PROFILPELAJAR.COM

Pazzi-összeesküvés néven vonult be a történelembe – a két Medici fivér – Lorenzo (1449–1492) és Giuliano de’ Medici (1453–1478) ellen tervezett merénylet, melyre Firenzében került sor 1478. április 26-án, a Santa Maria del Fiore székesegyházban. Az összeesküvés vezetője – Francesco de’ Pazzi (1444–1478) – a Medici-család riválisa volt a firenzei hatalmi harcokban.^[1]

IV. Szixtusz pápa és a Pazzik

Kapcsolatuk oka

Összeesküvések a Mediciek hatalmának megdöntésére többször voltak – Cosimo (1389–1464), Piero (1416–1469) és Lorenzo idején –, de valamennyi kudarcot vallott. A helyzet megváltozott, amikor 1471-ben Francesco della Rovere (1414–1484) lépett a pápai trónra IV. Szixtusz néven, aki szinte a végletekig vitte a reneszánsz pápaság legsúlyosabb hibáját, a nepotizmust. Hat unokaöccsét bíborossá tette és azok számára, akik nem egyházi pályára léptek, igyekezett jövedelmező birtokokat szerezni.^[2]

Az unokaöcsök

Az unokaöcsök egyikéből – a szellemes, szeretetre méltó és nagy lábon élő Pietro Riarióból (1447–1474) – Konstantinápoly pátriárkáját, Szent Ambrus apátja, Treviso, Mende, Spalato és Senigallia püspöke lett, valamint Firenze érseke. Girolamo Riario (1443–1488), egy másik unokaöcs – akit sokan a Szentatya fiának tartottak – még tolakodóbb volt,

Imolára vetett szemet, s onnan kiindulva akart egyre több birtokot szerezni magának Romagnában. Ez a kis város a milánói herceg, Galeazzo Maria Sforza tulajdonába került, akinek volt egy házasságon kívül született lánya, Caterina Sforza (1462–1509) a pápa szerint ideális menyasszony lenne Girolamo Riario számára. Megindultak a tárgyalások, és felkérték a római Medici-bankot, hogy teremtse elő az Imola megvásárlásához szükséges 40 000 dukátot. Azonban Lorenzo – mivel ő maga is szemet vetett a településre – megtagadta a kölcsön folyósítását. A pápa ekkor ahhoz a firenzei bankárcsaládhoz fordult, amely Rómában a Mediciek legveszélyesebb vetélytársa volt, a Pazziakhoz, akik természetesen készségesen álltak a pápa szolgálatára. Szixtusz ezek után figyelmét egy másik unokaöccsének – Giovanni della Roverének (1457–1501) – szentelte, akinek elintézte, hogy elvehesse Federico urbinói herceg (1422–1482) legidősebb leányát. Ezzel a házassággal a pápa területi befolyása soha nem látott közelségbe ért a firenzei határhoz. Ekkor már rendkívül feszült volt a kapcsolat Lorenzo és a Kúria között.

Az érsekek

1474-ben tovább romlott a viszony, amikor meghalt Firenze érseke, Pietro Riario. A megüresedett főpapi székbe Lorenzónak sikerült sógorát – Rinaldo Orsinit († 1450) – jelölnie, azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a pápa Francesco Salviatit († 1478) nevezze ki Pisa érsekévé. Lorenzo azzal bojkottálta a döntést, hogy nem eresztette be az érseket Pisába. Salviati három évig várakozott Rómában sértődötten és keserűen – készen arra, hogy a kezét nyújtsa mindenkinek, aki be akarja vonni egy Medici-ellenes összeesküvésbe.

Az új liga

Lorenzo de’ Medicinek Rómában voltak más ellenségei is. Az ingatag észak-itáliai béke fenntartása érdekében szövetséget javasolt Firenze, Milánó és a Velencei Köztársaság között. Ez a javaslat nemhogy békét nem teremtett, de csaknem háborúhoz vezetett. A ligát kétkedéssel fogadó pápa és I. Ferdinánd nápolyi király – ki veszélyben érezte érdekeit az Adrián – közelebb kerültek egymáshoz. Lorenzo nehézségeit az is súlyosbította, hogy szövetségesét – Galeazzo Maria Sforzát 1476. december 26-án, a misére menet – három fiatalember meggyilkolta. Halálával családi viszály tört ki, s míg az el nem rendeződött, innen segítséget nem remélhetett.

