A fajt John Latham angol ornitológus írta le 1801-ben.[3]
Előfordulása
Ausztrália és Tasmánia bozótos-füves területein nyári vendég. A telet Ausztrália északi területein, néhány indonézszigeten és Pápua Új-Guineán tölti. Elterjedési területén meglehetősen gyakori madár.
Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, lombhullató erdők, szavannák, folyók és patakok környékén, valamint szántóföldek, legelők és vidéki kertek.[4]
Megjelenése
A madár fej-hossza 19–21 centiméter; a hímek középső kormánytolla hosszabb, mint a tojóké. Szárnyfesztávolsága körülbelül 26 centiméter.
Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési szezon elterjedésének északi határán az esős évszak előtt és után, déli határán pedig november és január között van. A madár a tojásait üregbe rakja. A feketefarkú gyurgyalag erőteljes, éles csőrét használja az üreg ásásához. Lábaival maga mögé kaparja a fellazított földet. E művelet közben lábai szabadon mozoghatnak: ilyenkor a madár csőrén és szárnyízületein támaszkodik. A munka oroszlánrészét a tojó végzi. Olyan elszántsággal ás, hogy ennek nemritkán faroktollai látják kárát, akár le is törhetnek. A két madár naponta mintegy 8 centiméterrel jut mélyebbre. A fészekaljban 3-7 fényes, fehér tojás található. A tojó kétnaponta tojik egy tojást. A kotlás 24 napig tart. A fiatal madarak 30 napos korban repülnek ki. Az első fészekalj madarai segítenek a szülőknek felnevelni a következő fészekaljat.
.jpg)
