata is. De a színpadon teljesen megváltozott, könnyedség, kifinomult kellem és a stílus tökéletes megértése jelent meg az alakításaiban. Elkápráztatta nézőit legendás ugrásaival („grand jeté”), azzal a képességével, hogy elhitette: a levegőben lebeg. Rendkívüli átváltozó képességgel, kiváló mimikával rendelkezett. Miközben a színpadról mágikus hatást árasztott, az életben hallgatag, barátságtalan ember volt.
Karrierje Szergej Gyagilevvel kötött ismeretsége után ívelt igazán fel, rövid ideig Gyagilev szeretője is lett.[14][15] Az 1909 és 1913 közötti évek Nyizsinszkij dicsőséges évei voltak. Oroszország első számú szólistájává vált Mihail Fokin koreográfiáiban, a Karnevál, a Seherezádé, a Petruska, a Nárcisz, a Daphnis és Cloé stb. főszerepeiben.
A Mariinszkij társulatából váratlanul eltávolították, amikor a Giselle előadására egy 14. századi mintára készült, erősen testhezálló kosztümben lépett föl, sokkolva ezzel a nézőket, és megdöbbenést keltve a cári páholyban.
1912-ben színpadra állította és eltáncolta az Egy faun délutánját (Claude Debussy). 1913-ban Gyagilev[16] társulata számára Debussy: Játékok c. művét és Sztravinszkij: Tavaszi áldozatát koreografálta és táncolta el. Ezek az előadások az akadémikus balett szabályait felrúgva a kritika és a közönség jó részének heves ellenállásával találkoztak, ugyanakkor Nyizsinszkij ezekkel rakta le a modern balett alapjait.
Pulszky Romola 1912-ben, tizennyolc évesen ott volt édesanyja, Márkus Emília páholyában, amikor a Cári Orosz Balett fellépett Budapesten, és azonnal úgy döntött, hogy a híres táncos lesz a férje. A cél elérésének érdekében beügyeskedte magát a társulatba, és 1913. szeptember 10-én Buenos Airesban (ahová Gyagilev babonából nem utazott el[17]) Vaclav Nyizsinszkij feleségül vette Pulszky Romolát. Amikor a balettigazgató ennek hírét vette, Nyizsinszkijt eltávolította a társulatból.[18] Nyizsinszkij pályája ekkor lényegében kettétört. Az első világháború alatt Magyarországon – mint az ellenséges Oroszország polgárai – elvileg házi őrizetben élt a házaspár, gyakorlatilag pedig Márkus Emília hűvösvölgyi villájában.
Nyizsinszkij 1914-ben saját társulatot alapított. Londonban különösebb siker nélkül léptek fel. 1916-ban Gyagilev számára koreográfiát készített a Till Eulenspiegel vidám csínyjeihez (Richard Strauss), amivel Amerikában turnéztak.
Nyizsinszkijt 1917-től kezdve mentális zavarokkal kezelték. Kibontakozó elmebaja is kezdte megakadályozni fellépéseit. 1919-ben megírta Naplóját (minden bizonnyal valójában Pulszky Romola munkája), ami 1958-ban, Párizsban jelent meg. A feleség heroikus küzdelmet folytatott egész közös életükben a táncos talpra állításáért, könyveket írt és adott ki, szervezett, a kor legjobbjaival, például Junggal kezeltette – lényegében eredménytelenül.
Márkus Emília villájában éltek Budapesten 1944-ig. Nem zárkóztak el a világtól, részt vettek a társasági életben. Nyizsinszkij olykor prófétának, olykor magának a Megváltónak képzelte magát. Szerette, ha fotózzák, a sajtóban is rendszeresen szerepelt, de a balettet életében végérvényesen az őrület váltotta fel.
Romola két lányt szült: Kyrát és Tamarát.
1944-ben a család a bombázások elől Sopronba költözött, ahol a pestinél is borzalmasabb bombázásokat éltek át. A háború után Svájcba emigráltak. 1948-ban a berkshire-i Sunningdale-be költöztek, ahol Romola brit állampolgárságért folyamodott. A táncos 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. 1953-ban a holttestét újratemették a párizsi Montmartre-i temetőban.
Művészete alapjaiban újította meg a balettet. Emléke a színpadi művészetek egyik örök legendájaként él tovább.
Idézet
Nyizsinszkijről, amikor éppen nem a színpadon állt, senki nem mondta volna meg, hogy tehetséges balett-táncos: alacsony, ám kifejezetten izmos volt, a lábai vastagok, mindemellett pedig hallgatag, barátságtalan ember hírében állott. A színpadon azonban teljesen megváltozott, tökéletes ugrásokkal nyűgözte le a közönséget, és híres volt arról, hogy mozdulatai már-már azt az illúziót keltették, mintha súlytalanul lebegne a deszkák fölött.
_photographed_at_Krasnoe_Selo,_summer_1907.jpg)
