A ház általában falakkal, tetővel és nyílászárókkal (ablak, ajtó) rendelkező épület, amelynek kubatúrája zárt egységet képez. Olyan épület, amely védelmet nyújt a csapadék, a szél, a szélsőséges hőmérsékletek, valamint az emberek vagy állatok esetleges betolakodása ellen. Belső terét gyakran különféle elnevezésű helyiségekre osztják.
Sok célt szolgálhat: állandó élőhelyet biztosíthat, védi a tulajdont, óvja lakóit a természet viszontagságaitól stb. Építik magán- és közhasználatra is. Van olyan építmény, amely emberi lakhely, mégsem nevezhetjük háznak, ilyen pl. a mongol nemezsátras jurta.
A régi magyar nyelvben a lakószobát háznak, lakóháznak hívták, valamint egy háznak emeletét felső háznak, a templomot pedig Isten házának.[1]
Története
Az emberiség szinte mindig épített valamilyen hajlékot a maga számára, ami védelemként szolgált a természet viszontagságai ellen. Ez lehetett egy kunyhó, jurta, kalyiba stb.
Az első emberek legkezdetlegesebb lakóhelyeinek fajtájaként a talajba mélyített gödör fölé növényi anyagból emeltek tetőt. Ennél fejlettebb volt a faházak építése, lápos, vízparti vidékeken cölöpépítmények formájában. Északi vidékeken jégtömbökből és bálnák csontvázaiból is építettek ideiglenes vagy állandó primitív házakat. A kőkorszak végén elterjedt épületfajták egyes területeken napjainkig használatban maradtak.[2]
Az ősi ház gyakran egyetlen, hatalmas helyiségből állt, amelyben rendszerint több csoportból álló nagyobb közösség élt együtt. A magyar nyelvben is a ház szó eredetileg a szoba fogalmának felelt meg.[2] A nemzetségi társadalomban a közösségek különálló családokra bomlottak, s így a nagy, közösségi házak helyett a kisebb, különálló házak építése terjedt el.[2] Gyakran favázas építményeket építettek, vagy favesszőből illetve más növényi anyagokból font falú, lombbal, ágakból takart kunyhókat, kőben gazdag vidékeken pedig kőből építkeztek. A vályogépítészet is már legalább 10 ezer éve ismert.[3]
Az ókori Egyiptomban a lakóház csak a nagyobb városokban ért el két emeletnél nagyobb magasságot. A tulajdonképpeni lakás az emeletet foglalta el, míg a földszintet raktárak és szolgalakások számára használták fel. Az épületek anyaga fa és tégla volt. Az emeletbeli nagy fogadóteremhez gyakran külső lépcső vezetett fel az utcáról. A tetők helyét teraszok pótolták, amelyeket könnyű deszkafödél védett meg az eső ellen. A gazdagabb házak padlóját szőnyegek borították, falait stukkó díszítette, mennyezetét festett és aranyozott fagerenda képezte. A nők lakosztályai a legfelsőbb emeletet foglalták el s az utcára néztek; kis ablakaikat talán színes üveggel láthatták el.[4] (Egyes kutatók szerint a föníciaiak használtak először mesterséges üveget, mások szerint az egyiptomiak találták fel.)[5]
Az ókori Görögországban a lakóházak városban és falun egyaránt nagyon szerények voltak. Az építőanyag vályog, napon szárított tégla volt, ezért a betörők át tudták fúrni a falakat. A házakat meglehetős összevisszaságban helyezték el egymás közelében. Az egyszerű emberek lakásai két-három szűk, földszinti helyiségből álltak. Az utcára nyíló helyiség gyakran műhelyként vagy üzletként funkcionált. A nagyobb családok kétszintes házakat is emelhettek, az ilyen esetekben az emeletre a ház külső oldalán, falépcsőn vagy létrán lehetett feljutni. Athén arra alkalmas szikláinak oldalában több helyiségből álló barlanglakások is voltak. A legszegényebbek a városfalként szolgáló földsánc oldalába építettek maguknak valamiféle tákolmányt. A négyszögletes ablakokat fazsalukkal lehetett bezárni. A szárazföldi görög településeken a sátortetőt falécre rakott terrakottacseréppel borították. A szigeteken a lapos tetőket kedvelték. A nyílt tűzhelyek felett csak a tehetősek komolyabb épületein volt füstkivezető nyílás, afféle kéménykezdemény.[6]
Az uralkodó osztály házait több civilizációban már az ókorban elsőrendű felszereléssel látták elː vízvezetékkel, fűtőberendezéssel, padlófűtéssel, fürdőtermekkel. A rómaiak hatalmas, többemeletes bérházakat építettek a dolgozó rétegek számára, melyeknek alsó szintjén a kereskedések és műhelyek foglaltak helyet, az emeleten pedig a függőfolyosókról nyíló lakások voltak.[2]
Ugyanakkor a hatalmas ókori Róma városának bérházaiban az emeleti lakások javarészt csak alvásra szolgáltak. A népsűrűség jóval nagyobb volt, mint a mai városokban. Egy emeleten huszonöt, egy egész házban akár százötven lakás is lehetett; így aztán sokszor ötszáz ember is aludt egy fedél alatt.[7]
A középkorihűbéri társadalomra jellemző három fő háztípusː a hűbérurak udvarházai és kastélyai, a jobbágyok parasztházai és a városi polgárság lakóházai. A nemesek erődített lakótornyait és várait a feudális állam központosított hatalmának megteremtése után a különböző művészi stílusban épített, fényűző kastélyok és kúriák váltották fel. Ekkor alakult ki a parasztház egészen a közelmúltig továbbélő típusa is, melynek fő helyisége a konyha volt.[2] A fallal körülvett városokban élő polgárság lakóházai hely hiányában általában keskenyek és többemeletesek voltak, és egy idő után – a pusztító tűzvészek után – kőből épültek.[2]
A 16. század végén a londoni házak legtöbbször háromszintesek voltak, a felső emeletek kissé kinyúltak az utca fölé. E korban vezették be a lépcsők használatát a korábbi létrák helyett az emeletek közötti közlekedésre, valamint az illemhelyek építését a lakóházakon belül. Ekkoriban találták fel a vízöblítéses WC-t, és bár az uralkodó is beszereltette palotájába, a nép körében csak nagyon lassan kezdett elterjedni. A legtöbb házon már volt nyitható, üvegezett ablak, csak a legszegényebbek használtak még olajos rongyokkal vagy pergamennel fedett kis rácsos ablakokat.[8]
Az Egyesült Királyságban az ipari forradalom idejétől a városokba költöző rengeteg munkavállalónak lakásra volt szüksége. A költségek csökkentése és az építkezés felgyorsítása érdekében sorházak építésére került sor.
