Adrian Boult
Kazunori Isibasi festménye (1923)
Született	Adrian Cedric Boult 1889. április 8.[1][2][3][4][5] Chester[6]
Elhunyt	1983. február 22. (93 évesen)[1][3][5][7][8] London
Állampolgársága	brit
Házastársa	Ann Mary Grace Bowles (1933–)[9]
Szülei	Katherine Florence Barman Cedric Randall Boult
Foglalkozása	karmester önéletrajzíró
Iskolái	Christ Church Westminster School (1901–) Felix Mendelssohn-Bartholdy Zeneművészeti Főiskola, Lipcse
Kitüntetései	Knight Bachelor Order of the Companions of Honour Royal Philharmonic Society Gold Medal (1944) honorary doctor of the Royal College of Music (1982)[10]
IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz Adrian Boult témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Sir Adrian Cedric Boult (Chester, Nagy-Britannia, 1889. április 8. – London, Nagy-Britannia, 1983. február 22.) világhírű angol karmester. 1919-től Szergej Gyagilev balett-társulatának zenei igazgatója, 1930-tól a BBC zenei igazgatója, a BBC Szimfonikus Zenekar megalapítója, vezető karmestere. 1946-ban a BBC komolyzenét sugárzó 3-as csatorna létrehozója. 1950-től 1957-ig a Londoni Filharmonikus Zenekar vezető karmestere, majd elnöke lett, ugyanakkor világszintű zenekarok, a Bécsi Filharmonikus Zenekar, a Bostoni Szimfonikus Zenekar, a New York-i Filharmonikusok vendégkarmestere. Boult az angol zene támogatójaként mutatta be Bliss, Britten, Delius, Tippett, Vaughan Williams, Gustav Holst és Walton műveit, a BBC-ben eltöltött évek során külföldi zeneszerzők kompozícióit, köztük Bartók, Berg, Stravinsky, Schönberg és Webern műveit. A londoni Royal College of Musicban az Angliában addig nem létező karmesterképzés elindítója.

Boult az északnyugat-angliai Chesterben (Cheshire) 1889-ben jómódú kereskedő családba született, családjának a liverpooli hajózás és olajkereskedelemben voltak érdekeltségei. Apja 1910-ben megvásárolta az 1500-as évek óta nemesi tulajdonban lévő skóciai birtokot, a Lagafater Estate-et, mely jelenleg is a Boult család tulajdonában van.

Egész fiatal korától koncertlátogató Boult már Skóciában hallhatta Richter Jánost Liverpoolban vezényelni. Tanulmányait az előkelő londoni Westminster Schoolban végezte, londoni diákévei alatt pedig a karmesterként fellépő Sir Henry Wood, Claude Debussy, Nikisch Arthur, Fritz Steinbach és Richard Strauss koncertjeit élvezhette.^[11] Az Oxfordi Egyetemen (Christ Church) 1908 és 1912 között történelmet tanul, valamint zenei tanulmányokat folytat a karmester Hugh Allen mellett,^[12] oxfordi évei alatt köt ismeretséget és életre szóló barátságot a még fiatal zeneszerző Ralph Vaughan Williams-szel.

1912-ben megszerzett diplomája után a lipcsei konzervatóriumban folytatja tanulmányait, a lipcsei Gewandhausban Artur Nikisch szinte minden próbáját és koncertjét végighallgatja. Londonba visszatérve első jelentősebb feladata a Covent Gardenben Wagner Parsifaljának angliai bemutatóján való részvétele.^[13]

Első koncertjei 1914-ben a Liverpool Philharmonic Orchestra-hoz kötődnek, 1918-ban már a Londoni Szimfonikus Zenekarral lép fel, egy koncertsorozaton kora neves angol zeneszerzőinek műveit vezényli, a programon köztük Vaughan Williams II. szimfóniája, a „London Symphony” áll, majd ő mutatja be Holst A bolygók szvitjét, mely később élete utolsó lemezfelvétele is volt 1978-ban, és még egy jelentős angol zeneszerző Elgar II. szimfóniáját is nagy sikerrel vezényli. 1919-től Ernest Ansermet után Szergej Gyagilev Orosz Balett társulatának zenei igazgatója, előadásaikon a társulat akkori repertoárdarabjait Stravinsky: Petruskáját, A tűzmadárt, Rimszkij-Korszakov: Seherezádét, La Boutique fantasque és Scarlatti zenéje alapján az olasz kortárs zeneszerző, Vincenzo Tommasini átiratában összeállított balettet, a The Good-Humoured Ladies-t vezényli.^[14]

