Szaljut–1 (oroszul: Салют 1) volt az első szovjet emberes teszt űrállomás, amely hosszútávú szolgálatra űrhajósokat fogadott (eredeti neve Zarja, a Szaljut nevet később kapta).[1] Az Almaz katonai űrállomás módosított változata.
Küldetés
A szovjet Hold-program leállítása tette lehetővé az emberes űrállomás-program elindítását. Célja, hogy mikrogravitációs környezetben teszteljék az űrállomás elemeit, a tudományos kutatások és kísérletek végrehajtásának lehetőségeit.
Története
Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej, az OKB–52 (ma: NPO Masinosztrojenyija) vezetője irányította az Almaz típusú katonai űrállomás fejlesztését. Az Almaz program leállításával, más hosszú időtartamú űrállomás programot/DOS (Долговременная Орбитальная Станция) dolgoztak ki a folyamatosan jelentkező, egyre megújuló katonai (fotófelderítő) és polgári feladatok teljesítésére. Az űregységet giroszkóppal stabilizálták. Programjának teljesítését fedélzeti számítógép (ARGON – elektroncsöves) segítette. Az űrállomás testét Szojuz űrhajó, a katonai Almaz űrállomás és az R–7 Szemjorka egységeiből állították össze. A szabványosítottan, sorozatgyártással készülő Szojuz űrhajó (későbbi típusaival – teheráru; üzemanyag) alkalmazásával tervezték biztosítani az állandó személyzetet. A Szaljut űrállomás 1970. február 16-án kapta meg az építési engedélyt, elkészítésére 1,5 évet biztosítottak.
Jellemzői
Építette a Hrunyicsev Gépgyár. A kutatási programot összeállította a szovjet Tudományos Akadémia tudományos csoportja. A szovjet űrkutatást a Honvédelmi Minisztérium (Министерство обороны – MO) irányította, felügyelte, valamint alkalmazta a katonai (repüléshez kapcsolódó) felkészültséggel rendelkező űrhajósokat.[2]
az első a passzív dokkolórendszer a zsilipkamrával (hossza 2, átmérője 1–3 méter). Egyetlen zsilipkamra és dokkolószerkezet volt, ezért csak egy űrhajót fogadhatott.
a második, a nyomás alatt lévő fő rész (átmérője 4 méter; 7 munkahellyel), rajta 20 ablakot kiépítve,
a harmadik nyomás alatt lévő rész tartalmazta: a vezérlő-, a kommunikációs, az áramellátó, a létfenntartó rendszereket, valamint egyéb kiegészítő berendezéseket,
negyedik részben (átmérője 2 méter, nyomásszabályozás nélkül) helyezték el a hajtóanyag-tartályt, a pályaelemek biztosítását szolgáló motorokat, az éjszakai (földárnyék) energiaellátását biztosító kémiai akkumulátorokat, az oxigéntartályt, a vizet és a regenerációs rendszereket.
az ötödik terület: az űrállomás testére (balra és jobbra) szerelték a 4 darab (szilícium fotocellák) napelem-paneleket (fesztávolságuk 16,5 m), kint kapott helyet a hőszabályzó rendszer, a helyzetmeghatározó egység, egyéb berendezések.
Szojuz–11 legénységének programja
az űrállomás üzembe helyezése, irányítóközponttal történő kapcsolat tesztelése, ellenőrző mérések végrehajtása, fedélzeti rendszerek üzempróbája,
az űrállomás pozíciójának meghatározása, üzemi magasságba emelése,
a Föld tanulmányozása: geológiai, ásványtani, mezőgazdasági, meteorológiai (felső rétegek; hó- és jégtakaró; tengerek; viharzónák, stb. vizsgálata),
a világűr tanulmányozása: fizikai jellemzők, folyamatok és jelenségek különböző tartományokban, csillagászati mérések,
orvos-biológiai vizsgálatok: az emberi szervezetre ható mikrogravitációs tényezők mérése; védelmi lehetőségek alkalmazása (gyógyszer, torna).
Fogadott űrhajók
(zárójelben az indítás dátuma)
Szojuz–10 (1971. április 23.) – sikertelen dokkolás. A néhány nap múlva érkező Szojuz–10 űrhajó nem tudott kikötni az űrállomáson. A Népszabadság az eseményről így számolt be: "Az űrhajó és a Szaljut űrállomás össze- és szétkapcsolását gyakorolták, új szerkezetet próbáltak ki." A valóságban az történt, hogy a két eszköz közötti átjárót nem tudták kinyitni, ezért a küldetést megszakították.[3]
