Magyar Állam (1849)
A Magyar Állam, vagy korabeli, régies megnevezésén Magyar Álladalom,[1] (a köznyelvben maradt Magyar Királyság vagy Magyarország) egy, a Habsburg Birodalomtól független állam volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején. Végül a cári Oroszország beavatkozása miatt a forradalom és szabadságharc elbukott és a Magyar Állam megszűntével a Magyar Királyság még további 17 évre az Osztrák Birodalom tartományi rangjára süllyedt, önálló rendelkezés nélkül. A „népnemzet” újkori fogalma alapján a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet. ElőzményekMivel a schwechati csatavesztés után, az országgyűlés nem tartotta megoldhatónak Pest-Buda védelmét, így a főváros visszafoglalásáig 1849. január elejétől május 31-éig Debrecenben ülésezett az országgyűlés. Miközben folytak a fegyveres harcok, Debrecenben sorsdöntő politikai elhatározás született meg. A magyar országgyűlésnek méltó választ kellett adni az olmützi alkotmányra. Az 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező kibővített országgyűlés történelmünkben másodszor mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását. Ugyanezen a napon Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották. A függetlenségi nyilatkozat lehetőséget adott arra, hogy Magyarországon a törvényes hatalom helyreálljon. Az újra megalakult kormány miniszterelnöke Szemere Bertalan lett. A tavaszi hadjáratA dicsőséges tavaszi hadjárat jelképesen 1849. április 2-ától május 21-ig tartott, melynek során a magyar honvéd seregek óriási, ám nem teljes katonai sikereket értek el. A terv a császári csapatok bekerítése és Komárom felmentése volt. KormányzatÁllamfői
KabinetA kabinet az alábbi kormánytagokból állt: Ideiglenesen kinevezett miniszterek
Nemzetiségek a Magyar Államban Magyarország népességének többségét a 19. században már régóta a nem magyar nemzetiségű lakosság adta. A legnépesebb nemzetiségek a románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok és ruszinok voltak.[2] Ezen nemzetiségek különbözőképpen, általában nem is egységesen viszonyultak az 1848-as magyar forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz. Erdélyt leszámítva, ahol a románok és a szászok a Magyarországgal való egyesüléstől addigi egyenjogúságuk elvesztését féltették, kezdetben általában támogatták a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait. Később azonban a nemzetiségiek egy része különböző okok miatt szembefordult a magyar szabadságharccal, hozzájárulva annak végső vereségéhez. Egy részük az 1848-as forradalom hatására elérkezettnek látta az időt saját nemzeti önállóságuk, vagy legalábbis részleges autonómiájuk eléréséhez.[3] A magyar kormányzat a politikai nemzet elvének értelmében megtagadta az autonómiát, és így az udvar a magyar szabadságharc ellen fordíthatta őket. Másik részük a jobbágyfelszabadítás ellenére megmaradó paraszti elégedetlenségekből kiindulva fordult a hatalom, vagyis Magyarországon a magyarság ellen. Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, dunamenti svábok és bunyevácok. MegszűnéseA Császári hadsereg megalázó vereségei és a magyarországi események menete arra kényszerítette a bécsi udvart, hogy elfogadja azt a segítséget, amelyet I. Miklós orosz cár a Szent Szövetség értelmében nyújtott. Az osztrák-orosz szövetség május vége előtt elkészült a közös kampánytervvel. Az osztrák főparancsnoknak, Haynau tábornoknak nyugatról, az orosz Paskevics tábornagynak északról kellett megtámadnia Magyarországot, fokozatosan körülvéve a királyságot, majd a Tisza közepén egy döntő csapással az üzlet végére haladva. A magyarok most is jobban megosztottak egymás között, mint valaha, hadjárati terv még nem készült, nem jelöltek ki főparancsnokot a Kossuth leváltott Görgei helyére. Haynau első győzelmei (június 20–28.) véget vetettek határozatlanságainak. Július 2-án a magyar kormány elhagyta Pest-Budát és fővárost előbb Szegedre, végül Aradra helyezte át. Az Orosz Birodalmi Hadsereg ekkorra már a Tisza felé haladt. Kossuth ismét a bátor, de nem hatékony Dembinskit nevezte ki főparancsnoknak, akit seregével együtt legyőztek augusztus 9-én Temesváron. Ez volt a szabadságharc utolsó nagy csatája. A végső katasztrófa innen már elkerülhetetlen volt. Görgei, akit a pánik sújtotta kormány két nappal korábban Magyarország teljhatalmú vezérének nevezett ki, 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert Theodor von Rüdiger orosz tábornok előtt. Példáját követte a többi hadtest és az összes vár. Utolsóként kapitulált (szeptember 27-én) a Klapka György által hősiesen védett komáromi erőd. Kossuth és társai, akik augusztus 10-én hagyták el Aradot, oszmán területeken kerestek menedéket. A szabadságharcot leverték. Batthyány Lajost és mintegy 100 embert kivégeztek. Ezek közül a 13 Aradi vértanú kivégzése vált híressé, melyről minden október 6-án megemlékezünk, mint nemzeti gyásznap. Nőket nyilvánosan ostoroztak, a kormány pedig betiltotta a nyilvános összejöveteleket, a színházi előadásokat, a népviselet és a Kossuth-féle szakáll viselését. Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.svg)
.svg)
.jpg)
