A 122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30) (oroszul122-мм гаубица образца 1938 года (М–30), 122-mm gaubica obrazca 1938 goda (M–30)) szovjet gyártmányú 121,92 mm-es tarack. A fegyvert az 1930-as évek végén a Motovilihai Üzemek tervezőirodájában fejlesztették ki Fjodor Petrov vezetésével, sorozatgyártása 1939-től 1955-ig tartott. Az M–30-ast a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg bevetette a második világháborúban, főleg hadosztályszinten alkalmazott tüzérségi eszközként. Zsákmányolt példányokat később a németek és a finnek haderejében is alkalmazták. A világháború után a huszadik század közepétől egészen a végéig számos konfliktusban használták a löveget, kiemelkedően a Közel-Keleten. A Magyar Néphadseregben is rendszeresítették az eszközt.
Az új tarack kifejlesztését először a KB–2 tervezőiroda próbálta meg, német mérnökök részvételével. A kísérleti példányt, ismertebb nevén a Lubokot (Faháncs) 1932-ben csapatpróbára küldték, majd 1934-ben 122 mm-es 1934 mintájú tarack néven rendszeresítették. Lövegcsöve 23 űrméret/hosszúságú volt, maximális magassági irányzása 50°, oldalirányzása 7°, harc közbeni tömege 2250 kg, szállítótömege pedig 2800 kg volt. Elődjeihez hasonlóan a Luboknak egyszárú lövegtalpa volt, és bár rendelkezett felfüggesztéssel, a kerekeket nem látták el gumiabronccsal, így a vontatási sebesség csak 10 km/h-ra korlátozódott. Ennek ellenére az 1910/30 mintájú löveghez képest hatalmas előrelépés volt, bár azt a típust is egészen 1941-ig gyártották, nem úgy, mint a Lubokot. 1934–1935 között nyolc darabot gyártottak az új típusból, majd ismeretlen okokból leállították a gyártást, valószínűleg a KB–2 iroda felbomlása miatt.[1]
Az 1930-as évek közepén a Tüzér Főcsoportfőnökség (GAU vagy ГАУ – Главное артиллерийское управление) úgy határozott, hogy áttérnek a 105 mm-es lövegek alkalmazására, hasonlóan más külföldi hadseregekhez. A kisebb lövedék hatására a löveg könnyebb, így mozgékonyabb lehet, másfelől viszont a 105 mm-es löveg rombolóereje kisebb. Ezen felül sem orosz, sem szovjet tapasztalat nem állt rendelkezésre a 105 mm-es lövedékekhez, míg a 122 mm-es űrméretben rendelkeztek mind gyártósorokkal, mind legyártott lövedékekkel (habár hasonló, 107 mm-es gyártófelszerelés és lőszerkészlet – a 107 mm-es 1910 mintájú löveghez – rendelkezésre álltak). Végül 1937-ben a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Alekszandr Jegorov a 122 mm-es lőszert támogatta.[2]
Ezt követően 1938–1939-ben három tarack került csapatpróbára. Az UZTM(Uráli Nehézgépgyár) tervezőiroda, amelyet a GAU bízott meg az új tarack tervezésével, kifejlesztette az U–2 jelű típust. Hasonló tervezetek születtek a Petrov vezette Motovilihai Üzemek tervezőirodájában (M–30) és a Vaszilij Gavrilovics Grabin vezette 92-es számú üzem tervezőirodájában (F–25).
Az U–2 (csőhossz 21 űrméret, vízszintesen mozgó lövegzár a Lubokról, csőszájfék, harci súlya 2030 kg) 1939. február 5-én került csapatpróbára, de elutasították a gyenge futómű és a rossz ballisztika miatt. Az F–25 tervezetet (csőhossz 23 űrméret, vízszintesen mozgó lövegzár a Lubokról, csőszájfék, harci súlya 1830 kg) szintén elutasította a GAU 1939. március 23-án, mivel az M–30 korábban került csapatpróbára. Az utóbbit, miután többször visszakerült átdolgozásra, végül 1939 szeptemberében 122 mm-es 1938 mintájú hadosztály-tarack néven hadrendbe állították. GAU-kódja52–G–463.[1][3]
M–30 az F–25 ellen
Nincs hivatalos dokumentáció, amely részletezné az M–30 előnyeit az F–25-höz viszonyítva. A GAU döntését a következő tényezők befolyásolhatták:
Az F–25-től eltérően az M–30-ast nem szerelték fel csőszájfékkel. Míg a csőszájfék csökkenti a visszarúgást, így lehetővé téve a könnyebb futómű alkalmazását, hátránya, hogy az elvezetett lőporgázok felverik a port, így felfedve a löveg pozícióját. Egy másik mellékhatása a csőszájféknek, hogy a löveg mögött megnövekedik a légnyomás, a gázok és a láng egy része is hátrafelé terjed, amely hatások rontják a kezelőszemélyzet munkakörülményeit.