1923-tól hat éven át Boult a City of Birmingham Orchestra zenei igazgatója, akikkel a közönség konzervativizmusa mellett bemutat Mahler, Stravinsky és Bruckner műveket is, bár ugyanakkor ez a zenekar bevételeit némiképp csökkentette.^[15]

1930-ban Percy Pittet követi a BBC zenei igazgatói posztján, így rá hárul a BBC Szimfonikus Zenekar megalapítása. A zenekar 1930. október 22-én a Queen’s Hallban adott bemutatkozó koncertjének karmestere volt,^[16] a közönség és a kritikák hatalmas elismeréssel fogadták.^[17] A zenekar megalakításával felállította Nagy Britanniában azt a színvonalat, mely a két évvel később létrehozott Londoni Filharmonikus Zenekar számára is mérce volt. A zenekar vezető karmesteri kinevezése mellett megtartotta a BBC zenei igazgatói posztját is. Az elkövetkező években a BBC Szimfonikus Zenekar színvonala a világ legnagyobb karmesterit vonzotta, köztük Richard Strauss, Felix Weingartner, Bruno Walter, Serge Koussevitzky, Thomas Beecham, Willem Mengelberg és Arturo Toscanini.^[18]

Boult a BBC mellett vendégkarmesterként fellép a Bécsi Filharmonikusokkal, a Bostoni Szimfonikus Zenekarral, és a New York-i Filharmonikusokkal. 1936-ban és ’37-ben saját zenekarával, a BBC SO-val nagysikerű turnén vesz részt Brüsszelben, Párizsban, Zürichben, Budapesten és Bécsben.^[19]

VI. György koronázási ünnepségén 1937-ben Boult vezényelte az ünnepi zenekart a Westminster Abbeyben.^[20]

1946. szeptember 29-én Boult vezényletével mutatták be Britten új Festival nyitányát, mellyel elindította a BBC főleg komolyzenei programokat sugárzó 3-as csatornáját (BBC Third Programme, mai neve BBC Radio 3).^[21] Az 1948-ban a BBC zenei vezetőjévé kinevezett Steuart Wilson szorgalmazta Boult nyugdíjazását, az 1950-ben nyugdíjba küldött Sir Adrian Boult mögött 1,536 rádió közvetítés állt.

1950-ben a BBC-től nyugdíjba került Boult átvette a Sir Thomas Beecham által alapított Londoni Filharmonikus Zenekar (LPO) vezetését, mely alapításakor, az 1930-as években világszintű volt, s Boult irányítása alatt visszakerült eredeti színvonalára. 1957-ig volt a zenekar vezető karmestere, majd elfogadta a zenekar elnöki címét.

1953-ban újabb koronázási ünnepség részese, II. Erzsébet királynő koronázásán is Boult vezényelhette az angol együttesekből felállított ünnepi zenekart.

Élete további szakaszában más zenekarokkal is együttműködött, a Londoni Szimfonikus Zenekarral, a Philharmonia Zenekarral, és a Royal Filharmonikus Zenekarral, valamint első jelentős együttesével a BBC Szimfonikus Zenekarral, neve mégis leginkább a Londoni Filharmonikus Zenekarhoz fűződik, mellyel 1978-ig lemezeket készített, koncertezett.

Miután visszavonult az LPO vezető karmesteri posztjáról pár évvel később már Bécsben, Amszterdamban és Bostonban vezényel. 1965-ben szerződést köt az angol zenét preferáló, független Lyrita kiadóval, de hat év kihagyás után felvételeket készít az EMI égisze alatt is. 80. születésnapját betöltő Boultot Sir John Barbirolli 1970-ben bekövetkezett halála utána a „nagy generáció” egyedüli képviselőjének tartották, aki még személyes kapcsolatban állt Elgarral, Vaughan Williams-szel és Holsttal. A The Guardian szavaival élve élete utolsó évtizede mind koncertjein mind a lemezein karrierje aranykorszaka volt, "Indian Summer"-nek tekinthető. Hívják a tengeren túlra vezényelni, de az angliai főbb városokban és fesztiválokon is fellép. 1978-ban az EMI-nél készíti utolsó lemezfelvételét.

Boult 1981-ben a vezényléstől végleg visszavonult, 93 éves korában, 1983-ban Londonban halt meg.

Boult lemezeinek száma jelentős, a stúdiókban, ahol a közönség jelenléte nélkül dolgozhatott, szinte otthon érezte magát. Az akusztikus (analóg) felvételek időszakától a digitális lemezkészítés kezdeti korszakáig készített felvételeket. Az 1978 májusában készített utolsó lemezfelvételét kísérleti digitális felvételi körülmények között rögzítették, bár az EMI technikai gondok miatt analóg rekordként adta ki.^[22] A lemezen az általa 1918. szeptember 29-én bemutatott Gustav Holst: A bolygók (The Planets) szvitje hallható.

