Ali Këlcyra bég (albán Ali bej Këlcyra;Klisura, Oszmán Birodalom, 1891. május 28. – Róma, Olaszország, 1963. szeptember 24.) albán politikus, jogász, publicista. Az 1920-as évek elejétől vett részt hazája politikai életében, mint a haladó gondolkodású Fan Noli párthíve és Ahmet Zogu ellenzéke. Az 1924-es júniusi forradalomban vállalt szerepe miatt emigrációba kényszerült, és 1925-től az antizogista Nemzeti Egység tagja lett. 1938-ban átvette az addigra már meglehetősen olaszbarát szervezet vezetését, majd Albánia 1939. áprilisi olasz megszállását követően a nacionalista ellenállási szervezethez, a Nemzeti Fronthoz csatlakozott, annak második számú vezetője lett. Miután szerepet játszott abban, hogy a Nemzeti Front 1943 végére a németek oldalán harcoló kollaboráns szervezetté véljék, a kommunista hatalomátvétel elől 1944 októberében külföldre szökött. Olaszországi emigrációban halt meg.
Az emigrációban használt neve Ali Klissura volt. Eqrem Vlora (1885–1964) albán politikus sógora.[1]
1920-ban részt vett az Albánia közjogi helyzetét rendező lushnjai kongresszuson, majd ugyanazon év nyarán csatlakozott a megszálló olaszokatVlora városából kiűző fegyveres alakulatokhoz.[4] Haladó demokrataként 1921-ben a néppártiak képviselője, Fan Noli támogatója, egyúttal Ahmet Zogu politikájának vehemens kritikusa lett az albán nemzetgyűlésben.[5] Bár Noliénál mérsékeltebb reformelképzelései voltak, kiváló szónokként eredményes szószólója volt a női egyenjogúságnak és a földreformnak, ő maga személyesen is igyekezett meggyőzni a muszlim nagybirtokosokat a parasztok földhöz jutásának előnyeiről.[6] 1924. április 30-án Avni Rustemi ellenzéki tömegmegmozdulássá váló gyászszertartásán búcsúztató beszédet mondott,[7] majd a júniusi forradalommal 1924. június 16-án kormányt alakító Fan Noli tanácsadója lett.[8] Korábbi társadalmi idealizmusa pragmatikusabb irányba mozdult el, és bár továbbra is támogatta a földreformot, a magántulajdon védelmét – így a földbirtokok érinthetetlenségét – előbbre helyezte.[9] Zogu 1924 decemberében fegyverrel visszaszerezte a hatalmat, Këlcyra pedig a Noli-kormány tagjaival együtt elhagyta az országot, és Párizsban telepedett le.[10]
1925 novemberében részt vett az antizogista emigráns albánok bukaresti találkozóján, majd ezt követően a Zogu elleni fegyveres felkelés előkészítésén munkálkodó Nemzeti Egység (Bashkimi Kombëtar) vezetőségi tagja lett.[11] Az elsősorban Bariban és Bécsben tevékenykedő, a jugoszlávok által is pénzelt társaság állt a Zogu ellen 1931. február 20-án Bécsben elkövetett merénylet mögött (a két merénylő, Aziz Çami és Ndok Gjeloshi szintén a Nemzeti Egység tagjai voltak).[12] Noha 1924-es emigrációját követően Këlcyrát távollétében halálra ítélték, és Zogu 1927. szeptemberi amnesztiája sem terjedt ki rá,[13] 1935-ben mégis beutazhatott Albániába. Az 1935. augusztusi fieri felkelés kapcsán – bár nem vett részt a lázadás előkészítésében – letartóztatták és szeptemberben elítélték. Utóbb fivére közbenjárására és Zogu parancsára szabadon elhagyhatta az országot.[14] 1938-ban a Nemzeti Egység vezetője lett, és Grenoble-ból irányította a szervezet munkáját, amelyet ekkor már a fasiszta olasz kormány is támogatott. Ugyanazon év novemberében két politikustársával, Qazim Koculival és a Zárai Csoportot (Grupi i Xarës) irányító Mustafa Krujával közreadtak egy memorandumot. Ebben hitet tettek amellett, hogy Zogu elűzésének és Albánia gazdasági-társadalmi fejlődésének egyedüli záloga Olaszország segítsége, egyúttal az albán koronát felajánlották egy Savoyai-házi uralkodónak.[15] A háború befejeztével ez a dokumentum szolgált alapjukul azoknak a kommunista albán sajtóban 1945 decemberétől megjelenő cikkeknek, amelyek egyenesen Këlcyrát és Kruját vádolták Albánia olasz megszállásának előkészítésével.[16]
