PROFILPELAJAR.COM

	M–4
	Az Ukrainka légibázison kiállított M–4 bombázó
NATO-kód	Bison
Névadó	kalapács
Funkció	stratégiai bombázó repülőgép
Gyártó	23. sz. repülőgépgyár
Tervező	Mjasziscsev tervezőiroda
Gyártási darabszám	93
Fő üzemeltetők	Szovjetunió
Első felszállás	1950. január 20.
Szolgálatba állítás	1955
Szolgálatból kivonva	1993
	Háromnézeti rajz
	A Wikimédia Commons tartalmaz Mjasziscsev M–4 témájú médiaállományokat.

Az M–4 (NATO-kódja: Bison) a Szovjetunió első sugárhajtóműves stratégiai bombázója, amelyet a Mjasziscsev tervezőirodában (OKB–23) fejlesztettek ki az 1950-es évek elején. A nagyobb teljesítményű, modernizált változata a 3M típusjelzést kapta.

Története

A repülőgépet a hidegháború idején az Amerikai Egyesült Államok területének támadására fejlesztették ki, röviddel a B–52 megjelenése után. Az M–4, amely 2M típusjelzéssel is ismert, 1953. január 20-án repült először. A következő évben, 1954. május 1-jén a gépet a nyilvánosság előtt is bemutatták, amikor a május elsejei ünnepség során átrepült a Vörös tér fölött. 1956-ban állították szolgálatba a Szovjet Légierőnél. A gép gyenge teljesítménye (elégtelen hatótávolsága) miatt azonban alkalmatlan volt az eredetileg kitűzött feladatok végrehajtására, ezért az alapváltozatból mindössze néhány példány készült. Már az első repüléseket követően elkezdődött a továbbfejlesztése, amely elsősorban a hatótávolság növelését célozta. Az új, 3M (NATO-kódja: Bison-B) típusjelet kapott változat 1956. március 20-án repült először és 1958-ban állították szolgálatba. Az önvédelmi gépágyúval felszerelt tornyok számát az eredeti ötről háromra csökkentették a gép tömegének a csökkentése érdekében.

A Szovjet Légierőnek a teljesítmény növelése ellenére sem felelt meg a bombázó, mert a nagyobb hatótávolság ellenére sem volt képes az Egyesült Államok területének elérésére majd a visszatérésre. A Haditengerészeti Légierő részéről azonban komolyabb érdeklődés mutatkozott a 3M iránt, mert a hatótávolsága alapján megfelelt egy haditengerészeti felderítő repülőgéppel szembeni elvárásoknak, így a gépek többségét a haditengerészetnél állították szolgálatba.

A 60-as évek elején kisebb korszerűsítési programot hajtottak végre a 3M típuson, amelynek során a gépek felderítő rádiólokátort kaptak. Ebben az időben az első M–4 típusokat átalakították az M–4–2 típusjelet viselő légiutántöltő-repülőgépekké. Később a modernebb és nagyobb teljesítményű 3M gépeket is légiutántöltő-repülőgéppé alakították, ezek 3MSZ–2 és 3MN–2 típusjelet viseltek. A 3M bombázók gyártását 93 elkészült példány után 1963-ban szüntették be. A típust nem exportálták, kizárólag a Szovjetunió alkalmazta, harci cselekményekben soha sem vettek részt. A Szovjetunió megszűnése idején kb. 40 példány állt szolgálatban. Az utolsó gépet – egy M–4–2 légiutántöltőt – 1994-ben vonták ki az Orosz Légierő állományából.

A 3MN–2 alváltozatából alakították ki 1981-re a szovjet űrprogram számára a nagy méretű és tömegű terhek szállítására alkalmas VM–T Atlant teherszállító repülőgépet. Ebből a változatból 3 darab készült. Egyet elhasználtak a földi statikai próbákhoz, a másik két példányt 1982-től használták teherszállításra.

Szerkezeti kialakítása

Hagyományos középszárnyas konstrukció. A hosszú és karcsú törzs kialakítása a hagyományos bombázókét követte. Elöl helyezkedett el a túlnyomásos pilótafülke, hátul és a törzs alsó, valamint felső részén a szintén túlnyomásos gépágyú-tornyok. A törzs nagy részét középen a bombatér tette ki. A szárnya erősen nyilazott. A szárnytőben helyezték el a négy darab – oldalanként kettő-kettő – Mikulin AM–3 gázturbinás sugárhajtóművet. Futóműve tandem elrendezésű. A két behúzható főfutó a törzs alatt egyvonalban helyezkedik el, a szárnyak végén pedig szintén behúzható támasztófutók vannak. A légiutántöltő változatoknál a kiegészítő üzemanyagtartályokat a bombatér helyére építették be.

Fegyverzete

Az alapváltozata 9000 kg hagyományos vagy nukleáris bombateher szállítására volt képes a belső bombaterében. A robotrepülőgépek hordozására átalakított változat külső függesztményként 4 db robotrepülőgépet szállíthatott a szárnyak alatt. Önvédelmi fegyverzetként 9 db NR–23 23 mm-es gépágyút, vagy hat darab AM–23 23 mm-es gépágyút építettek be a törzs felső és alsó részén, valamint a törzsvégen elhelyezett öt toronyban.