Az M–30 több alkatrészt is használt a korábbi lövegekből, ezek közül az egyik legfontosabb az 1910/30 mintájú löveg megszakított menetű csavarzárja. Mivel ebben az időben a szovjet ipar komoly problémákkal küzdött a csúszó lövegzárak gyártása során (amelyeket az F–25-höz használtak) nagy űrméretű lövegekhez, az alacsony technikai rizikó jelentős előnynek bizonyult.
Az M–30 tarackok sorozatgyártása 1940-ben kezdődött a 92-es és a 9-es üzemekben. Az első csak 1940-ben vett részt a gyártásban, így összesen 500 darabot elkészítve. A vontatott tarackok mellett a 9-es számú üzem gyártotta az M–30SZ jelű lövegcsöveket is a SZU–122 rohamlövegek felfegyverzéséhez. Nagyjából 700 darab csövet gyártottak erre a célra. A sorozatgyártás egészen 1955-ig folytatódott. 1950–1960 között az M–30-ast Lengyelországban is gyártotta a Huta Stalowa Wola, ahol Wz. 1938 jelöléssel rendszeresítették.[4]
A závárzat megszakított menetű csavarzár típusú volt. A löveget ellátták hidraulikus fékkel és egy hidropneumatikus helyretolóval. A panoráma irányzékkal lehetett közvetett vagy közvetlen módban célozni.
Az M–30-ast modern szétterpeszthető lövegtalpszárakkal gyártották, felfüggesztéséről laprugók gondoskodtak, acélkerekeit pedig gumiabronccsal látták el. Általában járművel vontatták, lövegmozdony nélkül. A futómű műúton 50 km/h, terepen 35 km/h vontatási sebességet biztosított, emellett lehetett mozgatni hat lóból álló fogattal is, de ilyen esetben már lövegmozdonyt is alkalmaztak. Mikor a lövegtalpszárakat szétnyitották, a felfüggesztés automatikusan lezárt. Vészhelyzet esetén összezárt talpszárakkal is lehetett tüzelni a löveggel, de ekkor az oldalirányzás drasztikusan csökkent (1°30'). A tarackot 1–1,5 perc alatt lehetett tűzkésszé tenni.
Szervezés és alkalmazás
M–30 SzevasztopolnálM–30 Nyizsnyij Novgorodnál, OroszországM–30 IzraelbanM–30 a Hämeenlinna Tüzérségi Múzeumban, Finnország1956 Járókelők nézegetnek egy kilőtt 122 mm-es tarackot a Ferenc körút 36-38. előtt
Vörös Hadsereg
Az M–30 hadosztályszintű tarack volt. Az 1939-es szervezési feljegyzések szerint minden lövészhadosztály két tüzérségi ezreddel rendelkezett; egy könnyű ezreddel (egy zászlóalj 76 mm-es lövegekkel; két vegyes zászlóalj egy 76 mm-es lövegekkel felszerelt üteggel és két 122 mm-es tarackkal felszerelt üteggel) és egy tarackezreddel (egy zászlóalj 122 mm-es tarackokkal és egy zászlóalj 152 mm-es tarackokkal), így összesen 28 darab 122 mm-es tarackkal hadosztályonként. 1940 júniusában egy újabb 122 mm-es tarackokkal felszerelt zászlóaljat rendeltek a tarackezredhez, ezzel megnövelve a lövegek számát, egységenként 32 darabra. 1941 júniusában a tarackezredet eltávolították, így a tarackok száma 16 darabra csökkent. Ezt a szervezési formát használták a háború folyamán, melyből kivételt csak a gárda lövészhadosztályok képeztek, amelyek 1942 decemberétől három tüzérségi zászlóaljjal rendelkeztek (zászlóaljanként két 76 mm-es lövegekkel felszerelt üteg és egy 122 mm-es tarackokkal felszerelt üteg), összesen 12 darab tarackkal. 1944 decemberétől kaptak még egy tarackezredet (5 üteg 20 darab tarackkal), majd 1945 júniusától a lövészhadosztályokat újraszervezték.
