A Szent vagy, Uram! (alcíme: Ősi és újabb egyházi énekkincsünk tára) a római katolikus liturgiában használatos magyar egyházi imádságok és énekek gyűjteménye, amely döntő lépést jelentett a magyar katolikus népének 20. századi reformjában. Énekes részét Harmat Artúr, a szövegeket Sík Sándor szerkesztette. Első kottás kiadását 1932-ben tette közzé a Magyar Országos Katolikus Kántorszövetség és az Országos Magyar Cecília Egyesület, amelyet a következő években számos további kiadás követett. 1948-tól tovább bővített kiadásai Hozsanna címen jelentek meg, Kertész Gyula, majd Bárdos Lajos szerkesztésében.
Lassanként odajutottunk, hogy alig hallunk magyar éneket, mely szövegben-dallamban méltó Isten hajlékához; alig hallunk helyes és szép éneklést, mely lelket emelne és imaszámba élne; alig van énekünk, melyet egyformán, egységesen énekelnénk, s mindezekből kifolyólag vannak néma templomaink, csendbesüppedő körmenetink, elhalkult országos manifesztációink. Ezen a szomorú bajon szeretne segíteni ez a könyv. […] alapos megfontolás szabályozta az énekek összeválogatását. Sok énekünk tartalmában (dogmatikailag) vagy költői és zenei szempontból hibás volt, s így nem kár érte. […] az elmaradottakért bizonnyal elégséges kárpótlást nyújthatnak a felvettek […] hiszen ezekben az énekekben az ezeréves magyarság zengő lelke fohászodik, sír, viharzik, épül, hálálkodik, szentelődik meg, s emelődik az Ég felé!
– Koudela Géza, Előszó, 1932. aug. 20.
Forrásai
Az énekeknek két forrásuk van: a gregorián korális (a katolikus egyházzal egyidős liturgikus zene) és a világi népdal. Az első kézírásos dallamlejegyzések a XVI. századból maradtak fenn, ezeket azonban nem lehet jól megfejteni, mivel nem jelölik pontosan a hangokat, sokszor csak a dallam emelkedét/süllyedését jelzik. A XVII. századi nyomtatott énekeskönyvek azonban valóságos kincstárai az ősi szent énekeknek, melyek közül sok belekerült a Szent vagy, Uram!-ba is.
A XVIII. századi dallamforrásokban szintén nagy tömegű értékes melódiák vannak, de ebben az időben a beáradó német hatás énekeink magyar jellegét elnyomja mind ízében, mind formájában. A XIX. század első felében kevés a figyelemre méltó dallam, ellenben sok a bécsi divatú, sekélyes, könnyű orgonakísérettel, melyek évtizedekre rossz példát adnak az énekkönyv-szerkesztőknek. A Zsasskovszky testvérpár (Endre és Ferenc), majd a század utolsó negyedében Bogisich Mihály viszont már felhívták a figyelmet a szent énekek visszaállításának fontosságára.
Az egyházi énekléssel nem fér össze a rubato előadásmód, egyedül az énekek utolsó 1–2 ütemének fokozatos, enyhe lassítása engedhető meg. Az orgonakíséret mindig legato, sohasem staccato előadásmódú. (Az előadásmódok magyar jelentését lásd a tempó szócikkben.)
A gyűjtemény első fejezetei az egyházi év felosztását követik, majd az Oltáriszentségről, Jézusról, Máriáról és a szentekről szóló énekek következnek. Ezután a különböző alkalmakra szánt énekek jönnek. A könyvet a Függelék zárja, melynek utolsó, 306. számú éneke a Magyar himnusz.
A gyűjtemény összesen 306 éneket tartalmaz 273 dallammal (néhány ének más-más szöveggel több számon is előfordul).
Énekei
Jegyzetek
- ↑ a b c d Hasonló, de nem teljesen azonos dallam.
- ↑ Antifóna (Zenei ENCIklopédia)
Források
Kapcsolódó lapok