Az összeesküvők

1477 elején Rómában találkozott három összeesküvő: Girolamo Riario, Francesco Salviati – a kinevezett, de székébe be nem iktatott – pisai érsek, aki máris a rangosabb firenzei érseki címre pályázott és Francesco de’ Pazzi, a Pazzi család római bankjának irányítója, aki úgy vélte, hogy eljött az idő, hogy a Pazzik legyenek Firenze urai és ne a Mediciek.^[3] A pápa tudott szervezkedésükről – helyeselte is akciójukat –, csupán azt kívánta, hogy senkit ne öljenek meg. Az összeesküvők azonban tudták, hogy ha véglegesen meg akarnak szabadulni a Medici fivérektől, akkor meg kell őket ölniük. Bizton remélték, hogy a pápa meg fog nekik bocsátani.^[4] Az összeesküvés alkalmasint számíthatott a pápai állam és a Nápolyi Királyság katonai segítségére. Jacopo de’ Pazzi († 1478) – a Pazzi-klán feje – vonakodott a leszámolástól. Nagy volt a tét, de az esély csekély. Sokáig kötötte az ebet a karóhoz, a merénylet ellen érvelt; ám végül hagyta magát rábeszélni. A Pazzi családból csak két fontos ember nem csatlakozott az összeesküvéshez: Lorenzo sógora – Guglielmo de’ Pazzi (1437–1516) – és Renato de’ Pazzi (1442–1478).^[5]

A terv és a végrehajtás

Jacopo de’ Pazzi állt elő azzal a tervvel, hogy valamilyen ürüggyel külön kell választani a testvéreket és ezt követően – amennyire csak lehetséges – egyszerre lecsapni a fivérekre. Ezért úgy döntöttek, hogy Lorenzót meghívják Rómába és ott ölik meg, míg Giulianót Firenzében éri majd utol a sorsa. Lorenzo azonban elhárította a római meghívást, így azután az összeesküvőknek olyan tervet kellett készíteniük, amely szerint hazai földön ölik meg a testvéreket, lehetőleg akkor, amikor szórakoznak és nincsenek résen.^[6] Remek alkalom mutatkozott 1478 áprilisában, mikoris Firenzébe érkezett Raffaele Riario (1460–1521) – IV. Szixtusz pápa 17 éves unokaöccse, – aki a Pisai Egyetemen tanult, és akit épp most neveztek ki bíborosnak.

Az összeesküvők április 26-ára – a Raffaele tiszteletére a Santa Maria del Fiore székesegyházban rendezett ünnepélyes szentmisére – időzítették merényletük végrehajtását. Úgy tervezték, hogy úrfelmutatáskor ölik meg őket. Giovan Battista da Montesecco († 1478) zsoldosvezér (condottiere) – akinek Lorenzót kellett volna megölnie – nem vállalta a feladatot, mondván: „lelkiismerete nem engedi meg, hogy a gyilkosságot szentségtöréssel tetézze, nem képes arra, hogy hidegvérrel megöljön egy embert olyan helyen, ahol Isten láthatja”. Ezért két pap – Antonio Maffei és Stefano da Bagnone – vállalkozott arra, hogy leszúrja Lorenzót.^[4]

Amikor a ministránsok megrázták csengettyűjüket, a két pap tőrt rántott. Maffeinek csak a nyakán sikerült megsebesítenie Lorenzót, akinek sikerült a sekrestyébe menekülnie. Giuliano összeszabdalt teste ekkor már a földön feküdt. A csengettyűszóra engedelmesen lehajtotta a fejét és akkor Bernardo Bandini (1420–1479) vad erővel rácsapott. Ezután Francesco de’ Pazzi olyan dühvel támadta – a többé ellen már nem álló – testet, annyi szúrást ejtett rajta, hogy még saját combját is megsebezte. A holttesten összesen tizenkilenc sebet ejtettek. A gyülekezet teljesen felbolydult. Guglielmo de’ Pazzi hangosan hirdette a saját ártatlanságát, Raffaele Riario mozdulatlanul állt a főoltárnál. A Lorenzót megtámadó két pap Giuliano gyilkosaival együtt elmenekült. Lorenzót barátai a Medici-palotába vitték. Közben Salviati érsek és több más összeesküvő a Palazzo della Signoriába ment fegyvereseivel,^[7] hogy átvegyék a város feletti hatalmat. A priorok – Cesare Petruci gonfalonieré vezetésével – azonban az őrség segítségével letartóztatták őket.^[8]