1939–1940 között a hegyi lövészhadosztályokhoz egy 122 mm-es tarackokkal felszerelt zászlóaljat (3 üteg 9 darab löveggel) osztottak. 1941-től már egy tüzérségi ezreddel (2 zászlóalj, egyenként három, 4 darab löveggel felszerelt üteggel), benne 24 tarackkal ellátva, de az 1942-es év elejétől csak egy zászlóalj (2 üteg 8 darab tarackkal) maradt. 1944-től a tarackokat kivonták a hegyi lövészhadosztályoktól.
A gépesített hadosztályok két vegyes zászlóaljjal (egy 76 mm-es lövegekkel és két 122 mm-es tarackokkal felszerelt üteggel), összesen 12 tarackkal rendelkeztek. A harckocsihadosztályok egy zászlóaljjal, így 12 tarackkal voltak ellátva. A lovashadosztályok 1941 augusztusáig két 122 mm-es tarackkal felszerelt üteggel, így 8 darab tarackkal rendelkeztek, mielőtt a hadosztálytüzérséget feloszlatták.
Az 1941-es év végéig a lövészdandárok egy üteg 122 mm-es tarackkal voltak felszerelve. 122 mm-es tarackokat a főparancsnokság tartalék egységeinek tarackdandárjai is használtak (72–84 darab).[1]
1941. június 1-jén 1667 darab M–30 állt hadrendbe, amely mennyiség csak egy töredéke a Vörös Hadsereg hadosztálylövegeinek. A háború előrehaladtával számuk rohamosan nőtt a sorozatgyártás felfutásával és a régebbi lövegek veszteségével az 1941–42-es évek folyamán.
Az M–30 tarackokat főleg az ellenséges élőerő közvetett tüzelésére használták. Ezen kívül tábori erődítmények megsemmisítésére, aknamezők felszámolására és szögesdrót-akadályok eltávolítására is használták. Repesz-romboló lövedékeik potenciális veszélyt jelentettek a páncélozott járművek számára is. A robbanás után keletkezett repeszek akár 20 mm vastag páncélt is át tudtak lyukasztani, ami elegendő volt vékonyan páncélozott járművek ellen.
1943-ban az ellenséges harckocsik elleni önvédelemre kumulatív lövedékeket is kifejlesztettek. 1943 előtt a személyzet csak a nagy robbanóerejű lövedékeikre számíthattak, néhány százalékos sikerrel. Az 1943-as német jelentések szerint egyszer egy Tigris harckocsit is sikerült súlyosan megrongálnia egy SZU–122 rohamlövegnek nagy robbanóerejű lövedékeivel.[5]
Az M–30 tarackokat többféleképpen is vontathatták: lovakkal, szovjet vagy a kölcsönbérleti törvény által szovjet kézre került szövetséges teherautókkal (mint például a Dodge WC széria), a Sztalinyec SZTZ–5–NATI és Ja–12 célra épített könnyű tüzérségi vontatók, vagy szükségtől függően saját személyzetük által.
1960-ban az M–30-ast a 122 mm-es D–30 típusú tarackkal váltották fel. Kis számban azonban még napjainkban is megtalálható az orosz hadsereg raktárában. Ezeket fokozatosan kivonják a raktárkészletből.