A 20. századtól a motorizáció a fejlett országokban a külvárosok gyors növekedéséhez vezetett. A második világháború után új technológiák jelentkeztek viszonylag olcsón felhúzható lakóépületek tömeges építéséhez.
Kőház - A kőfalú házak különböző formái kőben gazdag vidékeken, főleg hegyvidékeken terjedtek el.
Téglaház – A helyszínen égetett tégla használata már az ókori civilizációkban ismert, a magyar népi építészetben viszonylag későn jelent meg.
Veremház – A földfelszín alá süllyesztett épület, melynek falazata egyáltalán nem volt vagy csak nagyon alacsony.
Földből
Gyeptéglafalú ház (hantház) - A gyeptéglákat a füves felükkel lefelé fordítva, téglakötésben, vagy srégan az oldalukra fordítva, kötőanyag nélkül rakták egymásra. A hantházak olcsóbban épültek fel, mint a faszerkezetű házak, azonban gyakori karbantartást igényeltek. Inkább ott épültek ahol szélsőséges éghajlati jellemzők vannak (→ izlandi gyepház), vagy ahol más építőanyagok nem álltak rendelkezésre; bár Magyarországon a szegénység miatt is.
Rakott sárfalú ház - Az agyagos földet pelyvával, szalmatörekkel, vagy más növényi darabokkal és vízzel összekeverték és állatokkal megtapostatták. Majd ebből a sáros földből húzták fel a falat. Időnként az ablakokat utólag vágták ki a már kiszáradt, elkészült falból.[9]
Vert falú ház - Agyagos földet (egyes helyeken növényi anyagokkal keverve) nedvesen két vízszintes palló (deszka) közé raktak, majd keményre döngölték.
Fából és növényi anyagból
Boronafalú ház – A Kárpát-medencében – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a 20. századig volt általános. A fal hosszában gerendákat, (bárdolt vagy bárdolatlan) fatörzseket fektettek egymásra, a sarkoknál lapolással vagy csapolással összeépítve. A réseket agyag vagy moha tömítette, belső falfelület többnyire vakolt volt.[10]
Deszkafalú ház
Gerendaház
Nádfalú ház (a trópusokon gyakran bambusznádból) - Mivel nagyobb teherviselésre alkalmatlan, inkább csak a szárnyékok, karámok építményei készültek így. Európában a nádházakat kívül-belül vályogsárral tapasztották be.[11]
Rönkház
Zsilipelt deszkafalú ház - Az oszlopok oldalába függőleges hornyokat véstek, s ezekbe vízszintes helyzetű deszkákat vagy pallókat rögzítettek.
Vannak olyan alkotások, amelyeknek nincs belső terük, vagy ha van, a külső megjelenéshez viszonyítva érdektelen. Ezek nem házak és épületek, hanem építmények. Ilyenek például a piramisok, a diadalívek, a várfalak stb.
Helyi jellegzetességek
A különböző régiókban a helyi lakosság kifejlesztette a saját típusú nemzeti lakásait, kunyhóit, házait:
Egy ház építésekor több módon törekedhet a környezetbarát kialakításra.
Felhasznált anyagok olcsók, helyiek, kevés energiával előállíthatóak (pl. vályog), a környezeti cél mellett itt további előny, hogy ezáltal a kevésbé tehetőseknek is elérhető.
Az épület fűtése, világítása lehetőleg szelíd energiával történik, pl. megfelelő tájolással napenergiával.
A szigetelés tökéletesítésével csökkentik a felhasznált energiát.
Szennyvízkezelés helyben megoldott, így a pl. a helyi talajba juttatja vissza a hasznos anyagokat (pl. foszfor)
A szalmabálák felhasználásával készülő és ezért nagyon olcsó, de Magyarországon engedélyezési problémák miatt nehezen építhető szalmabálaház,[12] a kis behatással készült ház,[13] növénytakaróval borított tetejű rendelkező ház.[14]
Több zöld szervezet, köztük pl. az agostyáni Természetes Életmód Alapítvány gyűjti a környezetbarát építkezési eljárásokat, a TEA segítségül hívja a történeti ökológiát, a régmúlt idők építkezési módjait[15] is.
A passzívház a tökéletes hőszigeteléssel csökkenti radikálisan a fűtési energiát és ezért tekinthető környezetbarátnak.
A Földhajó (Earthship) modell a felhasznált anyagok tekintetében az újrahasznosítást tekinti fő elvének.[16][17]