A Közép-Litván Köztársaság (lengyelül: Republika Litwy Środkowej, litvánul: Vidurio Lietuvos Respublika), közismert nevén Közép-Litvánia (lengyelül: Litwa Środkowa, litvánul: Vidurinė Lietuva, fehéroroszul: Сярэдняя Літва), egy el nem ismert, rövid életű lengyel bábállam volt amely 1920 és 1922 között létezett.[1]1920 október 12-én alapították miután az I. Litván–Fehérorosz Hadosztály, Lucjan Żeligowski tábornok vezetésével, elfoglalta a Vilniusi régiót, amelyre Litvánia igényt tartott.[2]
Vilnius, Litvánia történelmi fővárosa, többségében lengyel anyanyelvű lakossággal rendelkezett, miközben a litván anyanyelvűek aránya mindössze 2–3% volt.[3] Ezért a lengyel hatóságok úgy döntöttek, hogy a régiónak az újonnan létrejött lengyel államhoz kell tartoznia, és katonai erővel próbálták megvalósítani ezt az elképzelést, figyelmen kívül hagyva a Curzon-vonalat. Kihasználták azt a helyzetet, hogy a Varsói csata győztes lengyeljei a lengyel–szovjet háborúban keleten előrenyomultak a bolsevikok ellen.
A lengyelek úgy vélték, hogy emiatt a lehető legtöbb vegyes lakosságú területet meg kell szerezniük, valamint meg kell védeniük a vitatott területeken élő, katolikus és túlnyomórészt lengyel anyanyelvű lakosságot. A hatalmas katonai túlerő következtében Litvánia nem volt képes fenntartani a régió feletti irányítást. Ez a lengyel–litván háború kiújulásához vezetett, amelynek része volt a Żeligowski-féle lázadás, amelyet titokban Józef Piłsudski rendelt el. Ez a lázadás teljes mértékben a lengyel hadsereg támogatásával és oldalvédelmével zajlott, és végül a Közép-Litván Köztársaság létrejöttéhez vezetett.[4]
A köztársaság állami adminisztrációs jellemzőkkel bírt, de valójában egy szuverén állam utánzataként működött, amely elnyomta a litván szervezeteket és oktatást, valamint cenzúrázta és felfüggesztette a litván kiadványokat.[5] Számos halasztás után, 1922. január 8-án vitatott választásra került sor, majd a területet Lengyelországhoz csatolták. Néhány évvel később a lengyel vezető, Józef Piłsudski megerősítette, hogy személyesen utasította Żeligowskit a lázadás megszervezésére.
A lengyel–litván határt a két világháború közötti időszakban az Antanthatalmak Nagyköveteinek Konferenciája[6][7] és a Nemzetek Szövetsége[8] is elismerte. A kaunasi központú Litván Köztársaság azonban nem ismerte el,[9] egészen 1938 márciusáig, amikor a lengyel ultimátum hatására Litvánia elfogadta az úgynevezett demarkációs vonal szerinti status quót. Ugyanakkor Litvánia 1938 májusában kiadott új alkotmánya ismét Vilniust nevezte meg Litvánia fővárosának. 1931-ben a hágai nemzetközi bíróság kimondta, hogy a lengyelek által a régió elfoglalása nemzetközi jogot sértett, ám ennek nem voltak politikai következményei.[10]
↑Čepėnas, Pranas. Naujųjų laikų Lietuvos istorija, vol. II (litván nyelven). Chicago: Dr. Griniaus fondas (1986). ISBN 5-89957-012-1
↑Rauch, Georg von.szerk.: Gerald Onn: The Early Stages of Independence, The Baltic States: Years of Independence – Estonia, Latvia, Lithuania, 1917–40. C. Hurst & Co, 100–102. o. (1974). ISBN 0-903983-00-1
↑Rauch, Georg von.szerk.: Gerald Onn: The Early Stages of Independence, The Baltic States: Years of Independence – Estonia, Latvia, Lithuania, 1917–40. C. Hurst & Co, 100–102. o. (1974). ISBN 0-903983-00-1
Ez a szócikk részben vagy egészben a Republic of Central Lithuania című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.svg){kind=small}