Egyéb üzemeltetők
1941–1942 között a lövegek egy része a Wehrmacht kezére került, majd 12,2 cm s.F.H. 396(r) jelöléssel rendszeresítették őket. Németország a lövedékek sorozatgyártásába is belefogott, 1943-ban 424 000, 1944-ben 696 700 és 1945-ben 133 000 darabot gyártva. Néhány zsákmányolt példányt az Atlanti Fal erődítményeibe is beépítettek.[6]
A finn hadsereg 41 darab löveget szerzett, majd 122 H 38 jelöléssel állították hadrendbe. Ezek a lövegek összesen 13 298 darab lövedéket lőttek ki harc közben; mindössze néhány darab löveget veszítettek el. A típust nagyon kedvelték, néhányat egészen az 1980-as évek közepéig használtak kiképzési célra.[7]
A második világháború után a löveget a világ számos országába eljuttatták. Az egyiptomi és a szíriai erők bevetették az arabi–izraeli háborúkban. Néhányat zsákmányoltak az izraeliek, de nem tudni, hogy alkalmazták is-e ezeket. Kínában 54-es típusjelöléssel gyártották az M–30-ast.[8]
Változatok
Szovjetunió
M–30SZ – Némileg módosított változat, a SZU–122 rohamlöveg fegyverzeteként használták.
U–11 – Hasonló ballisztikával rendelkező löveg, de sokkal kompaktabb hátrasikló mechanizmussal látták el, hogy könnyebb legyen járművekbe építeni. A lövegek kipróbálták a kísérleti SZU–122M rohamlöveggel, de megbízhatatlansága miatt elvetették. A löveg egy változatát beépítették a kísérleti Objekt 234 típusú harckocsiba, másik nevén a Joszif Sztálin no. 2-be (nem összekeverendő az ISZ–2 harckocsival).
D–6 – Másik járműbe építhető löveg hasonló ballisztikával. A kísérleti SZU–122–III járművön használták, de megbízhatatlannak mutatkozott.[9]
Kína
54-es típus – Licenc alapján gyártott változat.
54–1-es típus – Némileg továbbfejlesztett változat.[10]
Lengyelország
Wz. 1938/1985 – Meglévő wz. 1938 típusok, amelyeket elláttak görgőkerekekkel, PGO–9H irányzékkal és egy második elsütőszerkezettel a közvetlen tüzeléshez.[4]
Románia
M–30M - Az 1980-as években a román hadsereg M–30 tarackjait új, nagyobb légtömlős gumikerekekkel, új fékekkel, közvetlen tüzeléshez új optikai irányzékkal és páncéltörő feladathoz egy második magassági irányzékkal látták el.[11]
Önjáró változatok
Szovjetunió
Egy SZU–122-es a Kubinka harckocsi múzeumban
SZU–122 – Szovjet közepes rohamlöveg, amelyet a T–34 harckocsi alvázára építettek. Sorozatgyártása 1942 decemberétől 1943 szeptemberéig folyt. Összesen 638 darabot gyártottak.
SZG–122 – Szovjet önjáró lövegek, melyeket zsákmányolt német Panzer III vagy StuG III harckocsik alvázára építettek. Nagyjából húsz darab készült az 1943-as év első hónapjaiban.[9]
Harmadik Birodalom
12,2 cm Kanone (r) auf Geschützwagen Lorraine-Schlepper (f) – német önjáró löveg, amely zsákmányolt francia tüzérségi vontatón alapul (Lorraine 37L). Legalább egy darab készült ebből a típusból, amelyet Franciaországban használtak.[12]
Kína
Type WZ302 – Az 54-es vagy 54–1-es típus kombinálva egy 63-as típusú páncélozott szállító harcjárművel. Katonai jelölése a 70-es típusú önjáró löveg. A kezdeti típusnak csak négy futógörgője volt, de a továbbfejlesztett 70–1 típusnak már öt. A végső sorozatgyártott modellt új jeladó felszereléssel látták el, jelölése a 70–2 típus lett. Mindegyik modell 40 darab 122 mm-es lövedéket vihet magával.[8][13]
Összegzés
Az M–30-assal a Vörös Hadsereg egy modern hadosztálytarackot kapott, amely sikeresen ötvözi a nagy tűzerőt és a jobb mozgékonyságot a megbízhatósággal és a könnyű használhatósággal.[2] A háború utáni hosszú alkalmazása a bizonyíték arra, hogy igen hatékony fegyver volt.
