Az AIM–9 Sidewinderpasszív infravörös önirányítású, kis hatótávolságú, levegő-levegő rakéta. A Sidewinder-t általában repülőgépek hordozzák, de újabban már bizonyos harci helikopterekre is felszerelik. Nevét a szarvas csörgőkígyóról kapta (latinul: Crotalus cerastes, angolul: Sidewinder snake), mert ez a kígyó is testhőmérséklete alapján találja meg áldozatát. A Sidewinder volt az első igazán hatékony levegő-levegő rakéta, így széles körben utánozták vagy másolták. Legújabb változatait a mai napig használják számos ország légierejénél.
Története
Korai fejlesztése
A Sidewinder rakéta a kaliforniaiInyokern-ben található Tengerészeti hadianyag-tesztelő állomás (NOTS – Naval Ordnance Test Station) fejlesztése. Hivatalosan 1952-re készült el, William Burdette McLean tervei alapján. Fejlesztését az 1940-es évek végén kezdte az Egyesült Államok Haditengerészete (USN – United States Navy). A Sidewinder számos új technológiát vonultatott fel, ami egyszerűbbé és megbízhatóbbá tette riválisánál, az Egyesült Államok Légiereje (USAF – United States Air Force) által fejlesztett AIM-4 Falcon-nál. A Falcon, vietnámi háborúban mutatott gyenge szereplése miatt, később az USAF is átváltott a Falcon-ról a Sidewinder-re.
A Sidewinder legfőbb előnye a kifinomult, mégis egyszerű felismerő és irányító rendszerében rejlik. A II. világháború alatt a németek már kísérleteztek infravörös irányító-rendszerrel egy Enzian nevű rakétában, de ez nem működött megbízhatóan. Az Enzian-t egy kormányozható teleszkópba szerelt infravörös érzékelő irányította. Egy, a tükör előtt lévő szárny leárnyékolta az érzékelőt, így az be tudta mérni a célpontot. A teleszkóp fordulása miatt a rakéta is a célpont felé repült.
Szolgálatba állítás
A Sidewinder prototípusát, a XAAM-N-7-et (később AIM-9A), először 1953 szeptemberében lőtték el sikeresen. A sorozatgyártás kezdeti változatát az AAM-N-7-et (később AIM–9B), 1956-ban vetették be, és azóta is fejlesztik. Az első harci használata 1958-ban volt, a Kínai Köztársaság (Tajvan) légierejénél. Abban az időben a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság légicsatákat vívott a Tajvani-szoros felett. Az Egyesült Államok adott néhány tucat Sidewinder rakétát a Kínai Köztársaság légierejének, melyeket később hatékonyan használtak a Kínai Népköztársaság MiG–15-ösei ellen. Mindez jelentősen megváltoztatta az addig főként gépfegyverrel vívott légicsatákat.
A Tajvani-szoros felett vívott légicsaták a véletlen folytán újabb, a Sidewinder-en alapuló rakétát szültek. Nem sokkal az összetűzés után a Szovjetunió elkezdte gyártani a K-13/R-3SZ rakétát (NATO-kódja: AA–2 'Atoll'), mely tulajdonképp a Sidewinder másolata. Mindez úgy lehetséges, hogy egy tajvani AIM-9B eltalált egy kínai MiG-15-öst, de nem robbant fel. A csodával határos módon a rakéta beleállt a MiG-15-ösbe és a kínai pilóta képes volt visszatérni a bázisra, rakétával a gépében. Évekkel később a szovjet mérnökök beismerték, hogy a megszerzett Sidewinder, a rakétakészítés "tanfolyamaként" szolgált, és sokat segített a szovjet levegő-levegő rakéták létrehozásában. A K–13-at és az abból "származó" rakétákat közel 30 éven át gyártották.
Bár a Sidewinder-t eredetileg a Haditengerészet (USN) fejlesztette ki, később a Légierő (USAF) is átvette GAR–8 (később AIM-9E) néven. Az 1960-as években A Haditengerészet (USN) és a Légierő (USAF) is külön változatokat fejlesztett, de végül költségvetési okok miatt egy közös változat fejlesztésére kényszerültek.
A Sidewinder később további átalakulásokon ment át. Többek közt újabb, érzékenyebb érzékelő, különböző hűtés, meghajtás vagy robbanófej került rá. Az AIM–9X változat szoftvermódosítások (2008-2009) után alkalmassá vált felszíni célok (kisebb hajók, gépjárművek) leküzdésére is.[1]
Típusváltozatok
AIM–9A
AIM–9B
AIM–9C
AIM–9D
AIM–9E
AIM–9F
AIM–9G
AIM–9J
(AIM–9K)
AIM–9H
AIM–9N
AIM–9L
AIM–9P
AIM–9M
AIM–9S
(AIM–9Q)
(AIM–9R)
AIM–9X
A családfa forrásaként a designation-systems cikke szolgált.
