Alsó-középosztálybeli zsidó családban született, apja Friedman Dávid szabómester, anyja Berkovits Henrietta Juliánna volt.[3] Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) volt, aki később szintén fényképész lett, és Cornell Capa néven futott be szép karriert.
A budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. Az 1920-as évek végén csatlakozott a Kassák-féle Munka körhöz. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán egy ideig újságírást tanult, de onnan származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre, de hamarosan Párizsba emigrált.
Még Berlinben sajátította el a fényképezés és az ügynökségi munka alapjait, itt kötötte később is fontos szakmai kapcsolatait, melyekre Párizsban is építhetett. 1934-ben kapta első megbízását a VU-től. 1936-ban felvette a Robert Capa nevet. Valószínűleg Gerda Taróval együtt találhatták ki, de a névválasztásáról nincsenek egyértelmű információk. Besnyő Éva visszaemlékezése szerint gyerekkorában ő és testvérei cápának becézték, mások szerint az volt a fontos, hogy a szó hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére. Capa fennmaradt, 1947-es interjúja szerint több nyelven is kiejthető, „amerikai hangzású” nevet keresett. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.
A várakozása sikerrel járt, de nem csak az új név miatt. Capa haditudósítóként vett részt a spanyol polgárháborúban, a japán–kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban, de sokat fényképezett békeidőben is. Capáról tudni szokás, hogy habzsolta az életet. Egyik szerelme Ingrid Bergman volt, akivel 1945-ben ismerkedett meg Párizsban,[4] s követte Hollywoodba, ahol standfotósként dolgozott. Bergman Életem című, angolul 1980-ban megjelent visszaemlékezésében írt először csaknem két évig tartó viszonyukról.
1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután ott esett el.
A haditudósító
1936–37-ben Gerda Taróval tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards című hetilap, majd a Ce Soir megbízásából. A Spanyolországban készült felvételei, köztük például A milicista halála című képe meghozták számára a világsikert. A képet első alkalommal 1936. szeptember 23-án a francia VU magazin közölte,[5] majd több más fotója kíséretében a LIFE is megjelentette, de több korabeli, nemzetközi propagandakiadványban is megjelent. A kép befogadásának története érdekes, de elkészítésének körülményei máig nem tisztázottak. (A hetvenes évektől több szerző azt próbálta bizonyítani, hogy a kép nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított felvétel.)[6]
A sors furcsa fintora, hogy „a világ leghíresebb háborús fotósa” egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a blitzkrieg idején Londonban volt, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat. 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) használt fel, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni.
A laborban az egyik asszisztens állítólag annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fényképek, a megmaradtak is elmosódtak. Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet „slightly out of focus”(„enyhén életlen”) magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capát, hogy később ezt a címet adta eredetileg forgatókönyvnek szánt háborús emlékiratainak is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.
1948-ban Budapesten fényképezett, a háborús pusztítás nyomait, az újjáépítés kezdetét és a kommunista hatalomátvétel hatásait rögzítette. Budapesti beszélgetés című cikke megjelent a Holiday Magazine (USA) 1949. novemberi számában.[7]
Halála
1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy „ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnámban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Útközben a francia katonákat, leégett, kifosztott falvakat és a temetetlen halottakat fotózta. Délután 3 óra előtt 5 perccel (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta több interjúban is a sokat látott, de rövid életű riporter.
Hagyatékának gondozására öccse, Kornél (Cornell Capa) 1964-ben alapítványt hozott létre, ez később kiegészült más fotósok munkáival is, majd ebből jött létre 1974-ben New Yorkban az International Center of Photography, amely ma archívum, galéria és fotósiskola.
Richard Whelan: Robert Capa. A biography; Knopf, New York, 1985
Richard Whelan: Robert Capa; ford. Fehér Katalin; Interpress, Bp., 1990 (IPM könyvtár)
(Robert Capa kalandos élete címen is)
Alex Kershaw: Blood and champagne. The life and times of Robert Capa; Da Capo Press, Cambridge, 2004
Paulius Normantas: Wars and peace. In memoriam Robert Capa / Háborúk és béke. Robert Capa emlékére; ford. Audroné L. Misiunas, Káli Diána; Pytheas & St. Paulius, Bp., 2004
Kincses Károly–Kolta Magdolna: Capa. Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2005 (A magyar fotográfia történetéből)
Kincses Károly: Mérték. Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy; Magyar Fotóművészek Szövetsége–Magyar Fotográfiai Múzeum, Bp.–Kecskemét, 2006 (A magyar fotográfia történetéből)
Stephen R. MacKinnon: Wuhan, 1938. War, refugees, and the making of modern China; fotó Robert Capa; University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 2008
Richard Whelan: Robert Capa kalandos élete; ford. Fehér Katalin, Pupi; Glória, Bp., 2009
Eyewitness. Hungarian photography in the twentieth century. Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi. Royal Academy of Arts, London, 30 June – 2 October 2011; szerk. Baki Péter, Colin Ford, közrem. George Szirtes; Royal Academy of Arts, London, 2011
Susana Fortes: Robert Capára várva; ford. Pál Ágnes; Európa, Bp., 2011
Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése; ford. Fehér Fatime; Pioneer Books, Budaörs, 2012
Robert Capa in Italia. 1943–1944; szerk. Lengyel Beatrix; Fratelli Alinari, Firenze, 2013
Richard Whelan: Robert Capa. The definitive collection; Phaidon, London–New York, 2013
Jane Rogoyska: Gerda Taro. Aki „kitalálta” Robert Capát; ford. Varga Benjámin; Park, Bp., 2014
Alex Kershaw: Vér és pezsgő. Robert Capa élete és kora; ford. Sóskuthy György; Park, Bp., 2018