Összehasonlítása más korabeli lövegekkel nehéz, mivel a külföldi lövegek, mint amilyet a franciák, a németek, az amerikaiak használtak, sokkal kisebbek, mindössze 105 mm-esek (a britek pedig még kisebb, 87,6 mm-es, 25 fontos löveget használtak) vagy éppen sokkal nagyobbak, 150–155 mm-esek. Tarackok hasonló kaliberben léteztek, de azok mind még az első világháborúból származtak, mint a Vickers 114 mm tarack, amit a finn hadsereg használt. Alapjában véve a 150 mm-es tarackok sokkal erősebbek, de sokkal nehezebbek is, mint az M–30; míg a 105 mm-es lövegek könnyebbek ugyan, de kisebb pusztítást végeznek.
Legnagyobb riválisa a német 10,5 cm leFH 18 könnyű tarack volt. Súlya 1985 kg, maximális magassági irányzása 42°, csőtorkolati sebessége 470 m/s, maximális lőtávolsága 10 675 m. A továbbfejlesztett leFH 18/40 csőtorkolati sebessége 540 m/s, magassági irányzása 45° és lőtávolsága 12 325 m. Lőtávolságukban már nagyjából megegyeztek, de a német tarack nagy robbanóerejű lövedékei kisebb pusztításra képesek, kisebb magassági irányzása pedig kevésbé teszi hatékonnyá a beásott katonák ellen, habár súlya 400 kg-mal volt kevesebb az M–30 tarackénál. Mindkét löveg alkalmas volt a sorozatgyártásra, 1941–45 között az M–30-ból 16 887 darabot, míg a leFH 18-ból 15 388 darabot gyártottak.
Rendszeresített lőszertípusok
Az M–30 az összes 122 mm-es lőszertípus kilövésére alkalmas, amely a Vörös Hadsereg készletében fellelhető volt, beleértve a régi orosz és az importált típusokat is. A második világháború alatt és után új típusokat fejlesztettek ki, ebből a legfontosabb a kumultatív volt. A világháborús BP–460A kumultatív lövedék képes volt 100–160 mm vastag páncél átütésére 90°-os találati szög esetén; a háború utáni BP–1 ugyanebben a szögben akár 200 mm-nyit is átüthetett, 60°-ban 160 mm-t és 30°-ban 80 mm-t. Az OF–462 típusú repesz-romboló lövedékeket eredetileg az M–30-hoz fejlesztették ki, de a modernebb 122 mm-es eszközökből is kilőhetők, így még mindig használatban vannak.
Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 122 mm howitzer M1938 (M-30) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
Shirokorad A. B.: Encyclopedia of Russian artillery, Mn. Harvest, 2000 (Широкорад А. Б. – Энциклопедия отечественной артиллерии. – Мн.: Харвест, 2000. – 1156 с.: илл., ISBN 985-433-703-0)
Shirokorad A. B.: The God of War of The Third Reich – M. AST, 2002 (Широкорад А. Б. – Бог войны Третьего рейха. – М.,ООО Издательство АСТ, 2002., ISBN 5-17-015302-3)
Shirokorad A. B.: The genius of the Soviet Artillery, M. AST, 2002 (А.Б.Широкорад. – Гений советской артиллерии. - М.,ООО Издательство АСТ, 2002., ISBN 5-17-013066-X)
Ivanov A.: Artillery of the USSR in Second World War – SPb Neva, 2003 (Иванов А. Артиллерия СССР во Второй Мировой войне. – СПб., Издательский дом Нева, 2003., ISBN 5-7654-2731-6)
Shunkov V. N.: The Weapons of the Red Army, Mn. Harvest, 1999 (Шунков В. Н.: Оружие Красной Армии. – Мн.: Харвест, 1999., ISBN 985-433-469-4)
Zheltov I. G., Pavlov I. V., Pavlov M. V., Solyankin A. G.: Soviet Medium Self-propelled Artillery 1941–1945 - M. Exprint, 2005 (Желтов И. Г., Павлов И. В., Павлов М. В., Солянкин А. Г.: Советские средние самоходные артиллерийские установки 1941–1945 гг. – М.: ООО Издательский центр «Экспринт», 2005. – 48 с. ISBN 5-94038-079-4)
_museum_on_Sapun_Mountain_Sevastopol_1.jpg)
,_1956,_Budapest,_Fortepan_23619.jpg)