A megtorlás

Jacopo di Poggio Bracciolini – a nagy humanista elszegényedett fia – nyakára azonnal kötelet hurkoltak, és kidobták az ablakon. Ugyanígy bántak el Salviati érsekkel és Francesco de’ Pazzival is, akire a családi palotában levő rejtekhelyén bukkantak rá; kivégzése előtt meztelenre vetköztették. Megfojtották az érsek két kísérőjét is, és az ő holttestüket is kiakasztották az ablakokba. A Piazzán gomolygó tömeg feje felett már öt holttest függött, az északi fal lőrései alatt.^[9]

Lorenzo kérte híveit, hogy ne legyen öldöklés, de nem hallgattak rá. Mindenkit megöltek, akit összeesküvőnek véltek vagy akire valaki ráfogta, hogy összeesküvő. Mintegy 80 ember lelte halálát a véres bosszúhadjáratban, köztük ártatlanok is. Az összeesküvésről mit sem sejtő Raffaele Riario bíborost – aki a felkelés alatt a Medici-palotában rejtőzött – Lorenzo emberei álöltözetben kísérték Rómába, továbbá sikerült megmentenie a tömeg haragjától a merénylő papok és Salviati érsek ártatlan rokonait is.^[8]

Az ismert összeesküvők egyike sem kerülte el a köz- vagy a magánbosszút. Jacopo de’ Pazzit Castagno falu parasztjai felismerték, és visszavitték Firenzébe, ahol előbb megkínozták, majd meztelenre vetkőztették, és kiakasztották az érsek mellé. Ráakadtak rejtekhelyükön a két papra is. Mindkettőt kiherélték, majd felakasztották. Renato de’ Pazzit – Jacopo testvérét – vidéki házában találták meg, és kivégezték, habár senki sem tudta soha rábizonyítani részvételét az összeesküvésben. A Pazzi család más tagjai megúszták a volterrai várbörtönnel. Lorenzo nővérének a férjét – Guglielmót, aki ártatlannak tűnt az összeesküvésben – villájába száműzték. Montesecco egyike volt az utolsóként elfogott összeesküvőknek. Rá május elején bukkantak, s kínvallatása során fény derült a pápa szerepére is. Tekintettel katona voltára – május 4-én, a Bargello udvarán – karddal fejezték le. Bernardo Bandini Baroncellit – aki Konstantinápolyba szökött – II. Mehmed szultán kiadta Firenzének, és őt is a Bargellóban végezték ki, 1479 decemberében.

A Pazzik sorsa

A kivégzésekkel nem ért véget a Pazzi család balsorsa. A Signoria rendelete szerint nevüket és címerüket el kellett távolítani a városból, birtokaikat elkobozták, palotájukat átkeresztelték – mint minden más olyan helyet Firenzében – amely a nevüket viselte. Rendelet mondta ki, hogy bárhol is bukkan fel családi jelvényük (a delfin), azt meg kell semmisíteni. A Firenzei Köztársaságban nem számíthatott többé hivatalra senki, aki Pazzi leányt vett feleségül.^[10]

Jegyzetek

↑ Feltárult a Mediciek elleni merénylet titka URL hozzáférés – 2007. augusztus 16.
↑ Katus László: A Pazzi-összeesküvés, 1478. In.: Rubicon. XVII. évf., 165–166. sz., 42. o.
↑ Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 1993. 117–120. p.
↑ ^a ^b Katus L.: i. m. sz., 42. o.
↑ Parks, Tim: A Mediciek aranykora. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében. Partvonal, Budapest, 2006. 228. o.
↑ Hibbert, C.: i. m. 123. o.
↑ Hibbert, C.: i. m. 125–126. o.
↑ ^a ^b Katus L.: i. m. sz., 43. o.
↑ Hibbert, C.: i. m. 127. o.
↑ Hibbert, C.: i. m. 128–129. o.