PROFILPELAJAR.COM

	Tarantói; Tarandíne
Beszélik	Olaszország
Terület	Puglia, Taranto városa
Beszélők száma	~220 000 fő
Nyelvcsalád	Indoeurópai nyelvcsalád → itáliai ág → újlatin nyelvek → italo–dalmát csoport → tarantói
Írásrendszer	Latin ábécé (olasz)
	Hivatalos állapot
Hivatalos	—
	Nyelvkódok
ISO 639-1	—
ISO 639-2	—
	A Wikimédia Commons tartalmaz Tarandíne témájú médiaállományokat.

A tarantói dialektus (saját elnevezése tarandíne, olaszul tarantino) az olaszországi Puglia régióban, főként Taranto városában körülbelül kétszázezer ember által használt újlatin (délolasz) nyelvjárás, pontosabban az italodalmát nyelvek közé tartozik. Közelebbi rokonságban a nápolyi nyelvjárásokkal áll. A tartományban élők közvetítő nyelvének tekintik, legtisztább és legelterjedtebb változatát a városban beszélik. A pugliai dialektusok – a regionális nyelvként elismert nápolyi nyelvvel szemben – az olasz nyelv déli változatainak számítanak.

Történeti áttekintés

A tarantói dialektus története egészen az ókorig, a messzápok földjére vezethető vissza. Amikor a görög gyarmatosítók felvirágoztatták Tarentumot (görögül Τάρας, Τarasz), amely Magna Graecia fővárosává és egyben a művészet, a költészet és a színház központjává vált, az ott beszélt nyelvet erős görög (a kutatók szerint dór) hatás érte. Később a város a rómaiak uralma alá került, akik elterjesztették a vulgáris latint.

A nyelv a bizánciak és a longobárdok ideje alatt érte el egyedi jellegét: ebben az időszakban vált az o és az e → ue és ie diftongusokká. 1071-ben a normannok, majd 1400 vége felé az Anjouk érkezésével a nyelv elvesztette keleti vonásainak jó részét, és francia, illetve gallo-itáliai hatások érték, mint például a szóvégi -e elnémulása. A középkorban a város a szaracénok (így nevezték a hódító arabokat) uralma alá került, aminek következtében arab elemek gazdagították a szókincset, miközben 1502-től az aragóniaiak vették hatalmuk alá, így három évszázadon keresztül a spanyol volt a város hivatalos nyelve, szintén gazdagítva a tarantói szókincsét. 1801-től ismét a franciák uralma érkezett el, amely meghatározó provanszál hatást mért a nyelvre. Mindezen hatások alakították ki a nyelv mai jellegét.

Hangtan

A tarantói dialektusban 21 magánhangzót tartanak számon fonológiai-megkülönböztető szereppel: az olaszban és az újlatin nyelvekben is közös a, e, i, o, u; a rendkívül zártan ejtett á, é, í, ó, ú; a nyílt à, è, ì, ò, ù, valamint a hosszú â, ê, î, ô, û, és egy, szóvégi helyzetben néma, máskor alig ejtett ö-szerű e (mint a franciában). Ezeknek a hangoknak az olaszhoz képest mind jelentésmegkülönböztető szerepük van. A kettőshangzókat ugyanúgy ejtik, mint olaszul, kivéve: az ie szóközi helyzetben inkább hosszú „í”-nek, szó végén alig hangzó „e”-vel ejtett „i”-nek; az au pedig „o”-nak felel meg.

A mássalhangzók megegyeznek az olasz mássalhangzókkal, a következő eltérésekkel: a magas magánhangzók előtt álló c hangsúlyos szótagot követő helyzetben inkább magyar „s”-nek hangzik; a sztenderd olaszban nem meglévő j hangértéke azonos a magyaréval; az sck betűkapcsolat kiejtése magyar „sk”; az ije kapcsolat ejtése rövid „ij”; a magánhangzók közötti v néma. A szó elején gyakran előfordulnak kettőzött mássalhangzók, amelyeket erősebben kell ejteni.

A tarantói egyik legjelllemzőbb sajátossága, hogy a latin -NT-,-MP-, -NC-, -NS- kapcsolatok zöngésültek, amely valószínűleg a görög nyelv hatása. A dialektusra különösképpen jellemző még az olaszban is megfigyelhető raddopiamento, vagyis a szó eleji mássalhangzók kettőzött ejtése: például hè fatte bbuéne.

Nyelvtan

A tarantói dialektus a nyelvtani szerkezetekben olykor eltér a sztenderd olasztól: sok, jellemzően latin és görög típusú konstrukció található benne.

A főnevek határozott névelője magánhangzóval kezdődő szavak előtt mindkét nemben és számban l’, mássalhangzó előtt egyes számban ’u (hímnem) és ’a (nőnem), többes számban mindkét nemben le. A többes szám képzése többféle módon történhet, a hangrendszer leegyszerűsödése miatt nagyon sok esetben nincs különbség az egyes és a többes számú alak között: például ’u libbre („a könyv”) és le libbre („a könyvek”); valamikor -ere hozzáadásával képzik: ’a cáse („a ház”) és le càsere („a házak”); máskor a tőmagánhangzó változik meg: ’a fogghie („a levél”) és le fuègghie („a levelek”); vagy az utóbbi kettő kombinációja: ’u paìse („az ország”) és le pajèsere („az országok”); ezen kívül előfordulnak egyéb, rendhagyó többesszámképzési módok is, például ’u figghie („a fia”) és le fíle („a fiai”).

Az igék szótári alakja a főnévi igenév (amelynél a beszélt nyelvben a nápolyihoz hasonlóan a -re végződés lekopott). Mindössze két igeragozás van: -áre és -ére. Példa az essere létige ragozása: so’, sì(nde), jè/éte, síme, síte, sò.

Példaszöveg

A Miatyánk tarantói dialektusban:

„Paternostre, ca sì’ jndr’a le cíele,
cu ssía sandefecáte ’u nome tuje,
cu avéne ’u règne tuje,
cu ssía fatte 'a vulundáte toje,
accume ’ngiéle accussij’ ’ndèrre,
dàcce ôsce ’u páne nuèstre sciurnalére,
dà a nnu’ le rascke nuèstre,
accume nu’ le dáme a lle debbettúre nuèstre,
e nno’nge annùscere ’ndendazzióne,
ma lìbberece d’ô mále,
Àmën.”

Irodalom

Domenico Ludovico De Vincentiis, Vocabolario del dialetto tarantino in corrispondenza della lingua italiana, Arnaldo Forni Editore, Taranto, 1872.
Rosa Anna Greco, Ricerca sul verbo nel dialetto tarentino (dalla rivista Studi Linguistici Salentini volume VI), Congedo Editore, Lecce, 1973.
Paolo De Stefano, Saggi e ritratti di cultura ionica, Scorpione Editrice, Taranto, 1985.
Giancinto Peluso, Ajère e ôsce. Alle radici del dialetto tarantino, Edizioni Bnd – Bari, 1985.
Nicola Gigante, Dizionario critico etimologico del dialetto tarantino, Piero Lacaita Editore, Manduria, 1986.
Nicola Gigante, Dizionario della parlata tarantina. Storico critico etimologico, Mandese Editore, Taranto, 2002.
Claudio De Cuia, Vocali e consonanti nel dialetto tarantino, Mandese Editore, Taranto, 2003.