Boult mint az angol gentleman megtestesítője kevés mozdulattal vezényelt, érzéseinek kifejezését inkább csak a vele szemben ülő zenészek láthatták az arcán, a közönség soraiból kevésbé.

Kortársaitól eltérően Boult a hagyományos zenekari ülésrendet preferálta, azaz az elsőhegedűk a karmester bal oldalán, a szekund pedig a jobb oldalon. A ma már elterjedt amerikai ülésrendben a prím és a szekund hegedű is bal oldalt van, majd jobboldalt középen a brácsa és kívül a cselló. Az 1908 táján elterjedt új ülésrendben a zenekart Boult vélekedése szerint a karmesternek ugyan könnyebb vezényelni, és kényelmesebb a szekund hegedűsöknek is, de a hangzás egyensúlya miatt jobban szerette a hagyományos ülésrendet.

Az Angliában addig nem létező karmester képzést a londoni Royal College of Musicban 1919-ben indította és 1930-ig vezette.

1971-ben készített filmje, a The Point of the Stick, a vezénylés technikájával foglalkozik zenei példákon keresztül.

Személyisége nagy hatással volt későbbi angol karmesterekre, köztük Colin Davisre és Vernon Handleyre.

Az európai turnén részt vevő BBC Szimfonikus Zenekart 1936. április 24-én Budapesten a Városi Színházban - a mai Erkel Színház - Boult vezényli, a műsoron Elgar: Introduction and Allegro, Bartók: Négy zenekari darab, Beethoven: 5. szimfónia szerepelt.^[23]

• Boult on Music: Words from a Lifetime's Communication. London: Toccata Press (1983). ISBN 0-907689-03-5 
• A Handbook on the Technique of Conducting, 7th, Oxford: Hall [1920] (1951). OCLC 155756343 
• My Own Trumpet [autobiography]. London: Hamish Hamilton (1973). ISBN 0-241-02445-5 
• The St. Matthew Passion: its preparation and performance. London: Novello (1949). OCLC 1547942  (with Walter Emery)
• Thoughts on Conducting. London: Phoenix House (1963). OCLC 892145 

Boult 1937-ben megkapta a lovagi címet, de számos más kitüntetés, díj birtokosa volt:

• Companion of Honour (CH) (1969)
• Royal Philharmonic Society Arany medálja (1944)
• Harvard Glee Club medálja (1956)

13 egyetem és Zeneakadémia díszdoktora, tiszteletbeli tagja volt, az 1951-ben alakult Elgar Society első elnöke, majd a Royal Scottish Academy of Music elnöki címét kapja 1959-ben.

• Aldous, Richard. Tunes of Glory: The Life of Malcolm Sargent. London: Pimlico (2001). ISBN 0-7126-6540-4 
• Bland, Alexander. The Royal Ballet – the first 50 years. London: Threshold Books (1981). ISBN 0-901366-11-0 
• Boult, Adrian. My Own Trumpet. London: Hamish Hamilton (1973). ISBN 0-241-02445-5 
• Culshaw, John. Putting the Record Straight. London: Secker and Warburg (1981). ISBN 0-436-11802-5 
• Hill, Ralph. Music 1951. Harmondsworth: Penguin Books (1951). OCLC 26147349 
• Kennedy, Michael. Adrian Boult. London: Hamish Hamilton (1987). ISBN 0-333-48752-4 
• Moore, Jerrold Northrop. Music and Friends: Letters to Adrian Boult. London: Hamish Hamilton (1979). ISBN 0-241-10178-6 
• Morrison, Richard. Orchestra – The LSO. London: Faber and Faber (2004). ISBN 0-571-21584-X 
• Previn, André (ed). Orchestra. London: Macdonald and Janes (1979). ISBN 0-354-04420-6 
• Reed, W H. Elgar. London: J M Dent (1943). OCLC 8858707 
• Russell, Thomas. Philharmonic Decade. London: Hutchinson (1944). OCLC 941577 
• Shore, Bernard. The Orchestra Speaks. London: Longmans (1938). OCLC 499119110 
• Simeone, Nigel. Sir Adrian Boult: Companion of Honour. London: Midas Books (1980). ISBN 0-85936-212-4 

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Adrian Boult című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Sir Adrian Cedric - Boult Encyclopedia Britannica