Amikor Olaszország 1939. április 7-én lerohanta Albániát, Këlcyra Zogu-ellenessége odáig ment, hogy nyíltan szót sem emelt az agresszió ellen.[17] Ugyanakkor miután az albán államiság megszüntetésével, az ország protektorátussá degradálásával nem tudott azonosulni, csatlakozott a Midhat Frashëri által 1939 májusában alapított antifasiszta Nemzeti Fronthoz, és annak második számú vezetője lett.[18] A második világháború éveiben szerepe volt abban, hogy a Nemzeti Front politikai krédója 1942-től egyre határozottabban az antikommunizmus, az Enver Hoxha irányította kommunisták elleni harc lett, és hogy pártjuk kollaborált az országot 1943 szeptemberében megszállt német alakulatokkal.[19]
A kommunista történetírás szerint 1943. március 15-én Këlcyra Tiranában titkos egyezséget írt alá Renzo Dalmazzo olasz altábornaggyal, amelyben a Nemzeti Front garantálta, hogy gerilláik nem támadják az olasz csapatokat és nem szabotálják az albán rendvédelmi szervek újjászervezésének folyamatát sem.[20] Noha néhány más forrás ezt átvette,[21] a legtöbb Albánia történelméről szóló monográfia és áttekintés nem tud a paktumról.[22] Emellett már március végén heves összecsapások zajlottak Korça körzetében a Nemzeti Front gerillái és a megszálló olaszok között.[23]
A kommunista partizánbrigádok mindent elsöprő előretörését látva részt vett az antikommunista politikusok 1944. szeptember 21-ei prezai gyűlésén, amelyen egy nacionalista egységkormány alakítását vették tervbe Midhat Frashëri vezetésével.[24] Erre azonban végül nem került sor, a Nemzeti Front más vezetőivel – Frashërival, Hasan Dostival és Vasil Andonival – együtt az ország elhagyása mellett döntött. 1944. október 18-án Shkodrát elhagyva egy kis halászhajóval tengerre szálltak, s október 23-án kikötöttek a dél-olaszországi Brindisiben.[25] Këlcyra, miután a brit hatóságok kollaboránsnak tekintették, Frashërival együtt a barlettai internálótáborba került, ahonnan brit diplomaták közbenjárására csak 1945. szeptember 6-án szabadult ki.[26] Frashëri oldalán tovább irányította a Nemzeti Front emigrációbeli munkáját annak 1949. évi megszűnéséig.[27]Rómában telepedett le, ahol politikai publicisztikával foglalkozott, emellett közreműködött a Szabad Európa Rádió albán nyelvű adásának hírszerkesztésében.[28] 1953-tól a rádiót üzemeltető amerikai Szabad Európa Bizottság tagja volt.[29] Rómában halt meg, hamvai a Cestius piramisa melletti temetőben nyugszanak.[30]
↑Vickers 2014 :147.; Elsie 2013 :234. szerint 1942-ben tagja volt az államtanácsnak is, de ezt a nehezen valószínűsíthető állítást más források nem említik.
↑Így például nem említi Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145, Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386, Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. 4th revised edition. London; New York: I.B. Tauris. 2014. , Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671.
↑Austin 2012:Robert C. Austin: Founding a Balkan state: Albania’s experiment with democracy, 1920–1925. Toronto: University of Toronto. 2012. ISBN 9781442644359
↑Elsie 2010:Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886
↑Elsie 2013:Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3
↑Fevziu 2016:Blendi Fevziu: Enver Hoxha: The iron fist of Albania. Ed. and intr. by Robert Elsie; transl. by Majlinda Nishku. London; New York: I.B. Tauris. 2016. ISBN 9781784534851
↑Fischer 2012:Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522
↑Gárdos 1990:Gárdos Miklós: Magyar királyné a tiranai trónon. Budapest: Akadémiai. 1990. = Századunk Emlékezik, ISBN 9630556359
↑Pearson 2004:Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137
↑Pearson 2005:Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145
↑Pollo & Puto 1981:Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X
↑Vickers 2014:Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. 4th revised edition. London; New York: I.B. Tauris. 2014.
